Megint füstölt egy metrószerelvény

Út a szabadságba

Csak egy kis csavar a gépezetben, ennyinek kell lenni, nem többnek. Mindig ezt mondták neki, de ő kiskorától tudta, ennél többre hivatott.

Edzhették a legkeményebb eszközökkel és módszerekkel, ahogy a többieket, izzíthatták hevítésre módfelett alkalmas ifjonti lelkét, ahogy a többiekét, forrázhatták le hideg vízzel, forgathatták erre, pörgethették arra, ahogy a többit – ő tudta, nem egy a sok közül. Nem beállni, nem uniformizálódni, másnak lenni, mindig ez lobogott benne. Mint lángok a gőzmozdony tűzterében, gondolhatta volna, ha tudja, mi az, hogy gőzmozdony.

Egy nap, épp aznap, amikor munkába kellett állni, eljött az ő napja.  Sorra kerültek egymás mellé, egymás mögé a helyeikre. Ki messzebb, ki közelebb, volt, akiket jól látott, másokról csak sejtette, hol vannak, és ott mi a dolguk. Persze tudta, mindenkinek ugyanaz a dolga: „tartás, rögzítés, stabilitás” – hallhatták újra és újra.  „De én most nem” – kiáltott egy nagyot, magához képest nagyot, mert hát mi a nagy egy világegyetemben, egy világegyetemben a legnagyobb kiáltás sem több néma sóhajnál. „Szabadság” – kiáltotta ezután újabb néma sóhajtással, kiáltott, és azzal a lendülettel elkezdett kitekeredni, kicsavarodni, kipörögni a helyéből.

Kemény, kínlódásokkal teli időszak jött. Lépésről lépésre kellett haladnia, mintha egy hagyma legbensőbb titkait kutatná. A szorítás hol enyhült, hol keményebben fogták, mint amikor szabadulását elkezdte. Nem számolta a napokat, akkor sem számolta volna, ha tudja, mikor és hogyan telnek el. Mígnem egyszer, érezte, mert az ilyet belül lehet érezni, hogy megvan, hogy összejött, hogy a szorítás sosem volt enyhébb, és már sosem lesz igazán szorítás. Még egy utolsó nagy lendületet vett, és.

És repült, szállt szabadon a világmindenségbe bele. Még látta, hogy a föld, amit elhagyott vörösen felizzik, maró füst támadt, ami mindent beborított, ellepett.

Senki nem találta meg soha a sínek közé hullt 12 mm-es önfúró csavarfejet.

- hj -