A líbiai titokper: a meghurcolt újságíró

Németh Ferenc, a Reform hírmagazin újságírója ellen azért indítottak büntetőeljárást, mert egy névtelen postai küldemény alapján Apróságok címmel glosszát jelentetett meg a hetilap 1990. december 14-i számában az 1986-os líbiai–magyar hadikereskedelmi tárgyalásról. A cikk szerint a magyar delegáció Tripoliban megállapodást kötött a líbiai féllel, hogy több tízmillió dollár értékben különböző felderítő- és zavaróberendezéseket szállít Kadhafi államának.

Dupla nullás iratok

A cikk alapját képező dokumentumot az újságíró rövid megjegyzéssel („Így selejteznek a Külker Minisztériumban”) mint egyszerű postai küldeményt kapta meg az ismeretlen feladótól.

A magyar fél a következő szállítási ütemezést vállalja: közép- és rövidhullámú műsorszóró adók zavarására alkalmas, nagy teljesítményű felderítő- és zavarószázad 1987. július 31-ig; a légierők, repülőgépek felderítésére, kommunikációs zavarására alkalmas század 1987. december 31-ig; rövidhullámú felderítő, iránymérő és technikai analizáló, valamint a légierő híradását felderítő század, továbbá a teljes hadászati zászlóalj automatizációját értékelő és irányító harcálláspont 1988. július 31-ig; a III. harcászati zászlóalj szállítása 1989. július 31-ig

– írta cikkében Németh Ferenc.

Az iratcsomagból az is kiderült, hogy a hadikereskedelmi egyezmény 22. cikkelye szerint a líbiaiak kérték a dokumentum államtitokká minősítését, amibe a magyarok készségesen beleegyeztek: a Külkereskedelmi Minisztérium és a Magyar Néphadsereg 2. Csoportfőnöksége – az akkori katonai hírszerzés – elrendelte az iratok „duplanullásítását”. A szerződés mellesleg nem jött létre, mert a líbiaiak egy centet sem fizettek, míg a magyar fél selejtet szállított Kadhafi hadseregének. Ezzel együtt az iratok publikálásának hihetetlen politikai jelentősége volt, hiszen először bizonyították feketén-fehéren, hogy a Kádár-rendszer aktívan segítette a terrorizmust támogató Kadhafi-rezsimet.

Kávé a Gyorskocsi utcában

Némethet a cikk megjelenése után két hónappal, 1991 februárjában kereste fel egy nyomozó.

Szabályos jegyzőkönyvvel átadtam neki az iratot. Ugyanakkor megkért arra, segítsek nekik, és mondjam meg, kitől származik az anyag, noha tudják, hogy a sajtónak védenie kell az informátorait. Ez valóban így van, mondtam neki: ha tudnám, hogy ki az informátor, akkor csak bírósági határozat alapján közölhetném. Ugyanakkor abban a szerencsés-szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy nem tudom, ki küldte be a szerkesztőségbe a dokumentumokat.

Az Antall-kormány három miniszterének együttes feljelentése után az újságíróval szemben az Országos Rendőr-főkapitányság vizsgálati főosztálya kezdett nyomozást. Németh a Kurír című napilapban így emlékezett vissza a Gyorskocsi utcában történtekre:

Nagyon kedvesek voltak, kávéval kínáltak, aztán az egyik ottani illető megkérdezte, hogy ismerem-e ezt a patinás épületet. Azt mondtam, hogy valamennyire ismerem, de nem emlékszem rá. Miért? – kérdezte a rendőr, mire elmondtam, hogy annak idején autóval jöttem, de nem láttam ki az ablakon, ugyanis az autó egy rabomobil volt. Akkor az állam megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádoltak. A Perbíró-ügyben ítéltek el 1956-os tevékenységem miatt. Két évet kaptam, amit le is töltöttem. Tavaly kaptam meg a semmisségi igazolást és az 56-os emlékérmet.

Summa summarum: az újságíró ellen eljárás indult gondatlanságból elkövetett államtitoksértés alapos gyanúja miatt. Ekkor még azzal nyugtatgatták, hogy legfeljebb ügyészi megrovást fog kapni.

De. 

A hiányzás okáról egyébként Varga Zoltánné, a fővárosi főügyész akkori helyettese a Népszabadságnak csak annyit mondott: mivel a tárgyalást a vétségi eljárás szabályai szerint folytatták le, az ügyész jelenléte nem volt kötelező.

Kiket kellene felelősségre vonni?

A líbiai titokperben – zárt tárgyalások után – 1992. április 17-én hirdetett nyilvánosan ítéletet a Fővárosi Bíróság. Ebben megállapította, hogy

a vádlott cselekménye sem a dokumentum közzététele idején, sem elbírálásakor nem volt veszélyes a társadalomra, nem minősül jogellenesnek, és ezért bűncselekményről sem lehet beszélni.

Az ügyben bíráskodó Strausz János osztotta az újságíró védőjének, Orosz Balázs ügyvédnek azt az álláspontját, 

Strausz az ítéletet indokolva kifejtette, hogy Líbia terroristaközpont, ahol a terrorizmust állami szintre emelték. A szerződés egyébként sem jött létre, mert a líbiaiak nem fizettek, a magyar fél pedig selejtet szállított Kadhafi hadseregének. Az pedig, hogy a dokumentumokat titkossá minősítették, egyértelműen és kizárólag a líbiai állam érdekét szolgálta, tehát a nyilvánosságra hozatal már akkor sem veszélyeztette a magyar érdekeket. A bíróság arra is tekintettel volt, hogy a vádlott újságíró, ezért a vádiratban szereplő tényállításokat a sajtószabadság érvényesülése és törvényi korlátai szempontjából is vizsgálta. Márpedig ezeken a korlátokon Németh Ferenc nem terjeszkedett túl, valójában arról van szó, hogy a szerződések nyilvánosságra hozatalával feltárta az előző politikai kurzus azon tevékenységét, amivel a terrorszervezeteket támogatta. A Btk. szerint – a vádirattal szemben – éppen a terrorizmus támogatása minősül bűnös cselekménynek.

Elvi kérdések és disznóságok

A főügyésznek az elsőfokú ítélet kihirdetését követő három napon belül kellett nyilatkoznia arról, hogy benyújtanak-e fellebbezést. A határidő előtt Bócz Endre, a Fővárosi Főügyészség akkori vezetője közölte:

A Németh Ferenc újságíró ellen indított büntetőperben április 17-én a Fővárosi Bíróságon meghozott felmentő ítélet ellen a vádat képviselő Fővárosi Főügyészség mindenképpen fellebbezést fog benyújtani, és kérni fogják, hogy a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság állapítsa meg az újságíró bűnösségét gondatlanul elkövetett államtitoksértés vétségében, illetve vele szemben szabjanak ki büntetést.

A fellebbezés indokaként még hozzátette:

Itt elvi kérdésről van szó.

Június 4-én az MTI híradásából kiderült, hogy a főügyész nem a levegőbe beszélt:

A Fővárosi Főügyészség fellebbezésében kifejtett álláspontja szerint a Magyar Köztársaság jogutódja a Magyar Népköztársaságnak. [...] Arról, hogy egy nemzetközi szerződés titkos minősítésének fenntartása az állam érdekében áll vagy sem, ezt politikai mérlegelés alapján lehet eldönteni. Mérlegelésre és állásfoglalásra pedig egyebek között éppen azok a miniszterek kompetensek, akik a feljelentést megtették. Kifejezésre juttatták: Magyarországnak politikai és gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy a líbiai–magyar szerződés titkossága büntetőjogi védelem alatt álljon.

Németh Ferencet azonban nem olyan fából faragták, aki a fellebbezés hírétől megijedt volna. 1992. július 7-én újságírói érdeklődésre kijelentette:

Én azt várom a bíróságtól, hogy kimondja: a disznóságokat nem védelmezi a jog. A jogfolytonosság sajnos azt jelenti, hogy az előző rendszer által megkötött szerződések következményeit vállalnunk kell, de azt semmi esetre sem, hogy a disznóságokat vállalnunk, sőt védenünk kellene.

A Legfelsőbb Bíróság nem fogadta el az ügyészség álláspontját, 1992 novemberében ugyanis helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. Németh Ferenc a Markó utcából távozóban így kommentálta jogerős felmentését:

A per tétje a magyarországi sajtószabadság és jogállamiság volt, hiszen anakronizmus bárkit az előző rendszer tisztázatlan ügyeinek megírásáért vádolni.

Epilógus

A rendszerváltozást követő évtizedben nem kevesebb mint 51 államtitoksértési eljárás indult Magyarországon. A legtöbb esetben újságok, illetve újságírók ellen. Az egyik ilyen ügy kapcsán az akkori fővárosi főügyész sokat sejtetően úgy fogalmazott, hogy

a titok nemcsak a papír, hanem maga a gondolat is.