Halálbüntetéspárti és hálózati személy is volt a magyar ügyvédlegenda

Mindenki Gyuri bácsinak hívta. Élete végéig aktív maradt, túl a kilencedik ikszen is naponta feltűnt jellegzetes, kissé hajlott alakja a Markó utcában, ahogy sietősen igyekszik a bíróságra – elmaradhatatlan csokornyakkendőjében.

Pedig ha nem félt volna annyira a vér látványától, valószínűleg nagyapját és dédapját követve az orvosi pályát választja.

Mozgalmas életet élt. 1951 őszén az ÁVH letartóztatta, Kistarcsára internálták, ahonnan 1953-ban szabadult, de csak segédmunkásként vállalhatott munkát. Krumplit rakodott egy piacon. 1956 után folytathatta az ügyvédkedést.

A legjobb védőbeszéd

Egyik interjújában elárulta, semennyire sem azonosul a védenceivel, helyette inkább a motivációikat igyekszik megérteni. Ezt tette, mert mást nem tehetett, az 1967-es zuglói nyilasper elsőrendű vádlottja, Kröszl Vilmos esetében is, akit kirendelt ügyvédként védett.

„Azt hiszem, ő volt a legkegyetlenebb ügyfelem. Ötszázhatvan ártatlan ember meggyilkolásában vett részt, kizárólag zsidó mivoltuk miatt” – jellemezte ügyfelét. Szerinte Kröszl egy piszkos állat, egy szörnyeteg volt, mégis a nyilas pártszolgálatos ügyében mondta el élete talán legjobb védőbeszédét, amelyben mindenekelőtt az időmúlásra és a lelkiismeret-furdalásra hivatkozott:

Ebben az ügyben a cselekmény elkövetése óta több mint húsz év telt el. Ennyi idő alkalmas az egyén megnevelésére, javulására, tehát nem indokolt vele szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása… Kérem, sok idő telt el, és nem tudok abban hinni, hogy ez idő alatt a vádlottak, így védencem, Kröszl Vilmos is, ne döbbentek volna rá arra, hogy mi történt… Mit tettek. Lehetetlen, hogy a több mint két évtized alatt ne lett volna lelkifurdalásuk. Ezek az emberek eddig félelemben, rettegésben éltek. Ez a félelem, a lelkiismeret-furdalás büntetés volt, amit az ítélet kiszabásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Utóbb aztán bevallotta, hogy úgy adta be az egyébként legjobb tudása szerint megírt kegyelmi kérvényt, hogy közben azért imádkozott, csak kegyelmet ne kapjon ez az ember…

A vérfoltos nadrág

Legemlékezetesebb ügyének a karácsondi kettős rablógyilkosságot tartotta. Az 1968. október 13-ától 1974. október 7-éig tartó büntetőeljárásban, amelyben az elsőrendű vádlott védője volt, a feltételezett tettest háromszor is halálra ítélték, negyedszerre viszont felmentették.

A rablógyilkosság helyszínén a rendőrség nyomszakértői az egyik ablak üvegéről rögzített nyomot előbb kesztyű nyomának vélték, később viszont már kategorikusan állították, hogy az az elsőrendű vádlott homloknyoma. Majd utóbb ugyanerről azt mondták, hogy a másik vádlott homlokának lenyomata. A helybeli rendőrorvos szakértők azt sem vették észre, hogy az egyik sértettet két különböző méretű baltával ütötték agyon. Az ügyben azonban a döntő fordulatot Bárándy indítványa hozta el:

A legfőbb bizonyíték egy feltűnő színű, vérfoltos nadrág volt. A tanúk állították, hogy abban látták a vádlottat. Az utolsó, a negyedik alkalommal eszembe jutott, ami addig senkinek, hogy próbálja fel a nadrágot. A börtönben jó húsz kilót fogyott férfinak a térdéig sem ment fel a nadrág. Így negyedszerre felmentették.

A halálbüntetés pártján

Sohasem rejtette véka alá a szakmai véleményét: mindig is a halálbüntetés pártján állt. Szerinte ugyanis a legsúlyosabb büntetés elrettentő, visszatartó hatású, a tévedés lehetősége ugyanakkor aránylag kicsi. A halálbüntetés hiánya viszont önbíráskodáshoz vezethet. Azzal is érvelt, hogy az állam számára olcsóbb a kivégzés, mint életfogytig börtönben tartani a bűnözőket, ráadásul az életfogytig elítélt terroristák vagy bűnözőtársaik újabb bűncselekmények elkövetésével próbálhatják meg kikényszeríteni társaik szabadon engedését. Állítása szerint a modern társadalomban a bűnözés elleni harc háborúként is felfogható, így a halálra ítéltek áldozatok a bűnözői oldalon.

Úgy vélekedett, amíg a társadalmi viszonyok gyökeresen meg nem változnak, meg kell tartani a súlyos büntetéseket, mint az életfogytig tartó szabadságvesztést. Sajnos ugyanis vannak, akik nem ismernek lehetetlent és tisztában vannak azzal, hogy semmit nem veszíthetnek. „Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezeket az embereket, akiket a bűnözők többsége által is megvetett cselekményekért ítéltek el, az adófizetők pénzén életük végéig jobb körülmények között kell eltartani a társadalomnak, mint amilyen körülmények között a hajléktalanok vagy a kis keresetű családok élnek” – állította a büntetőügyvéd.

„Bokor Péter” jelentései

Aztán hirtelen rávetült az ügynökmúlt árnya. Az 1956-os Intézet Nagy Imre újratemetésének 20. évfordulóján, 2009-ben egy ügynöklistát hozott nyilvánosságra, amely szerint

Az ügynökvádra reagálva elmondta, már 1960-ban beszámolt ügynöki tevékenységéről. 1949-ben szervezték be a katonapolitikai osztályhoz, azzal biztatva, hogy Ausztriában kap munkát. Salzburgba ment, ahol ismerőseiről, a köztük lévő CIC-ügynökökről végzett felderítést. Állítása szerint nem működött együtt az állambiztonsággal, de azt nem tagadta, hogy néha megkeresték „ezzel vagy azzal”. A lényeg azonban az – hangsúlyozta –, hogy soha nem mondott olyat, amivel másoknak ártott volna.

A munkadosszié szerint 1959-től a II/5-e. alosztálynak dolgozott. Akkor a 48. számú ügyvédi munkaközösség tagja volt, és ügyvédek politikai megnyilvánulásairól írt jelentéseket. 1968-ban a III/II-3. osztály, 1988 júliusában pedig a BM III/II-3-b. alosztály foglalkoztatta. (A III/II-3. osztály feladata – az USA, NSZK, Ausztria kivételével – a többi európai NATO-ország és semleges államok hírszerzésével szembeni elhárítás volt.)

(Borítókép: Bárándy György 2014. március 18-án. Fotó: Bődey János / Index)