Ezért merev a politikusok ajka

2020.10.29. 19:52

A közszereplő, ha kamerát lát vagy emberek között jár, megváltozik. Nemcsak a testtartása, de az arca is. Amennyiben profi, akármi történhet, rezzenéstelen pókerarccal mondja tovább a magáét.

Némiképp „szorulásos módi” ez, ahogy a hippikorszak különutas író-zeneszerzője, Paul Bowles szemfülesen jellemezte egyszer. Mások robotikusként írják le ezt a látványra szinte hasbeszédszerű, hangulatra pedig majdhogynem mogorva félmotyogást. De miért lettek a politikusok ennyire fröccsöntött droidok? A válasz egyszerű:

SZÓ SZERINT TARTANIUK KELL A SZÁJUKAT,

ha nem akarnak kiesni a szerepükből.

Az erőt mímelni kell

Az angolszász világban a 19. század elején jelent meg először írásban a „keep a stiff upper lip” kifejezés, amely arra a korabeli társadalmi parancsra utal, hogy rezzenéstelen arccal (szó szerinti fordításban: merev felső ajakkal) illik fogadni a váratlan/kellemetlen helyzeteket. Ugyanis bármiféle hirtelen mocorgása a szájnak a gyengeség, a labilitás, az önkontroll hiányának jele – tartja e hagyomány.

Az egész a bölcs és kompetens államférfi (vagy bármifajta közszereplő) elterjedt képzetével kapcsolatos, aki rendíthetetlen és racionális. Minden helyzetben kizökkenthetetlen, soha nem szentimentális. Ám mivel a Homo sapiens sapiens egyedei sosem ilyenek, folyamatosan trükközni kell, hogy így-úgy klappoljon a figura.

Bizony, még az arcmimikát is színlelni kell tehát, ha közszereplőnek szegődik az ember.

Vélhetően brit hatásra terjedt el a kompetenciának ez a fajta mimikai kódja a világ politikusai körében: mintha zsibbasztóinjekciót kaptak volna az orruk alá, úgy szökken ki minden szó fogaik kerítésén.

Ez állati!

Az érzelmek ilyetén elfojtása talán kulturális hagyomány, de ősi evolúciós reflexeinken alapul. A felső ajak felhúzása, tehát a szemfogak kivillantása ugyanis fenyegetést jelez, ahogy ezt már Charles Darwin is leírta a grimaszkutatás alapművének számító „Az érzelmek kifejezése az emberben és az állatokban” című, 1872-es munkájában. Embereknél körülbelül ugyanerre szokás azt mondani, hogy valaki

kimutatja a foga fehérét.

A fogvillantós mosoly mégis barátságos gesztusként értelmeződik, hogy lehet ez?

Úgy, hogy az állkapocs és az ajkak ellazultsága a kulcsmozzanat itt. A kutyáknál is megfigyelhető az úgynevezett behódoló mosoly, vagyis az összeérő fogak széles, de nem görcsös villantása, ami éppen azt mutatja, hogy nyugi, láthatod, hogy nem tervezek harapni.

Ez tehát – bár formailag eléggé hasonló – pontosan a vicsorgás ellentéte, és

ebből alakult ki az embernél is a kedveskedő változat.

Az összeérő ajkak és a széles mosoly kombinációja pedig az öröm elsődleges mimikai jele az embernél. (Egyebek közt onnan tudjuk, hogy például a barátságos mosoly zsigeri reflex, és nem tanult mimikai szokás az embernél, hogy a vakon született gyermekek is mosolyognak, pedig nyilván senkitől sem láthatták, utánzásról így szó sem lehet.)

Csalni lehet, de úgyis lebuknak

A legelemibb érzelmeinkről még ennél is többet mesélnek az ajkaink. A már említett agresszív vicsorgás és széles örömmosoly mellett

  • a féloldalasan felhúzott felsőajak undorra,
  • ugyanez görcsösen kivitelezve hátsó szándékra, zavarra vagy arroganciára,
  • az enyhe csücsörítés elégedetlenségre vagy dühre,
  • a „beszippantott”, szinte eltűnő ajkak kételyre,
  • a szájnyalogatás idegességre,
  • a felsőre rácsusszanó alsó ajak sértettségre vagy dacra (gyerekeknél durcira),
  • a foggal harapott alsó ajak pedig bármiféle erős, ám visszafojtott érzelemre

utal. Pár további ajakreflex lemaradt a listáról, mivel nem korhatáros e blog.

Paul Ekman amerikai pszichológus nyomán mikrokifejezéseknek nevezzük ezeket az apró és rövid (általában fél másodpercig sem tartó) jeleket. Vagyis amikor egy röpke pillanatra megvillan valakinek a tényleges személyisége, akármennyire is próbálná leplezni azt.

A csattanó az, hogy kutatások szerint ezeket a szemvillanásnyi kibillenéseket mindenki látja és érti, bármiféle előtanulmány nélkül is. Jellemzően tehát

hiába strapálják magukat

az őszintétlen politikusok (és elemzők!) a magukra erőltetett, fontoskodó szájtartásukkal, egy Vidort úgysem fognak sosem Tudornak nézni az emberek – vagy fordítva.

Kész mimikai roncsderbi

Akad kirívó mellélövés is. Olykor egy politikus nem spontán grimaszt fojt el, hanem egy mesterkéltet kap elő, hogy azzal leplezze pillanatnyi tanácstalanságát. Már Hillary Clinton elnökjelölti műmosolya sem volt túl meggyőző a választóknak, az oda nem illő, önvédelmi jellegű művihogásai viszont már egyenesen mémmé váltak, hiszen a végeredmény inkább lett ijesztő és abszurd, semmint megnyerő:

Mosolyforradalom jöhet?

Ilyen előzmények után nem is csoda, hogy a bénult publikus ajkak őshazájában valóságos lázongás indult már a szóban forgó praxis ellen. Az ellenkampányt nem kisebb nevek szervezik, mint Vilmos herceg és Harry herceg felesége. Meghan Markle rendre arról beszél, hogy a rezzenéstelen arcot volt a legnehezebb hoznia a királyi udvarban, Vilmos pedig egyenesen a spontán érzelmek efféle elfojtásának lélektani romboló erejét emlegeti, mondván: akár meg is betegíthet, ha folyton visszatartjuk az érzelmeinket.

A nyugati társadalmakban lassacskán újradefiniálódik úgy általában is az érzelgősség és az erő, az empátia és a fegyelem elvárt egyensúlya.

A sztoikus nyugalom egyre inkább baljós érzéketlenségnek hat,

részben a közösségi médiából áradó spontán házi mozgóképek özöne miatt, ahol is mindenki láthatja percenként, hogy miként is beszélnek, hogyan is reagálnak a hús-vér emberek mindenféle szituációkban.

Mindeközben a politikusi mosolykutatás egyre elterjedtebb világszerte: Japánban, az Egyesült Államokban és Németországban is tudományos igényességgel foglalkoznak már a témával. Egy összehasonlító tanulmány szerint

a demokratikusabb és fejlettebb országokban reagálnak jobban a mosolygós politikusok képeire

a választók, akik annál inkább tartják szimpatikusnak a vigyori vezetőket, minél örömtelibbnek ítélik saját privát életüket.

Figyeljük tehát feszült arcizmokkal választott vezetőink mosolyát, mert minél emberibbnek és barátságosabbnak találjuk azt, annál többet fejlődtünk mi magunk, a vezetettek is.