Centiken múlhat a miniszterelnökség?

Bár naivabb pillanataiban a nyugati ember szeretné hinni, hogy a velünk született testi adottságok egyre kevésbé fontosak a társadalmi érvényesüléshez, a siker vertikális beszédmódja folyvást visszaránt minket a valóságba. A „nagy emberek” magasabban vannak a ranglétrán, felettünk állnak, sőt, olykor egyenesen a feljebbvalóink. Jó esetben felnézünk rájuk. Ártalmatlan szimbolizmus ez, vagy szó szerint értendő, s tényleg a termethez van köze?

Kutatások szerint egyértelműen az utóbbi. Az amerikai cégvezetők több mint fele 183 centiméternél magasabb, harmaduk pedig a 188-at is eléri. Miközben e testmagasság előfordulása négy százalék alatti csupán a teljes társadalomban. (Mondani sem kell, hogy a nők munkahelyi előmenetelének kérdéskörét is egészen új megvilágításba helyezi mindez.)

Kiterjedt nemzetközi vizsgálatok szerint centinként átlagosan fél-másfél százalékkal keresnek többet az emberek, mint alacsonyabb kollégáik. A szociálpszichológia klasszikusai (köztük E. B. Gowin 1915-ben) ugyanúgy erre a következtetésre jutottak, mint a legfrissebb elemzések (például Jaap van Ginneken a Hatalom archetípusai című, 2016-os könyvében).

Felesleges szépíteni:

Egy holland kutatás egyenesen úgy találta, hogy a magasabbnak tűnő üzletemberekhez több vezetői és szellemi képességet társítottak a tesztalanyok, amikor különféle módon beállított fotókat mutogattak nekik. Tehát még az sem fontos, hogy valóban magasak legyenek, bőven elég, ha annak tűnnek.

Hollywood régóta tudja már ezt

Híres filmtörténeti kulisszatitok, hogy Humphrey Bogart az 1942-es Casablanca forgatásán végig magasított talpú cipőt hordott, hogy hitelesen tudja hozni a lehengerlő, magabiztos sármőrt – az amúgy két centivel nyúlánkabb Ingrid Bergman oldalán. Merthogy legősibb evolúciós ösztöneink egyike, hogy a nagyobb mellett nagyobb biztonságban vagyunk, és hogy a több, az egyben jobb is.

Bogart még kezdetleges, kívülről rögzített miniemelvényt használt (Burt Reynolds pedig egész életében magas sarkú csizmában járt), ám azóta sokat fejlődött a világ. Megjelent

úgy, hogy a trükk csak az alapos megfigyelőknek szúr szemet. (A legvadabb változatok 15 extra centimétert is tudnak, de ott az emelt sarok már igen bumfordi.) A világsztárok közül ilyen lábbelit hord Robert Downey Jr., Tom Cruise, Mark Wahlberg, de Bono is a U2-ból.

A nemzetközi politikában Kim Dzsongun, Vlagyimir Putyin, Silvio Berlusconi és Nicolas Sarkozy lábán láthatunk például hasonló okoseszközt. A GuidoMaggi olasz luxusmárka egyenesen azzal reklámozza efféle termékeit, hogy ha hatalomban vagy, ez lesz a nagyobb tekintélyed titka.

Mindig a magasabb jelölt nyer?

Nem ilyen egyszerű, de nem is teljes badarság a kérdés. A legalaposabb elemzések az amerikai elnökökről készültek ebben a tárgykörben (talán a holland Groningen Egyetemé mind közül a legátfogóbb). Ami kiderült:

• az esetek körülbelül kétharmadában nyer a magasabb elnökjelölt 1789 óta;

• ha sokkal magasabb az ellenfelénél, több szavazattal nyer, mint ha csak egy kicsivel magasabb a kihívójánál; 
• az újraválasztott elnökök átlagosan mintegy 6 centiméterrel magasabbak, mint az egyciklusosak;

• az időszakos kilengéseket a trendszámítás módszerével kiegyenlítve az látszik, hogy az amerikai elnökök úgy általában is egyre magasabbak;
• és nemcsak elődeiknél egyre magasabbak, hanem koruk átlagpolgáránál is.

Nem arról van szó tehát, hogy minden esetben üzembiztosan a magasabb jelölt nyer, viszont csupán két elnök volt a történelemben, aki alacsonyabb volt a kortársai átlagánál (James Madison és Benjamin Harrison). A 19. század eleje óta ilyen már nem fordult elő, és a televízió megjelenése óta a sikeres politikusok egyre magasabbak.

Ahogy tehát a kopasz politikusoknak, úgy az átlagosnál kisebb termetűeknek is csökkentek a vezetői esélyeik a modern tömegtájékoztatás elterjedésével. De úgy is mondhatnánk, hogy a retusált hajak és a diszkréten megemelt cipők korában. Mert a talpraesett férfiember nem ismer határokat kreativitásban, ha nagy ambíciók fűtik.