Aki kinyírta Orbán Viktort

Orbán Viktor és Dávid Ibolya közösen elérte, hogy a választások két fordulója közt a valószínű győztesekről alig beszéljünk, hanem már-már minden hír és kommentár a jobboldal válságával foglalkozzon. Alapjában véve azt szokás gondolni, mindegy, pozitív vagy negatív az információ, amely egy adott politikai erőről szól, az így is, úgy is használ, ám ez aktuálisan aligha érvényes. A miniszterelnök-jelöltjétől - pláne miniszterelnök-helyettesi pozícióra pályázó főorvosától - önkezűleg megszabadult Fidesznek ebben a pillanatban minimálisra csökkentek az esélyei arra, hogy a maga javára fordítsa a választások eredményét.

Orbán Viktor és pártja jövőjéről ez idő szerint még nem nagyon érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Egyelőre nem vehetjük száz százalékra, hogy nem lesz-e képes csoda/rémálom számba menően megszerezni annyi mandátumot, hogy az MDF az úgynevezett mérleg úgynevezett nyelvének szerepébe kényszerüljön - kilencvenkilencre azért persze igen -, és azt végképp nem tudjuk, mennyire mélyen erjed majd az ellenzéki párt. Totális összeomlásra nem indokolt számítani. Az nyilván kevés, hogy Orbán hétfőn a Dísz téren azt mondta, fent vagy lent, így is, úgy is marad, de az is tény, 1994 után, tizenkét évvel ezelőtt is elkönyvelték, ennek az embernek vége, képtelen lesz visszatérni. És tessék.

Nincs hova szétszéledni

A mostani bukás azért nagyobbnak ígérkezik, de a párt is erősebb, a bázis is masszívabb. Végső soron másodszor kapott a választásokon több mint negyven százalékot a Fidesz, és ez a tömeg - vagyis ennek a túlnyomó hányada - nemigen fog szétszéledni. Két okból. Egyrészt azért, mert meglehetősen szilárd a politikai identitása. Másrészt azért, mert nincs hová szélednie.

Igen, Orbán abszolút képtelen volt rá, hogy az elmúlt négy - sőt nyolc - évben bármit mondjon azoknak is, akiket a puszta magyarretorika nem lelkesített. A Fidesznek egyszer sikerült választást nyernie - 1998-ban -, történetesen akkor, amikor többekhez sikerült szólnia, a liberalizmus felől ott volt a csapatában Tölgyessy Péter, s a másik végéről körön belülre tudta játszani Torgyán Hozzávetőleg Nyolcvankét Helyen Léptünk Vissza Józsefet. Szóval, mindenki ott volt egészen a közép közepéig, tán azon is túl. Abszolút ősszabadelvűek szavaztak akkor a Fideszre, szép számmal. Ezeknek most, a kampány vége felé kevés volt annyit mondani, hogy szeressetek bennünket, liberálisok. Mert minek? Lemorzsolódtak, elmentek ők régen, és akik maradtak - meg helyükre a MIÉP felől érkeztek -, azok sokan voltak ugyan, de.

Várhatóan most is elhúz egy-kétszázezer ember, viszont nem több, mert - még egyszer - nincs hova menniük. Az MDF nemigen vonzó a számukra. Nem alkalmas erre, és vezetői nem úgy viselkedtek, hogy a pofon miatt csalódottak felkerekedjenek, és mellettük, mögöttük kössenek ki. A visszalépési huzavona arra is jó volt, hogy akik Orbánék teljesítményében csalódtak, azok haragja most már a kalapos nőre zúduljon. Érdekes összerakni: a fideszesek lenézték és utálták az MDF-et, egészen vasárnap estig. Aztán amikor már látszott, hogy az MSZP megfogja kedvenc pártjukat, és az SZDSZ is bejut, vehemensen szurkolni kezdtek Dávidékért. Aztán megkönnyebbültek, mert úgy érezték, visszajött az esély. Aztán az MDF úgy reagált, ahogy, és a fideszesek már lenézik és utálják megint.

Medgyessynek lenni?

A fideszesek évek óta gyűlölik Dávid Ibolyát, egyszerűen azért, mert nem volt hajlandó úgy viselkedni, ahogy azt a jobboldal első embere elvárta. Miután az MDF felvállalta, hogy önálló utakon marad, egyértelművé vált, hogy támogatókat főként a Fidesz kárára szerezhet. Azzal, hogy középen próbálkozott, a Fideszt - a maga nem éppen kolosszusi erejével, de - tovább tolta a szélek felé. A politika logikájából adódóan egyúttal minden, önmaga számára hasznos lépése hasznos volt a baloldal számára is. A paradoxon az MSZP és az SZDSZ viszonyában is érvényes, ám a két kormánypárt a közbeeső súrlódások ellenére kezelni tudta és előnyére fordította a helyzetet. Egyes hírek szerint a szocialisták szervezetten szavaztak át listán az SZDSZ-re. A számok ezt itt-ott vissza is igazolják, a szabad demokraták több voksot kaptak pártként, mint jelöltjük egyéniben. Ha önmagának jót akar, hasonlóan kellett volna cselekednie a jobboldalnak is, ám az elmérgesedett viszonyok miatt ez már fel sem merülhetett.

Ahogyan tehát eddig, az MDF elnöke továbbra is a Fidesz ellenében játszik. Nyíltan megírta Orbánnak küldött levelében, hogy nem adhatja fel, amit négy év alatt felépített, hiszen itt az alkalom egy hiteles konzervatív formáció megerősítésére. Dávid Ibolya eszerint nem Medgyessy Péter, hanem Orbán Viktor akar lenni, konszolidált változatban. Más kérdés, Medgyessy szerepét valójában a kutya sem ajánlotta fel neki, a fideszesek csak tesztelték az ötletet, mi lenne, ha esetleg megkínálnák a vashölgyet a miniszterelnöki székkel. Mi lett volna, ha a sok lehetetlen feltétel teljesül, és mégis? Másfél év alatt ledarálja a feladat, és elbúcsúzhattunk volna tőle.

Bázis nélkül

De hát Orbán Viktor sem lesz belőle. Kétségtelen, az 5,04 százaléknyi szavazó egy része csalódottan vette volna tudomásul, ha az MDF minden előzmény ellenére a hatalomba segíti a Fidesz-elnököt. Dávid Ibolya azonban téved, amikor ezt a 272 831 szavazatot olyan alapnak találja, amelyre építeni lehet. Az MDF-nek nincs saját bázisa. Ennek a 272 831 embernek a zöme ellenszavazó, aki vagy azért húzta be a keresztet/ikszet oda, ahova, mert nem szereti a két nagyot, vagy azért, mert elhitte, hogy a kétpárti parlament rettenetes. Nem a Fidesz hites tábora, hanem ez a közönség fog elfogyni, amint világossá válik, hogy Orbán személyesen már nem ellenfele/mumusa senkinek. Ahogyan a Centrum Pártot is elfelejtették 2002-ben pillanatok alatt.

Orbán pedig valóban eltűnik hamar. Lehet, hogy rákényszerül, és búcsúzik végleg, de az sem kizárt, hogy úgy tesz, mint 1994-ben, háttérbe húzódik évekre, és előjön megint, ha úgy érzi, idő van. A jobboldalon legalábbis ez utóbbiról fognak álmodni ezentúl, és nem Dávid Ibolya bájos mosolyáról.