Az Indig-per: színmű a híd alatt

Szinte bizonyosra vehető, hogy azt a színdarabot, amely alapján a két világháború közötti magyar filmgyártás egyik emblematikus alkotása, az Ember a híd alatt című dráma készült, a szerzője legalább részben egy ifjú közgazdásztól lopta. A darabot visszautasította ugyan a Vígszínház, de pár hónap múlva más név alatt, más címmel, némileg átdolgozva mégis bemutatta. Az ügyből per lett, és noha a bíróság megállapította, hogy a két mű szövegében azonos részletek vannak, a filmet mégis a jogerős ítélet megszületése előtt forgatni kezdték. Az 1936-ban bemutatott moziról írta Nemeskürty István filmtörténész, hogy  „ezzel a filmmel a magyar filmművészet eljutott a kor színvonalára” . Ugyanez viszont nem mondható el a bírósági eljárás nívójáról.

Szaftos színházi botrány

A múlt század harmincas éveiben szaftos botrány rázta meg a hazai színházi világot. Forgács Ferenc 29 éves közgazdász azzal vádolta a Vígszínházat és a korszak divatos szerzőjét, Indig Ottót, hogy az Ember a híd alatt címmel bemutatott színmű csaknem azonos a Szép élet című, a Vígszínháznak felajánlott, de elutasított drámájával.

A színdarab cselekménye dióhéjban: egy elkeseredett fiatal orvos, Visky András hiába végezte el az egyetemet, sehogyan sem kap állást. Nincs kórház vagy falusi rendelő, ahová felvennék. Elkeseredésében öngyilkosságot forgat a fejében. A híd alatt lakó csavargó ismeri ezt az érzést, visszarántja őt az életbe, megtanítja inkább a mesterségére, a betörésre. Első közös munkájuk helyszíne a fiatal orvos egyetemi tanárának villája, ahová váratlanul beteg érkezik. A csavargó elmenekül, ő viszont marad segíteni a betegen.

A professzor hazatérve tetten éri, ám feljelentés helyett állást kínál neki. Az élete már-már rendeződne, de egykori tolvajtársa zsarolni kezdi. A helyzetet bonyolítja, hogy közben a professzor ifjú nejével egymásba szeretnek. A főhős végül úgy dönt, hogy nem dúlja fel jótevője házasságát.

A közgazdász az előadás megtekintése után felháborodott hangú levelet írt a Vígszínház igazgatóságához, amelyben tiltakozott a plágium ellen. A színház vezetése válaszra sem méltatta, ezért – elmondása szerint – kénytelen volt polgári pert indítani. Forgács Ferenc beadványában a következőket állította:

Hasonlít a darab témában, elgondolásban és kidolgozásban, témája mindkettőnek olyan ember, akit az élet annyira elsodort, hogy a tomboló vihar az Erzsébet híd alá viszi őket ugyanazzal a szándékkal. Mindkettőt egy csavargó menti meg. Mindkét ember új életformák közé jut, megcsillan az érvényesülés lehetősége, amelyet egy nő nyújt. Mindkét nő élete már egy másik élethez van kötve, de a fiatalabb emberek megjelenése más irányba tereli őket. Egyezik a kidolgozási forma is. Feltűnő azonosság mutatkozik a főszereplő személyek szerepében.

Hullámzó plágiumper

A teátrum és szerzője tagadta a plágiumot. Forgács kártérítési keresete szerint – amit Altorjay Sándor ügyvéd útján nyújtott be a bírósághoz – felelősség terheli a színház igazgatóságát, hogy színművét más szerző neve alatt és más címmel mutatta be. Kérte a bíróságot, hogy az alperest húszezer pengő megfizetésére kötelezze.

A nagy érdeklődéssel kísért per 1934. március 7-én kezdődött a budapesti törvényszéken, ahol Forgács elmondta, hogy 1933 áprilisában küldte be a Vígszínház igazgatóságának a Szép élet című színdarabját. A kéziratot azzal az indokkal adták vissza, hogy

a darab nem nélkülözi ugyan az írói készséget, de kigondolása valószínűtlen, és a Vígszínházban nem számíthat megfelelő fogadtatásra.

Az elutasítás után nem sokkal hirdetni kezdték Indig Ottó Ember a híd alatt című darabját.

A Vígszínház jogi képviselője tagadta, hogy Indig darabja és Forgács színműve azonos volna. Elmondása szerint Forgács kéziratát Komor Gyula dramaturg olvasta, aki az alkalmatlan darabok jegyzékébe iktatta, ezért az igazgatók nem is szerezhettek tudomást róla. Indig azért sem plagizálhatott Forgácstól – magyarázta a színház ügyvédje –, mert a színdarab ötletét Holitscher Ferenc kolozsvári kereskedő Emberek a rakparton című művéből vette. Holitscher a darabot még 1912-ben elküldte a Magyar Színházhoz Heltai Jenő igazgatónak.

Holitscher később beleegyezett, hogy Indig átdolgozza darabját. Egy színházi ügynökségnél olyan megállapodást kötöttek kétszáz pengőért, hogy a színlapon csak az ő neve szerepeljen szerzőként. Az alperes jogi képviselője szerint a Holitscher–Indig színmű már 1931-ben készen volt, azaz jóval előbb, mint ahogy a felperes elküldte darabját a Vígszínházba.

A törvényszék ezek után elrendelte, hogy a felperes csatolja be az eredeti kéziratot, és egyben kötelezte a Vígszínházat, hogy Indig darabjának hiteles szövegkönyvét 15 napon belül nyújtsa be.

Indig távollétei és adósságai

1934. április 7-én a budapesti törvényszék a bekért szövegkönyvek alapján megállapította, hogy a két színdarab szövegében azonos részletek vannak.

A szerzőjogi tanács szakvéleménye szerint feltűnő hasonlóságok vannak a két darab között.

Indig Ottó darabjának első felvonásában a csavargó így szól a híd alatt:

– Mit akart, cigányzenét a Gellértből, vagy jazzt a Hangliból?

Forgács darabjában ez a mondat így szól:

– Ha jó idő van, hallgatok cigányzenét a Gellért teraszáról vagy jazzt a Hungáriából.

Az ítélethozatalt felfüggesztették, mert a tárgyaláson Indig nem jelent meg. A bíró közölte, hogy diplomáciai úton keresi meg a szerzőt, aki a tárgyalás idején Kolozsvárott tartózkodott.

Indig, aki egyik interjújában azt nyilatkozta Forgácsról, hogy „én ezt az embert nem is ismerem, a darabját nem olvastam”, egyszer sem jelent meg a bíróságon, pedig a Kúria három ízben is meg akarta hallgatni, de mindhárom alkalommal kimentette magát: egyszer beteg volt, kétszer pedig családi és egyéb ügyei külföldre szólították.

1934 végére a plágiumper eldőlni látszott: Indig és a Vígszínház vesztésre állt. A harmincas évek egyik legtermékenyebb színpadi szerzője ezért arra az elhatározásra jutott, hogy a számára kedvezőtlen ítélet meghozatalát távolmaradásával akadályozza meg.

Az 1890-es születésű Indig Ottóról tudni kell, hogy jogot végzett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, így tisztában lehetett eljárásjogi lehetőségeivel.

Thury Zsuzsa Barátok és ellenfelek című, 1979-ben megjelent visszaemlékezése egy másik emberi tulajdonságára is rávilágít:

Indig ha otthon volt, minden estéjét a kártyaszobában töltötte. Többnyire rövid idő alatt elvesztette a pénzét, máskor tekintélyes összeget nyert. De a nyereséggel nem állt fel, hanem addig rakosgatta a téteket, míg az egész elúszott.

Ismerősei szerint az írónak szinte állandóan adósságai voltak. Indig ugyanakkor ügyelt arra is, hogy befolyásos barátokra tegyen szert. Első felesége Neményi Lili volt, de írt egyfelvonásost Bajor Gizinek is házasság reményében. Aztán az újságból tudta meg, hogy a díva nem őt, hanem egy orvosprofesszort választott férjül. Baráti köréhez tartoztak a magyar színjátszás olyan ismert nagyságai, mint Csortos Gyula, Jávor Pál, Mály Gerő és Páger Antal.

A film forog tovább

Színházi és filmgyári kollégái egy percig sem hitték el, hogy A torockói menyasszony szerzője egy ismeretlen ifjútól lopta el a legújabb darabját. 

Ami Indig sikerdarabjának eredetiségét illeti, az Erdélyi Lapok 1933. október 11-i számában megjelentek szerint „A torockói menyasszony tárgya sem eredeti Indig-mese, hanem egy Nagy Péter-novella színpadi feldolgozása”.

Miközben Forgács szívósan küzdött az igazáért, az igazságszolgáltatás széljárása megváltozott. Felcsillant ugyan a remény a felperes előtt, hiszen a Kúria 1936. március 6-án úgy találta, hogy Forgács színművéből igenis szerepelnek részletek Indig darabjában, ezért új eljárást rendelt el. Az ítélőtábla viszont úgy találta, hogy Indig nem ismerte Forgács művét, és így abból semmit sem vett át. 

Schöpflin ítélete

Schöpflin Aladár egyik cikke, ami a Nyugat 1934. évi 23–24. számában jelent meg, sokat elárul a plágium korabeli megítéléséről:

A mult hetekben a magyar bíróság egy írói és szinházi körökben nagy érdeklődést keltett perben mondott ítéletet. Indig Ottó drámaírót beperelte valaki, hogy egyik színművét, illetőleg annak bizonyos részeit az ő kéziratban maradt, de szinházaknál megfordult darabjából vette. A bíróság a szerzői jogi szakértő bizottság szakvéleménye alapján elutasította a felperest azzal az indokolással, hogy Indig darabjának néhány dialógus-részlete olyan feltünő egyezéseket mutat a felperes kéziratának megfelelő részeivel, amely nem lehet véletlenség, de a motivumoknak esetleges egyezései lehetnek egymástól függetlenek is, egyformán eszébe juthattak mind két szerzőnek. Ezen az alapon a dialógusrészek egyezése dacára sem lehet plágiumról szó.

Schöpflin a cikkben több példát hoz fel arra, hogy Katona József hány helyről vett át részleteket a Bánk bán című darabjába. Mint írja, Schillertől és Wielandtól, valamint egy maga korában népszerű német író, Veit Weber műveiből egész részeket emelt át. Majd megvonta a maga végkövetkeztetését:

Ha mai író használna fel ilyen módon idegen szövegeket, joggal lehetne plágiummal vádolni és bizonyára kártérítési pert is kapna a nyakába. Hiszen ma, amikor az emberek görcsösen féltik minden kis tulajdonkájukat és pénzt akarnak kisajtolni minden kis lehetőségből, minduntalan olvashatjuk az ujságban, hogy régi, feltámadás reménye nélkül elhalt színdarabok az utcakövezeten heverő címei miatt, ha azokat használni meri egy színház vagy filmvállalat, zárlati kérelemmel súlyosbított pereket indítanak.

Epilógus

Ha a magyar irodalomtörténet olyan ismert személyisége, mint Schöpflin Aladár, még a nevét sem volt képes leírni a plágiumper felperesének, hanem csak „valakinek” nevezi, és utána meg arról ír, hogy „az emberek görcsösen féltik minden kis tulajdonkájukat és pénzt akarnak kisajtolni minden kis lehetőségből”, nem nehéz kitalálni, hogyan vélekedtek a kortársak és a korabeli igazságszolgáltatás szereplői a szerzői jogokról és azok megsértéséről...

Erdőtelki ismerősei szerint Forgács Ferenc élete végéig nem tudta feldolgozni a történteket. Indig a zsidótörvények elől 1938-ban Párizsba költözött, majd 1951-ben Münchenbe tette át a székhelyét, ahol a Szabad Európa Rádió munkatársa volt 1961-ig, nyugdíjazásáig. 1969-ben, útban Ascona felé, kiesett a vonatból, és szörnyethalt.