A Lindbergh bébi elrablása: ki a felelős a világhírű pilóta kisfiának haláláért?

A múlt század amerikai bűnügye 1932. március 1-jén történt, a New Jersey-ben lévő Hopewell melletti Highfields-kúriában, valamikor este nyolc és tíz között. Betty Gow, a dada nyolckor fektette le szobájában a kis Charlest, a Lindbergh-házaspár húsz hónapos csecsemőjét. Az apa, a jóképű és magas Charles Lindbergh nemzeti hősnek számított. Ő volt az, aki 1927 májusában New Yorkból indulva, másodpilóta és a navigátor nélkül, 33 és fél óra alatt átrepülte az Atlanti-óceánt, és százötvenezres lelkes tömeg előtt landolt a párizsi Le Bourget repülőtéren. Az anya, a gyönyörű és művelt Anne Morrow dúsgazdag családból származott, és úgy jött össze Charlesszal, hogy a férfi eleinte nővérének, Elizabethnek, és állítólag húgának, Constancenak is csapta a szelet. Charles és Anne 1929-ben keltek egybe, és első csemetéjük az anya 24. születésnapján, 1930. június 22-én jött a világra. A későbbiekben még további hat  közös  gyermekük született.

Ezúttal tényleg a közösen a hangsúly, hiszen évtizedekkel később kiderült, hogy a pilótának három titkos családja és hét törvénytelen gyereke is volt. A halála után negyedszázaddal, 1999-ben vált ismertté, hogy amerikai famíliája mellett tizenhét éven át Brigitte Hessheimerrel is viszonyt folytatott, és a müncheni kalaposnő három csemetét szült neki. 2003-ban az is ismertté vált, hogy Lindberghnek Brigitte Svájcban élő testvérével, Marietta Hessheimerrel szintén viszonya volt, akitől két gyereke lett. És hogy teljes legyen a kép: rajtuk kívül német titkárnőjével, Valeskával is intim kapcsolatot tartott fenn, tőle szintén két utódja született.

Apa a könyvtárban, anya a fürdőkádban

A dada este tíz előtt néhány perccel nyitott be az első emeleti gyerekszobába, hogy ránézzen a kisfiúra, de csak a hűlt helyét találta. Azonnal riasztotta a szülőket. Betty Gow először élt a gyanúperrel, hogy Lindbergh ezredes megint csupán gonosz tréfát űz velük, mert pár hete is kivette az ágyából a bébit, majd egy szekrénybe rejtette, elhitetve mindenkivel, hogy gyerekrablás történt. A dada ezért gondolt arra, hogy újfent az apa szórakozik a ház népével.

Ezúttal azonban nem szórakozott. Mindamellett kevesen tudhatták, hogy azon a bizonyos keddi napon a kis Charles a Highfields-kúriában éjszakázik. A gyerek ugyanis megfázott, és a szülők úgy látták jónak, hogy a hétvége elteltével sem mennek vissza a nagyszülők englewoodi házába, mint ahogy azt tervezték.

Az eltűnés felfedezésekor az apa a földszinti könyvtárban olvasgatott, az anya pedig épp kiszállt a fürdőkádból. Lindberghék eleinte azt hitték, hogy a gyerkőc kimászott rácsos ágyából, és elbújt.

A tettes ablakpárkányon hagyott levelében kriminális helyesírással ötvenezer dolláros váltságdíjat követelt, és hogy rejtélyesebbé tegye irományát, a papír aljára két, egymást metsző kék karikát rajzolt, a metszetüket pedig pirosra színezte. A szobában egyetlen ujjlenyomat sem maradt, ami arra utalt, hogy az elkövető nem kapkodott, gondosan letörölt minden tárgyat. Így még a szülők és a dada ujjlenyomatai is eltűntek a kis szobából. Ehhez képest viszont egy vésőt mégis a helyszínen felejtettek, valamint az ablak alatt egy törött létrát, amelyet igen szakszerűen, de házilag készítettek.

Sikertelen átadási akció

A levelet további, rossz angolsággal és helyesírással megírt üzenetek követték. Nyilvánvalónak látszott, hogy írójuk nem angol anyanyelvű, és valószínűleg német akcentussal beszél. Legalábbis erre következtettek olyan elírásokból, mint például: a good helyett gut került egy mondatba.

Közvetítőként szerepet kapott az ügyben John F. Condon nyugalmazott iskolaigazgató is, aki újsághirdetésben ajánlotta fel szolgálatait. Legnagyobb meglepetésre mindkét fél elfogadta az öregúr felajánlkozását. A zsarolót amúgy komolyan vették, mert kérésre elküldte a kis Charles pizsamáját, és üzenetét azzal a szimbólummal zárta, amellyel az ablakpárkányon hagyott levél is befejeződött. Condon a bronxi temetőben találkozott egy magát Johnnak nevező, német akcentusú alakkal, akinek átadta a pénzt, miután elárulta, hogy a gyereket egy Nelly nevű hajón találják.

De nem találták, és a zsaroló sem jelentkezett többé. A bankjegyek sorszámát viszont feljegyezték, így a pénztárosok a nyomravezetői díj reményében árgus szemekkel figyelték, hol kerülnek elő a bankók.

Aztán 1932. május 12-én egy teherautósofőr a főúttól tizenöt méterre, a fák között, ahová könnyíteni ment magán, egy félig kiásott gödörben rátalált a kis Charles oszlásnak indult testére, úgy hét kilométerre a hopewelli háztól. A kórboncnok szerint koponyát ért erős ütés okozhatta a kisfiú halálát, akinek a holtteste már két hónapja a helyszínen lehetett. Vagyis az üzenetek idején, illetve a váltságdíj átadásakor a Lindbergh bébi nem élt.

„Az állatvilág legalábbvalója”

Az áldozat megtalálása ellenére két évig gyakorlatilag nem történt semmi az ügyben. Mígnem egy élelmes benzinkutas felírta annak az autónak a rendszámát, amelynek vezetője egy jelzett tízdollárossal fizetett. Így jutottak el a német származású, ácsként dolgozó Bruno Richard Hauptmannhoz, aki egy évtizeddel korábban illegális bevándorlóként érkezett Amerikába.

A férfit 1934. szeptember 19-én letartóztatták. A per 1935. január 3-án kezdődött a New Jersey állambeli Flemingtonban. Az igen feszült légkörű tárgyaláson, amelyen a vád kizárólag közvetett bizonyítékokon alapult, 162 tanút hallgattak meg, és 381 különböző bizonyítékot vizsgáltak meg. Lindbergh mindvégig David T. Wilentz főügyész oldalán ült.

Az egyik bizonyíték a létra volt, amelynek elkészítéséhez többféle faanyagot használtak fel, és az egyikre a felkért szakértő ráismert Hauptmann padlásának egyik padlódeszkájában. Másrészt Condon azt állította, hogy a hangja alapján ő lehetett „John”, akivel beszélt a temetőben. Harmadrészt a garázsából előkerült a váltságdíj csaknem harmada, 14 600 dollár. Negyedrészt ellene szólt a kézírása, amit egybevetettek az üzenetekkel.

A terhelő bizonyítékok ellenére több tanú is alibit igazolt. Egy magyar férfi azt állította, hogy 1932. március 1-jén este pálinkát szállított Bronxba, és látta a vádlottat az utcán kutyát sétáltatni. Hauptmann felesége is arról győzködte az esküdteket, hogy az estét férjével töltötte, aki érte jött autóval a munkahelyére, majd hazavitte, és utána együtt maradtak. Ami pedig az előkerült pénzt illeti, a vádlott szerint azt csak megőrzésre kapta egy bizonyos Izidor Fischtől, aki visszautazott Németországba, ahol elvitte a tüdővész.

A vádlott hiába hangoztatta mindvégig az ártatlanságát, mert a főügyész így szólt az esküdtszékhez:

New Jersey állam, New York város és a szövetségi hatóságok egy olyan állatot állítottak önök elé, aki alábbvaló, mint az állatvilág legalábbvalója.

Mondta ezt annak ellenére, hogy a helyszínen nem találtak ujjlenyomatokat, de magyarázatot sem arra, hogyan tudott elrabolni egy magányos elkövető egy kisbabát minden további nélkül az emeleti gyerekszobából úgy, hogy rajta kívül öt felnőtt és két kutya is tartózkodott a házban.

Mindenesetre 1935. február 13-án tizenegy és fél órás tanácskozás után az esküdtszék bűnösnek találta Hauptmannt, akinek azt is felajánlották, hogy a beismerésért cserébe életfogytiglanra változtatják a villamosszék általi halálbüntetését. Ám ő ártatlanságára hivatkozva elutasította az ajánlatot. A kivégzést 1936. április 3-án végrehajtották.

Ha nem Hauptmann, akkor ki?

Az amerikai közvélemény a kivégzés hírére megnyugodott. Sokan azonban azóta is kétlik, hogy az igazi tettest küldték a villamosszékbe. És bár akadt bőven tárgyi bizonyíték, azok egy részét valószínűleg maga a rendőrség „produkálhatta”, nem visszariadva a kínvallatástól sem, hogy a kétéves blamázs után végre lezárják a nyomozást. Kételyeinek adott hangot többek közt Eleanor Roosevelt, az elnök felesége is, aki szerint egyáltalán nem biztos, hogy a valódi tettest végezték ki, és ha igen, biztosra vehető-e, hogy nem volt egyetlen társa sem.

Nem szólva arról, hogy a harmincas évek közepén masszív bevándorlás- és németellenes közhangulat uralkodott Amerikában, így kapóra is jött, hogy egy súlyos bűncselekményért egy német bevándorlót vonjanak felelősségre.

Az elmúlt évtizedekben számos elmélet született, amely több lehetséges elkövetőt vett számításba:

1. Violet Sharpe, a család brit takarítónője volt a belső informátor, aki összevissza beszélt a kihallgatásokon, majd a negyedik kihallgatás előtt ciánkálival megmérgezte magát.
2. Anne Lindbergh a szülés utáni depressziójában gyilkolta meg gyermekét, és ezt igyekezett eltussolni a férje segítségével. Erre a változatra utalt az is, hogy Mrs. Lindbergh alig vett részt a nyomozásban és a tárgyalássorozatban.
3. Elizabeth Morrow, Anne nővérére, akinek a pilóta először udvarolt, korábban az egyik dührohamában megölte a házaspár kutyáját. A súlyos mentális betegségben szenvedő nő mindvégig ellenszenvvel viseltetett a kisfiú iránt, olyannyira, hogy az alkalmazottak utasításban kapták: nem hagyhatják egyedül Elizabethet a kis Charlesszal.
4. Charles Lindbergh a fő gyanúsított a legtöbb (összeesküvés)elmélet szerint. Eleve azt is gyanúsnak találták, hogy Lindbergh nem tépte fel azon nyomban az ablakpárkányon talált levelet, hanem megvárta vele a rendőrök kiérkezését. Továbbá: kitől tudta meg az elkövető, hogy hol helyezkedik el a gyerekszoba ablaka, és hogy azon az estén ott találják a gyereket? De van olyan elmélet is, amely szerint csak szerencsétlen baleset történhetett egy újabb Lindbergh-féle tréfakísérlet közben. Az egyik legvadabb teória szerint a kisfiú meg sem halt, a felfedezett holttest nem is az övé volt, az igazi Lindbergh fiút, aki angolkórban szenvedett, zárt intézetbe küldték.

Akár így történt, akár úgy, az Egyesült Államok Kongresszusa 1932. június 22-én, a kis Charles születésnapján elfogadta a szövetségi emberrablásról szóló törvényt (Federal Kidnapping Act), az úgynevezett Lindbergh-törvényt, amely szövetségi szintre emelte az államhatárokon átnyúló emberrablási ügyek nyomozását, és előírta, hogy az ilyen bűncselekmények halállal is büntethetők.