Elmaradt a szegénység Magyarországon? Nem, csak elköltözött

Nagy felháborodást váltott ki sokakból, amikor áprilisban Trombitás Kristóf, a Megafon influenszere egy videóban elmondta, hogy mivel tele voltak a márciusi hosszú hétvégén a magyar szállodák, ezért kijelenthető, hogy Magyarországon nincs szegénység.

A szegénység idén érdeklődés hiányában elmaradt

– fogalmazott az internetes megmondóember.

Aztán a nyáron elkezdtek megjelenni statisztikák a magyarországi szegénységről, az Eurostat adatai szerint többek között a magyar háztartások fogyasztása vásárlóerő-paritáson mérve a legalacsonyabb az Európai Unióban, míg az Egyensúly Intézet elemzésében arra jutott, hogy nagyjából 2,5-3 millió ember tekinthető szegénynek Magyarországon. Suppan Gergely, a Nemzetgazdasági Minisztérium vezető közgazdásza ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben érdemben csökkent a szegények száma, 2010-hez képest 1,2-1,3 millió fővel.

Nem érdemes azonban belemenni az egymásnak néhol ellentmondó statisztikák okozta számháborúba, legalábbis addig biztosan nem, amíg nem értjük meg pontosan, mit is jelent az a fogalom, hogy szegénység. Az elsőre egyszerűnek hangzó kérdés megválaszolásához segítségül hívtuk Halász Levente geográfust, aki rámutatott, hogy nem érdemes csak a számok világa felől megközelíteni a témát.

A statisztikák rengeteg valós problémát eltakarnak

Halász Levente kifejtette, hogy nagyon bonyolult meghatározni, mi is a szegénység, és ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó, meg kell különböztetnünk abszolút és relatív szegénységet.

Az abszolút szegénységet könnyebb megérteni, ugyanis ebben az esetben meghatározunk egy jövedelemhatárt – ami arra elégséges, hogy az egészséges élethez szükséges javak meglegyenek –, és aki az alatt él, azt nevezhetjük szegénynek. Ezzel viszont az a gond, hogy a statisztikák rengeteg valós problémát eltakarnak és egyszerűsítenek

– fogalmazott a geográfus, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a szegénységkutatásban és bármely más társadalomkutatásban olykor nehéz objektív eredményt kapni, mert sok múlik a kutató személyén, azon, hogy hol húzza meg a határokat, és milyen indikátorokat vesz figyelembe. Ezenkívül a szegénység természete is változik, ugyanis egyre inkább egymástól eltérő, individualizálódott életformákkal találkozhatunk.

Az objektív szegénység meghatározására általában három kategóriát szoktak megjelölni, és aki ezek bármelyikében érintett, az szegénységnek vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettnek számít:

1. Relatív jövedelmi szegénység: a medián ekvivalens jövedelem 60 százalékánál kevesebb jövedelemmel rendelkező háztartásokban élő személyek;
2. nagyon alacsony munkaintenzitás: azon személyek, akik olyan háztartásban élnek, ahol a munkaképes korú (18 és 64 év közötti) tagok az előző évben teljes munkapotenciáljuk kevesebb mint 20 százalékát töltötték munkával;
3. súlyos anyagi és szociális depriváció: azon személyek, akikre legalább 7 jellemző a meghatározott 13 mutatóból, amelyek között olyanokat találunk, mint például lakás megfelelő fűtésének hiánya, váratlan kiadások fedezetének hiánya, hiteltörlesztéssel kapcsolatos hátralék vagy a kétnaponta történő húsételfogyasztás hiánya.

A kutató kifejtette, hogy természetesen nem szabad teljesen elvetni ezeket a mutatókat, mert általában reálisak, és ezekkel összefüggésben megnézik például a létminimum-számításnál a fogyasztói kosarat is (például élelmiszerek, tisztálkodószerek). Ez a létminimum 2023-ban nettó 160 100 forint volt, ami nagyjából bruttó 250 ezer forintnak felel meg. Ez az a szint, amely alatt már nem tudják fenntartani magukat az emberek. Ettől függetlenül Halász Levente szerint nem szabad csak az abszolút szegénységről beszélni.

Sokkal fontosabb a relatív szegénységgel foglalkozni, ahol viszont nem létezik egy konkrét definíció vagy mutatószám

– fogalmazott a szakértő.

A szegénység nem maradt el, csak mi nem veszünk tudomást róla

Halász Levente leszögezte, hogy egy kutatónak vagy akár egy újságírónak is nehéz feladat bárkiről meghatározni, hogy szegény, mert az olyan szubjektív tényezők is számítanak, hogy az illető szegénynek érzi-e magát a saját környezetéhez képest, vagy sem. A relatív szegénységnél tehát általában szociodemográfiai csoportokat jelölnek ki, akiknél nagyobb a veszélye annak, hogy szegénységbe kerülnek.

Ilyen csoportnak számítanak a perifériákon élő nagycsaládosok, ahol alacsony a szülők iskola végzettsége, az egyik (vagy esetenként mindkét) szülő nem dolgozik, a hajléktalanok, az olyan családok, ahol súlyosan beteg vagy fogyatékkal élő gyermeket, gyermekeket ápolnak, és fontos megemlíteni az etnikai színezetű szegénységet is. Az egyik legjobban elkülöníthető csoportot adják a nyugdíjasok, akiknek körülbelül 40 százaléka létminimum alatt él Magyarországon

– részletezte a kutató.

Halász Levente felhívta a figyelmet arra, hogy szemben Trombitás Kristóf kijelentésével igenis van szegénység, csak nehezebben vesszük észre azt, ami nem konkrétan a közvetlen környezetünkben zajlik. Ezt a jelenséget úgy szokták nevezni, hogy „not in my backyard” (NIMBY), vagyis „nem az én hátsó udvaromban”.

Készültek kutatások arról, hogy a magyar emberek mennyire fogják fel, hogy van-e körülöttük szegénység, és az eredmények azt mutatják, hogy kevesen

– jegyezte meg Halász Levente, majd hozzátette, hogy ez azt eredményezi, hogy sokak számára felfoghatatlan, hogy mekkora problémát jelent itthon a nyomor és a szegénység.

A szakértő rámutatott, hogy elég, ha a Hősök terétől 30 percet utazunk, és máris ott találjuk magunkat a Pest vármegyei Bagon vagy Turán, ahol a településektől jól elkülönülő, telepszerű struktúrában több száz fős etnikai és szegénységi szegregátumok léteznek. Ezek a telepek Kelet-Pest és vonzáskörzetének fontos drogelosztó központjai, ahol rettenetes a nyomor, és szinte hetente vonul fel a TEK. Mivel mindez a települések szélén található, nincsenek szem előtt, így a budapestiek és a nagyváros agglomerációjában élők kevésbé érzékelik az ottani nyomort. A probléma koncentrált megjelenését bizonyítja, hogy a közvetlen szomszédságban található Hévízgyörkön vagy Galgahévízen gyakorlatilag nincs bűnözés, és elhanyagolható a szegénység is, ami miatt már pár kilométerrel a bagi vagy turai szegénytelepektől elfelejtkezhetünk a szomszédos konfliktusokról.

Halász Levente szerint ez a jelenség megjelenik akkor is, ha egy átlagbudapestinek feltesszük a kérdést, hogy mi jut eszébe arról, hogy vidék.

Leegyszerűsítve sokaknak először a Balaton-felvidék jut eszébe, ízlésesen felújított nádtetős házakkal, a kertben termő gyönyörű paradicsommal és szőlőlugasokkal, ahová mostanában divatos leköltözni, de ugyanígy kedvelt célterületek a Velencei-tó térsége, a Dunakanyar, Eger környéke vagy a Szigetköz. Magyarországon 3155 település van, abból, mondjuk, 200-300, amely természeti adottságait és építészetét tekintve ennyire vonzó, miközben a magyar vidék nagy részén kiüresedő és elöregedő falvakat, Kádár-kockákat, betegséggel is küzdő embereket és munkanélküliséget fogunk találni

– fejtette ki a geográfus.

Hogyan szegényedik el a magyar vidék?

Mostanában elterjedt az újgazdag szóösszetétel, amelyet azokra a személyekre szoktunk használni, akik gyorsan lettek tehetősek, az előkelőbb társadalmi rétegek szokásait utánozzák, viszont nem olyan családokból származnak, akik évtizedek óta magas jövedelmi státuszú csoportokba tartoztak. Ennek sajnos ellenpontjával is találkozhatunk Magyarországon, az újszegényekkel.

Ebbe a kategóriába sokakat bele lehet sorolni, de elsősorban azokat értjük alatta, akik az elmúlt évtizedek során deklasszálódtak, vagy kirekesztődtek a társadalomból, amiatt, mert például a munkahelyüket és egzisztenciájukat elvesztették, vagy a tudásuk nem volt alkalmas a technológia fejlődésének követésére, esetleg betegséggel küzdenek, és a gyógyulás költségeit nem tudják kitermelni. Magyarországon az újszegények többsége a szocializmus egykori nagy iparvárosaiban és azok környékén él, ahol az ipar bezárt, az ő lehetőségeik pedig beszűkültek

– magyarázta Halász Levente.

A szakértő szerint a kedvezőtlen gazdasági adottságú és földrajzi elhelyezkedésű térségekből – amelyek közül az egykori nehézipar fellegvárai, illetve azok szegénységgel sújtott városrészei felülreprezentáltak – a munkahelyek megszűnése után a leggazdagabb és legiskolázottabb réteg elköltözött, és csak azok maradtak, akiknek nem volt más lehetőségük. Ezt nevezzük társadalmi rezidualizációnak. Miután a legfelső réteg elhagyja a települést, a középstátuszúak azt érzékelik, hogy megnőtt az alacsony státuszúak aránya, ezért ők is elkezdik elhagyni a leszakadó települést vagy településrészt, amíg végül csak a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak maradnak.

A reziduum, tehát a maradvány »ragad benne« az elszegényedett, úgynevezett gettósodó településekben, városrészekben

– összegezte a kutató, aki hozzátette, hogy egy ilyen folyamat lezajlása után már csak nagyon sok pénzzel és akaraterővel lehet ismét felemelni ezeket a településeket, és Magyarországon még nem is volt példa arra, hogy egy véglegesen gettósodott faluból vagy városrészből lényegesen jobb körülményeket biztosító település, településrész váljon.

A közmunkaprogram sikeressége a polgármestereken múlik

Halász Levente kitért arra is, hogy az így kialakult, gettósodott városrészeknek, kistelepüléseknek általában hármas társadalmi szerkezete van. A legfelső harmadot úgy nevezik, hogy feltörekvők, ők azok, akik hogyha félreraknak pénzt, jól gazdálkodnak, esetleg tudnak honnan kölcsönkérni, van esélyük arra, hogy jobb körülmények közé költözzenek, és elhagyhassák a gettósodott településüket. A második egyharmadot tisztes szegényeknek szokták nevezni, akik ugyan minden mutató alapján szegények, és nincs lehetőségük a kitörésre, de szerény körülmények között el tudnak élni a településükön.

A harmadik csoport pedig a leghangosabb, leglátványosabb, ők a társadalom egészébe beilleszkedni képtelen lumpenek, akik nemcsak szegények, hanem otthont is adnak bűnözői szubkultúráknak, akik a gettók farkastörvényeit diktálják (jellemző körükben a lakáspusztítás, a drogkereskedelem és -fogyasztás, a prostitúció és az uzsorakamat szedése). Mivel ez a csoport a legfeltűnőbb és leghangosabb, gyakran miattuk stigmatizálják az egész települést, hiába vannak kisebbségben, ahogy például a már korábban említett Bagon vagy Turán. A szakértő kiemelte, hogy vannak olyanok, akiknek a feketegazdaságnak köszönhetően sikerül kitörniük a nyomorból, de ezek a statisztikák alapján 80 százalékban rövid távú sikerek, a létbizonytalanságot nem enyhítik, és nem járulnak hozzá hosszú távú életstratégiák kialakításához.

A legszegényebb rétegeknek azonban a kormány is próbál segítő kezet nyújtani a közmunkaprogrammal. Ezt gyakran kritizálják, hogy „lélegeztetőgépen” tartja a legszegényebb réteget, mások szerint azonban ez egy út a kitöréshez. A geográfus úgy gondolja, személy- és közösségfüggő, hogy ki az, akinek ez a program valóban segítséget jelent, és ki az, akinek nem.

Hallhattunk nagyon pozitív példákat, amikor valaki a közmunka segítségével talált magának jobban fizető állást. Ez a program azoknak segít, akik akarnak és tudnak is dolgozni. Illetve azoknak, akik, mondjuk, egészségügyi állapotuk, tudásuk vagy lakhatási körülményeik miatt más munkára nem alkalmasak, hiszen így legalább van bejelentett jövedelmük, mindazonáltal tény, hogy vannak nagy számban olyanok is, akik belelustulnak ebbe a rendszerbe

– foglalta össze a szakértő, aki kiemelte, hogy a közmunkaprogram esetében nagyon fontos a polgármester személye, és a legtöbb pozitív példa, mint például Uszka vagy Cserdi is a települések vezetőinek köszönhetően működik.

Bejárjuk a legszegényebb magyar járásokat, hogy megnézzük, hogyan készülnek fel a télre

Az a geográfus szerint is tény, hogy az elmúlt 30 évben nagyon sokan tudtak kitörni a szegénység béklyójából, és felemelkedtek középstátuszúvá, azonban ez nem jelenti azt, hogy nem kell foglalkozniuk azokkal, akik hátramaradtak.

Az, hogy Miskolcon lebontották a számozott utcákban lévő putrikat, vagy a budapesti Hős utcából kiköltöztették a drogtanyákat, még nem jelenti, hogy megoldódott a probléma. Szó szerint kisöprik a szegénységet a városokból, de ezzel csak relokalizálják a komplex problémát, így viszont erősebben érvényesül a NIMBY-effektus

– hangsúlyozta a geográfus.

Az idei évben nagyon kemény télre számítanak a meteorológusok, ami külön nehézséget jelent a gettósodó településeken élő szegények számára. Szeretnénk, ha nem felejtkeznénk el róluk, csak amiatt, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben vannak, ezért cikksorozatot indítunk Halász Levente segítségével, amelyben bejárjuk Magyarország régióinak legszegényebb településeit, hogy megnézzük és bemutassuk, hogyan készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink.

(Borítókép:  Csenyéte 2022. augusztus 3-án. Fotó:  Kaszás Tamás / Index)