Kísértetvágóhíd a Gubacsi úton

Az üzem fénykorában naponta ötezer sertést vágtak le itt, mondja vezetőnk, Kovács Károly, aki 38 éve dolgozik a telepen, de ma már csak felügyeli azt, ami a sertésvágóhídból megmaradt. Itt ment el a sántasertés-szállító lovaskocsi, mutat a gaz alatt megbúvó sárga keramitkockákra. A szaláminak hizlalt, több mint kétszáz kilós disznóknak ugyanis gyakran szétcsúszott, és eltört a lába a csúszós úton.

A sertésvágóhíd területét 1895-ben jelölték ki a Gubacsi út mentén, akkori nevén az Alsó-bikaréten. A végleges terveket 1897-ben fogadta el a főváros közgyűlése, majd a kormány is jóváhagyta, így még ugyanazon év decemberében elkezdődhetett az építkezés, amely számos technikai nehézség miatt 4 évig és 5 hónapig tartott.

A végeredményre azonban büszkék lehettek, hiszen a budapesti Sertésközvágóhíd abban az időben

Az első próbavágásra 1902. február 4-én került sor, s a nagyszabású intézmény 1902. május 1-én megnyitotta kapuit.

Ma a Sertésvásárcsarnok a dzsungel által legyőzött angkori romokra emlékeztet. Oldalát megtámadták az ecetfák, belül mindenféle gaz ütött tanyát. A fojtó levegőben nem nehéz elképzelni, hogy ebben a teremben évtizedekkel ezelőtt ötezer sertés röfögött.

A tető mára több helyen beszakadt, az épületbe bemenni életveszélyes. Ahogy az épület mellett lépkedtem, ügyelnem kellett, hogy ne essek bele a korhadt falécekkel letakart aknákba.

A csarnokot a telep átadása után 30 évvel emelték. A kereskedők megunták, hogy a sertésvásár igen kezdetleges módon bonyolódik le a szabadban összetákolt fabokszok között, esőben és hóban. A modern, vasbeton szerkezetű vásárcsarnok építkezése 1930-ban indult meg. A statikai terveket Folly Róbert mérnök készítette. Minden ünnepélyes megnyitás nélkül, 1932 májusában adták át a forgalomnak.

A sertéseket vonaton hozták, majd pihentették őket pár napig. Erre azért volt szükség, mert

és egy-két napba telt, míg megnyugodtak. 

Természetesen nem állatbarát szempontok vezérelték azokat, akik a pihenőt kitalálták: annak a húsnak sokkal jobb a minősége, amelyik nyugodt állatból származik. 

Az állatok speciális ajtószerkezetekkel, etető és itató vályúkkal ellátott, higiénikus bokszokban voltak elhelyezve. Könnyű mérési lehetőségeket biztosítottak a beépített automata mérlegek. Az eladás után a sertéseket a fedett rakodókról terelték a szállítókocsikba, amik a szomszédos vágóhídra szállították őket.

A sertésvágóhíd sokban hasonlít a közeli marhavágóhídhoz, de nem szabad összetéveszteni vele. A marhavágóhidat a Soroksári út mentén építették fel, 1872-ben helyezték üzembe. Építése a kor egyik legnagyobb beruházása volt.

A sertésvágóhíd jóval nagyobb területet foglalt el a marhavágóhídnál. A Gubacsi út felől kerítés, impozáns kapu határolta a területet. A telek közepén az igazgatási épület állt. Mögötte feküdt a központi udvar, melyet két oldalról a vágócsarnokok fogtak közre, végét pedig a víztorony és melléképületei zárták le. A víztorony magasan kiemelkedett a komplexum többi épülete közül.

A sertésvágóhíd másik megmaradt épületéhez, a víztoronyhoz ötperces séta vezet az óriási üres telken keresztül. Egy 1970-es években történt konzerválásnak köszönhetően a torony szabadban lévő téglafelületeinek állapota meglepően jó, kisebb sérülésektől eltekintve épnek mondható. 

A homlokzaton máig látszik Budapest címere. A címer mögött egy 200 köbméteres acéltartály bújik meg. A tartály feltöltésére két darab egyenként 100 köbméter/óra teljesítményű, dugattyús vízszivattyú szolgált. A vizet a szivattyúk a gépházzal szemben, de már a kerítésen kívül megépített 200 köbméteres betonmedencéből szívták és nyomták fel a víztoronyba. Nem messze volt három nagy dunai kút, onnan hozták a parti szűrésű vizet vezetéken a telepi medencéig. A vezeték a Rákóczi híd építésekor sérült meg, addig működött.

Érdekes paradoxonként a szocialista tábor legvidámabb barakkjából táplálták a vasfüggöny túloldalán táborozó finnyás amerikai csapatokat. A nyugati exportra előállított sózott sonkához a rendszeresen ellenőrizni járó amerikai állatorvosok tiszta városi vizet írtak elő, amerikai exportra, NATO-csapatoknak szállítottak sózott sonkát, arra a dunai víz nem volt jó. Minden évben amerikai állatorvosok jöttek ellenőrizni a víz minőségét (is), és csak a városi víz felelt meg, mert a kúté túl mangános volt.

A szomszédos modern üzletház üvegfalán tükröződve látszik, hogy a torony tetején egy légvédelmi sziréna üldögél csöndben. Sokáig polgári védelmisek morgatták meg évente. Ma már nem morog, mert senki sem meri megkockáztatni, hogy felmászik az életveszélyes épület tetejére.

Az arcív képekért és az információkért köszönet Kovács Károlynak, és Gönczi Ambrusnak, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjének.