Világszenzáció a ZOO-ban!

Soha ne nézze meg felnőttként gyermekkorának legendás helyszíneit. Ezzel a tanáccsal járulunk hozzá a boldogabb, illúziókban gazdagabb Magyarországhoz. Sajnos az én figyelmem erre a szabályra senki nem hívta fel, amikor ármányosan, építészeti érdeklődésnek álcázva túrát szerveztem az állatkerti nagyszikla gyomrába.

Az 1910-ben épült sziklába az állatkert ünnepelt építésze, a remek kortárs épületeiről is ismert Kis Péter alakított ki új múzeumi teret. Ahová valójában azért mentem el, mert újra át szerettem volna élni, amit 10 éves koromban, nyári munkán az állatkertben.

Egy gondozót keresve belépek a tomboló napfényben álló sziklába, a szűk ajtó mögött hirtelen kitárul a tér, és egy amorf falakkal határolt katedrálisban állok. A betongerendák hálója a magasba vezeti a tekintetem, verebek röpködnek a félhomályban, szárnyuk felvillan, amikor keresztülvágnak valamelyik fénypászmán. A fénynyalábok éles vonalakat húzkodnak a zümmögő derengésbe. A teret kitölti a tornyokba rendezett szénabálák illata, és csak akkor ébredek a kábulatból, amikor rám szólnak, hogy ne ugráljak tovább a bálák tetejéről a mélybe, se én, se az időközben megjelent kis munkatársam, mert széttúrjuk az egészet.

2011 ragyogó napfényéről a félhomályos térbe lépve kiderült, hogy nem csak a szénabálákat és a verebeket vitték ki, de magát a sziklát is kicserélték egy sokkal kisebbre. A tekintetem már nem veszett el a távolba szökő térben, a sziklabelső egy átlagos csarnok jellemzőivel rendelkezett, elképzelhetetlen, hol fértek itt el a toronymagas bálák, ahonnan alávetettük magunkat a szénakupacokba.

Nem mutattam jelét, hogy rájöttem, valakik aljas indokból elbontották, és feleakkorával helyettesítették a sziklát. Pókerarccal követtem Kis Pétert aki az állatkert igazgatójához vezetett, hogy ő mondja el, mi történt a sziklával.

Persányi Miklós irodája olyan volt, amilyennek elképzeltem: nagy, telezsúfolva könyvekkel, emléklapokkal, képekkel, nehéz bútorokkal, Zsolnay elefántreliefekkel. Bébiorángutánt vagy más, kedvtelésből behozatott kisállatot hiányoltam csak. Helyette egy idős úr ült az igazgató mellett, kezében szilvapálinkás kupicával, amelyet az igazgató szavait megszakítva időnként felemelt, és kedélyesen egészséget kívánt magának.

Pest egyik legmagasabb építménye volt

Az igazgatótól megtudtam, hogy a sziklák 1910-ben Pest legmagasabb építményei voltak, és geológusok segítségével formálták élethűre: olyan, mint egy mészkőhegy dolomitcsúccsal. (Egészségetekre nektek is, habár csak én iszom.) A tervezők úgy képzelték, hogy majd vadkecskék kószálnak szabadon a sziklán, de aztán kiderült, hogy az állatok nem romantikus érzületből, hanem kényszerből mennek fel meredek sziklafalakra, és ha a kirándulás nem kell a jóllakáshoz, akkor inkább a talajszinten legelésznek.

Az állatkert nagyobb, kívülről 35 méteres sziklájának (belül csak 16,5 méter) egy részébe régebben bemehettek a látogatók is, itt volt az oroszlánbarlang. (Hát akkor ismét az urak egészségére iszom.) A sziklabelső egésze azonban mindig kihasználatlan maradt, mert bár eredetileg zoológiai múzeumot terveztek ide, az első világháború miatt ebből végül nem lett semmi.

Az élet születése

„Az élet kialakulását bemutató kiállítás nyílik itt tavasszal” – mutatott körbe már a sziklában Persányi olyan ártatlanul, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy egy cseresziklában járunk. A méretektől eltekintve a tér valóban emlékeztetett a régire. A centrális irányba emelkedő falakat betongerendák bonyolult hálózata tartotta, amelytől az egész olyan volt, mint a jövő posztapokaliptikus Magyarországának egy temploma.

Összezavarodtam, elképzelve a félmeztelen testén szakadt bőrruhát viselő Semjén Zsoltot, ahogy a tér közepén bicikliláncot pörgetve prédikál egyházának benzinnel és lőszerekkel való támogatásáról. Gyorsan Persányi és szilvapálinkás ismerőse után eredtem, akik egy lépcsőn tűntek el a föld alatt.

“Ez a szint korábban nem létezett. Innen indul a bemutató, ez a plutónia, az élet születése” - mondta az igazgató a teremben, amely egyelőre még a metróépítkezés helyszínét idézte. Így nehéz volt elképzelni, hogy utazóközönség helyett itt márciustól nagyméretű egysejtűk szobrai, medúzákkal teli akváriumok és őstengeri biorámák állnak majd.

A szintén földalatt elhelyezkedő ősóceáni terem már több támpontot adott: a tárlókban 3-4 méteres őscápák álltak nejlonnal betekerve. “Ha lesz rá 100 milliónk, akkor itt cápamedencét is kialakíthatunk, igazi cápákkal” - mondta Persányi.

“Értem, azért villantasz a vakuddal, hogy a kép sejtetni engedje, mi van a nejlon alatt. Nagyon maszek” - bonyolódott egyre archaikusabb szlengekbe a kedélyesen bepálinkázott kísérőnk, akinek szerepéről semmit nem tudtam kipuhatolni.

Ide bújtak az ősemberek Kocsis Máté elől

Az úgynevezett időalagúton át, amelynek már olyan falai voltak, mint a miskolctapolcai barlangfürdőnek, eljutottuk a földfelszínen elhelyezkedő emberjáratig. Az emberjárat egyrészről azt juttatta eszembe, hogy az állatkert remélhetőleg alkalmaz majd egy kommunikációs szakembert, aki kevésbé bizarr nevekre kereszteli át a túra állomásait. Másrészről pedig, hogy milyen meglepően kis helyen éltek az oroszlánok. A neandervölgyi emberek szobrait ugyanis abban a kifutóban helyezték el, amelyben 1998-ig igazi oroszlánok heverésztek.

“Nézd csak, szipuznak” - heherészett kísérőnk, és a nejlonborításon keresztül pöckölgette az egyik neandervölgyi orrát. A nejlonba burkolt szobrok egyébként józan szemlélőnek is zavarba ejtők voltak. Szerencse, hogy a terület egyelőre el van zárva a látogatók elől, mert az erre vetődő Kocsis Máté biztos, hogy napokon belül a világ legszigorúbb neandervölgyi-ellenes rendeleteit hozná meg.

Utunk a szikla falai és a betonoszlop-rendszer közti térben kialakított termek során vezetett tovább. “Jó, hogy megosztottátok a teret, mert ez egyben félelmetes is volt, ez a nagy tér” - veregette hátba az elismert építészt az úr, miközben én Persányi Miklóstól megtudtam: a berendezés alatt álló szobákban olyan látványosságok lesznek, mint az élet iskolája (mit tanult az ember az állattól), a sötétlabirintus (sötétben látó állatokkal, élő denevérekkel és barlangi vaklazacokkal), és a parányok világa (kicsi lények óriásira nagyított modelljeivel).

Kialakítottak még egy “mackókuckót” (újabb feladat a kommunikációs szakembernek), ahol kitömött grizzlytől a plüssmackóig lesznek kiállítási darabok. “És Elvis Presley fogja énekelni gombnyomásra, hogy tárárárá” - dúdolta kedélyes kísérőnk, és csípőmozgása sejtetni engedte, egykor rajongott a twistért.

Az igazgató mindenesetre tovább sietett az időgép terembe, ami egy lecsupaszított IFA-ból áll: úgy működik majd, hogy ráül a közönség, a teherautó billeg, miközben a falra természetfilmeket vetítenek.

Többet értettem az óriási gombából, amelyet vidám kísérőnk utasítására kellett lefotóznom: “Figyelj öregem, megmondom az écát: beállunk alá a Miklóssal, és te lefotózol. Ezt tedd be az újságba - ütögette ujjával a jegyzetfüzetem - Vedd észre, ebben a képben benne van az esendő ember. Ha berakod, ennél el fognak időzni az emberek.”

A helyszínen sokkot mégsem az óriásgomba, hanem az átlagos méretű bálna okozott, amely alá minden figyelmeztetés nélkül toppan be a látogató. A lebegő, életnagyságú lény nem az evolúciót juttatta eszembe, hanem a Werckmeister harmóniák zárójelenetét, ahol egy kalapos férfi mélyen belenéz a kisváros koszos főterén heverő bálna szomorú, élettelen szemébe, és miközben Víg Mihály szívszaggató zenéjére belesétál a stáblistába, a néző érzi, hogy az élet fájdalom, de legalább fűtik a mozikat.

“Ha megírod a cikket, megmondom, mi legyen a címe - vert hátba kedélyesen az ismeretlen úr. Feltartotta ujját, és tagoltam mondta: - Világszenzáció a ZOO-ban! Ilyen blikkfangos címek kellenek, azt szeretik az emberek. Meglátja.”