Miért szexik az összeesküvések?

Népességszabályozás céljával alkották meg a koronavírust egy laboratóriumban, és oltásokkal viszik be a mikrocsipeket az emberekbe, hogy teljes legyen az uralmuk felettünk végre. Hogy kik? Hát ők. A híres-hírhedt tudjukkik.

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy mit is nevezünk összeesküvés-elméletnek. A szakirodalmi definíciós kísérleteket úgy foglalhatjuk össze, hogy konteó minden olyan meggyőződés, amely szerint a világ hatalmasai összejátszanak, hogy eltitkolják a fontosabb (főként váratlan és/vagy tragikus) társadalmi események és folyamatok valós természetét. Rossz dolgok tehát sosem történnek csak úgy, azokat mindig tudatosan, konkrét céllal csinálja valaki.

Elsőre talán őrültségnek hangzik, pedig van benne rendszer.

Szaglászunk és félünk

Könnyedén találunk olyan jó nevű pszichológust, aki szerint az ember eleve arra született, hogy ilyesféle sztorikat gyártson, egyszerűen így van huzalozva az elménk. A mindenható karmester(ek) hétköznapi segédelmélete ugyanis segít nekünk levágni az időrabló szellemi kacskaringókat. Hiszen folyamatosan történik körülöttünk mindenféle, ám ha feltételezzük, hogy egyetlen (vagy legfeljebb pár) agytröszt csinálja mindezt, akkor máris könnyebb idegileg viszonyulni a – többnyire cudar – létezéshez.

A szemfülesebbek már észrevehették a kézenfekvő áthallást. Igen; az ezotéria, egyes politikai ideológiák és az istenhit is ugyanazon tőről fakadnak e megfejtésben. És amiről ritkán esik szó: a konteók igazi szerelmesei bár látszatra örök gyanakvók, lételméletileg nézve, valahol legmélyen

Mert amikor valami váratlan, értelmetlen és tragikus történik, annak szerintük mindig van személyi felelőse. Ebben a gondolatkörben rossz dolgok soha nem történhetnek csak úgy jó emberekkel.

Michael Shermer pszichológus-tudománytörténész láttató levezetése szerint egyenesen az emberi faj komplett evolúciója arról szól, hogy gyanítsuk/kiszúrjuk a rosszindulatú rejtőzködőket. Aki nem volt elég paranoiás a szavannán, és csupán szellőnek hitte a fűszálak, levelek vagy bokrok zizzenését, azt hamar megette az ott megbúvó oroszlán. Csakis (a minimum esetileg) üldözési mániás fajtársaink leszármazottai lehetünk tehát.

Meghaladhatatlan szellemi reflexünk tehát, hogy olykor a veszélyt, a csapdát latoljuk, és feltételezzük, hogy gyakran lesből figyelnek minket. A kétkedés és bizalmatlanság: természetes – a szó legigazibb értelmében. Hiszen evolúciós előnyt jelent,

Amely persze gyakran beriaszt tévesen is, de ettől még jó, hogy van.

De akkor mi a probléma?

Az, hogy a körkörös kritikai készenlét teljes hiánya ugyanolyan kínos, mint szörnyűséges mestertervet keresni minden mögött folyvást. Noha teljesen nyilvánvaló, hogy nem minden fa mögött áll szatír, ha valaki egy konteóban hisz, az jó eséllyel több másikban is fog.

Aminek több forrása van:

• a leleplezés privát elégtétele,
• a társadalmi láncok illuzórikus lerázásának öröme,
• a szellemi kaland – csak így, pőre önértékén,
• a tekintélyszemélyek verbális megpuccsolásának extázisa,
• s emellett még a hasonszőrűekkel való összetartozás melengető csoportélménye is.

És persze a a bennfentesség pózában is jólesik lubickolni, hogy ők bizony tudnak valami spécit, amiről a többségnek még csak fogalma sincsen. Ráadásul mindezzel ki is tűnnek a szürke tömegből, nem maradnak átlagosak, ami szintúgy alapvető lelki igény. Ezekbe, így együtt, igen könnyen bele lehet ám szeretni.

A kapcsolódó őskérdés az, hogy a nyugati világ vajon miért a barbarizmus felé fordult a 20. században, amikor a technológiai tudásrobbanás egy humánus fordulatra predesztinálta volna inkább? A vázlatos megfejtés szerint a modern kor túl sok információt zúdított ránk, amelyek közt csak úgy lehet már könnyen eligazodni, ha

Annyi lett az a bizonyos bokorzizegés, annyi lett az inger, hogy végül már mindenhol, mindenben és mindenkiben a ránk leselkedő oroszlánt látjuk. Így lesz a gyanakvás az általánosítás és az előítéletek katalizátora, s ezért veszélyes a konteófüggés is. 

Hálózatok csapdájában

Mindeközben a digitális tér immár visszaigazolja a legmerészebb agymenéseket is. A csetszobák hierarchiamentes, vak vezet világtalant közegében pillanatok alatt elterjedhet bármiféle világmegfejtés. Pár online keresésre vagyunk attól, hogy elvtársakra leljünk, akikkel tovább hergelhetjük magunkat és egymást. Onnantól pedig már a csoportlojalitás fontosabb hajtóerő, mint az új ismeretek megszerzésének vágya.

Erre az öngerjesztő jelenségre próbálnak manapság válaszolni a közösségi platformok fura urai; moderálással, törléssel, bejegyzések megcsillagozásával. Bár mindezzel jobbára csak annyit értek el, hogy főmoderátori minőségükben maguk is főszereplői lettek újabb és újabb konteóknak.

Víz alá lehet nyomni egy ideig, de hamar felugrik másutt, magasabbra.

És hogy a helyzetet még tovább bonyolítsuk: persze olyan is van, amikor maguk a hatalmasok nem akarják, hogy kiderüljön, mi is folyik valójában, ezért ők házalnak cinikusan felépített konteókkal. Sunyi összeesküvések leleplezőiként parádéznak a nyilvánosságban, pedig valójában ők maguk próbálják álnok módon terelgetni a társadalom (üzleti vagy politikai) figyelemfókuszát és erőviszonyait.

Ember legyen a talpán, aki nem lesz paranoid mindettől.

És nem csupán azért, mert az életvitelszerű konteógyártók többet szoronganak, és agresszívebbek, hanem mert ez a fajta észjárás felettébb vonzó ugyan, de valójában sosem megnyugtató. Nem elégít ki, csak csábos. Afféle kvázi-intellektuális

amelyből minél nagyobb a gyűjteményünk, annál kevésbé henceghetünk vele koktélpartin, állásinterjún vagy első randin.