Az emberiség kilencven százaléka benézi ezt a pofonegyszerű feladványt

Szabadidejében persze mindenki okosnak képzeli magát, miközben a világból leginkább azt látjuk, amit látni akarunk. 

Játsszunk egyet, képzeljük el a következő banális jelenetet: szombat este van, a hangulat remek, a helyszín egy bárpult környéke. Sanyi Katát bámulja, Kata viszont Gézát. Sanyi házas, Géza nem.

A kérdés egyszerű: vajon bámul-e házas szinglit? Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki szingli, aki nem házas. Három válaszlehetőség közül lehet választani: igen; nem; nem tudhatjuk.

Csalni nem ér (értsd: gyorsan továbbgördíteni), viszont van idő alaposan átgondolni a feladványt.

Megvan? Sikerült?

Akkor mehetünk tovább.

Az intuitív válasz ugyebár az, hogy „nem tudhatjuk”, mivel Katáról nem derült ki, hogy házas-e. A helyes válasz ezzel szemben egy magabiztos igen lett volna. Hogy miért? Mert tökéletesen mindegy, hogy Kata házas-e. Hiszen ha Kata szingli, akkor a nős Sanyi fixírozza őt, ha viszont Kata férjezett, akkor bizony ő maga bámulja a nőtlen Gézát – tehát így is és úgy is egy házas stíröl egy szinglit. Hoppá.

Kilencven százalék, négyszáz év

Aki rosszul tippelt, ne keseredjen el, az emberek kilencven százaléka elhibázza a választ erre a pofonegyszerű feladványra. Ami viszont már aggasztó, hogy körülbelül ugyanennyien teljesen biztosak abban, hogy igenis a helyes választ adták. A kérdés adja magát: tényleg ennyi volna a hülye?

Hugo Mercier francia pszichológus szerint másról van szó: annyira beleszeretünk az első saját észrevételünkbe (a konkrét példában abba, hogy Katáról nem derült ki, hogy férjezett-e, vagy sem), hogy gondolatilag nem vagyunk képesek lekattanni erről a mentálvágányról még akkor sem, ha egyébként érdektelen a megfejtés szempontjából (akár igaz is lehet, csak épp nem fontos), és/vagy egyértelműen téves döntésekhez vezet.

Mentális reflexeink nem igazán segítenek tehát minket,

E felismerés több mint négyszáz éves, Francis Bacon angol filozófus írt róla először bővebben Novum Organum című, 1620-as főművében, a XX. századi pszichológiai szakirodalomban pedig megerősítési torzítás néven vált ismertté.

Tulajdonképpen nem nagy a tét, Kata, Sanyi és Géza botcsinálta szerelmi háromszöge csupán az emberi gondolkodás mint olyan komplett értelmét és hasznát kérdőjelezi meg. Hiszen agyalhatunk mi napestig, ha ítéleteinkben úgysem a ráció számít. (Nem mellékesen: a tudományos módszer teljes fejlődéstörténete is arról szól, hogy megpróbáljuk kigyomlálni a megismerési folyamatból az előfeltevéseinket, elvárásainkat, ízlésünket, vágyainkat, érdekeinket.)

Változatok önbecsapásra

A társadalmi következményeket nem nehéz kitalálni: azért kapaszkodunk körömszakadtáig a pártunkba, sérelmeinkbe, de még a kedvenc sportcsapatunkba is, mert folyvást a privát vesszőparipáinkhoz keresünk igazolást, minimum háromféle módon:

• Túlértékeljük a saját álláspontunkat erősítő érveket;
• alulértékeljük az azt gyengítőket;
• és minél erősebben hiszünk valamiben, annál inkább tesszük mindezt.

Legvégül pedig: minél inkább tesszük mindezt, annál erősebben fogunk hinni abban, ami vagy igaz, vagy nem, vagy fontos, vagy nem, vagy segít jó döntéseket hozni, vagy nem.

Öngerjesztő spirál ez, egy idő után már az észleléseink is megsínylik; csak a nekünk tetsző információkat kezdjük el keresni, utólag mindent úgy értelmezünk át, hogy klappoljon az aktuális előfeltevéseinkhez, és még az emlékezetünk is elkezd – persze számunkra jótékonyan – megcsalni minket. A végstádiumban már csakis azt észleljük egyáltalán értelmesként, ami valamiképpen beilleszthető a betokosodott prekoncepcióinkba.

Első blikkre evolúciósan nem tűnik nagy ötletnek random hülyeségekben hinni, ezért megkerülhetetlen a kérdés: miért vagyunk így huzalozva?

A műveltség nem segít

A már említett Mercier szerint nincs nagy vész, az emberi kommunikáció nem maradhatott volna fenn, ha nem lenne minden résztvevő számára alapvetően előnyös, az evolúció során pedig vélhetően nem az számított, hogy igazunk van-e, hanem hogy minél meggyőzőbbek legyünk. Kellően erős bizonyítékok hatására szerinte egyébként is könnyen belátjuk, ha tévedtünk – akár a bárpultos logikai feladvány esetében is.

Jóval zordabb képet fest az emberiség jelenéről és jövőjéről Keith E. Stanovich amerikai pszichológus (The Bias That Divides Us: The Science and Politics of Myside Thinking, 2021).

Kutatásai szerint ez alól még a társadalom legműveltebbjei sem kivételek, sőt; arra is létezik adat ugyanis, hogy az iskolázottabbak űzik csak igazán nagyban az efféle önbecsapásokat, hiszen ők tudnak a legprofibban különbejáratú információkat keresni, és bármit bármivé átfogalmazni, átértelmezni.