Metrómegálló félálomban utazóknak

Néhány másodperc elég a kelenföldi metrómegállóban, hogy egyértelművé váljon: a BKK szerint nem Kelenföld lesz Budapest következő kulturális és üzleti központja. A négyes metró új állomása, diszkréten ugyan, de azt az üzenetet suttogja a kedves utazóközönség fülébe: szállj be a következő metróba, és húzz el a város azon pontjára, ahol zajlik az élet.

Metrómegállós látogatásaimnak eddig közös nevezője volt, hogy az építészek minden állomást jellegzetes építészeti megoldásokkal tettek egyedivé. Betongerendák, pöttyök, mozaikok és sajátos térrendezés feladata feledtetni az utazóval, hogy egy földalatti betonsilóban vár a tömött szerelvényre.

Ezzel a hagyománnyal azonban szakít a metró budai végállomása. A kelenföldi megálló nem csúnya, hanem egyszerűen csak felejthető. Az egész olyan funkcionális, mint egy vonalzó.

Tény, hogy a tervezőknek egész sok pontot kellett vele összekötniük. A metró egyik oldalán van a vasútállomás, másikon a távolsági busz, meg a BKV-buszvégállomás. Mindenhonnan áramlanak az emberek, és nem az a lényeg, hogy a dolgozók építészetileg művelődjenek, hanem hogy mindenki el legyen szállítva a rendeltetési helyére.

A feladat mérete magával sodorta az építészeket. Széles, hosszú aluljárót építtettek, jól tisztítható, szürke kővel és szürke fémborítással. A belmagasság aluljárósan alacsony, de néhány helyen bevilágítókkal szerencsére lehozták a napfényt. Széles lépcsők vezetnek a föld alá minden irányból, és még az egyes vasúti vágányoktól is az aluljáróba jutunk.

Egyedül voltam a monumentális kiterjedésű, de lakótelepes belmagasságú térben, de mégis szinte éreztem, ahogy a tömeg sodor a mozgólépcsőhöz, amiből egyébként három is szállítja majd a metrószintre az utazóközönséget.

Odalenn ugyanolyan monumentális dobozba kerültem, mint az aluljáró, csak a belmagasság volt jelentős, így nem telepedett rám a hagyományos budapesti metrók klausztrofóbiája. A teret két indusztriális hangulatú üvegtömb, a liftek aknái osztották fel. Ezen kívül csak néhány natúrfa borítású padot, és a többi metróban is kötelezően beszerelt, kellemkedő dizájnú, ívelt krómtartón álló órát helyeztek el, nyilván, hogy semmivel se zavarják a tömeg zavartalan áramlását.

Az atmoszféra összességében nem volt rideg: neonvilágítás helyett a látszóbeton mennyezeten elhelyezett méhsejt osztatú tükrök szórták a fényt, a szerelvények pedig megnyugtatóan téglaszínű csövekben futnak. A dizájnnak a kelenföldi állomáson láthatóan egy célja volt: semmi se zökkentse ki a félálomból a hajnalban érkező ingázókat, hogy a végcélig zötyögve még értékes húsz percet rekreálhassák a munkaerejüket.