A Károlyi-per: teljes vagyonelkobzás Trianonért

Károlyi Mihály 1875. március 4-én született Budapesten. Az unokatestvérek házasságából származó fiú súlyos fejlődési rendellenességgel, nyúlszájjal és nyitott szájpadlással született. Betegsége meghatározta gyermekkorát és személyiségfejlődését. A család fóti kastélyában nőtt fel. Édesanyja korai halála után anyai nagyanyja nevelte a magába zárkózó fiút, akin 14 évesen nehéz, a szájpadlást helyreállító műtétet hajtottak végre Bécsben. Az operáció után megtanult beszélni, és nagy energiákat mozgósítva igyekezett kortársait utolérni. 1893-ban kezdte meg a jogi egyetemet, de tanulmányai körülményesen haladtak. Az államtudományi végbizonyítvány 1899-es megszerzése után kicsapongó évei voltak: féktelenül kezdett költekezni, kártyázni, vadászatokon, külföldi üdülőhelyeken tivornyázni.

Párbajozott Tisza Istvánnal

Nagybátyja, Károlyi Sándor hatására a szövetkezeti mozgalom szervezésébe kapcsolódott be, 1901-től a Szabadelvű Párt tagja lett. 1905-től függetlenségi programmal a pétervásári, 1910-től pártonkívüliként a kápolnai kerület képviselője volt. Támadta Tisza István (1861–1918) antidemokratikus politikáját, amikor karhatalommal dobatta ki az ellenzéki képviselőket a Parlamentből. Szakály Sándor történész véleménye szerint Károlyi és Tisza között voltak ugyan ellentétek és párbajoztak is, de ebben nincs semmi különös. Tisza egy felkészült, határozott politikus volt, és Károlyinak is megvolt országgyűlési képviselőként a felkészültsége, „de nem biztos, hogy államférfiúi szerephez szükséges képességei is voltak”.

A forradalmi mozgalom vezére

Károlyi szociális reformokat, földosztást és általános választójogot követelt. 1916-ban életre hívta a Károlyi-pártot, együttműködött a polgári radikálisokkal és szociáldemokratákkal, és követelte a kilépést a háborúból. 1918-ra a forradalmi mozgalom vezére lett, amikor Tisza híres parlamenti beszédében közölte, hogy a háborút elvesztettük, azt is hozzátette: igaza volt Károlyinak. 

A feltüzelt, a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonák elfoglalták Budapest középületeit. A Pesti Hírlap másnapi tudósítása szerint délután öt óra körül egy fanatikus csoport zuglói villájába berontva meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt. A gyanú Károlyira terelődött, mert a merénylők az Astoriából, Károlyi politikai központjától indultak Tisza villájához, és kapcsolatban álltak a Károlyi-féle Nemzeti Tanáccsal.

A háborús vereség, a kisantant területfoglalásai folytán gazdasági és politikai válság alakult ki. Károlyi elszigetelődött, a közellátási nehézségek, a földreform elhúzódása, a nemzetiségek elszakadási mozgalmai is rontották helyzetét. Noha 1919. január 11-én államfővé választották, és a földreform február 23-i kezdetén saját kápolnai birtokát osztotta szét, a köztársaság sorsát a március 20-i Vix-jegyzék pecsételte meg, amely a magyar és a román csapatokat elválasztó széles semleges zónát jelölt ki a Tiszántúlon. Károlyi nem tudta elfogadni a francia Fernand Vix (1876–1941)­, az antant budapesti katonai missziójának vezetője által átnyújtott jegyzéket, de a visszautasítás addigi politikájának csődje is lett volna. Károlyi ezért félreállt, másnap a kommunisták vették át a hatalmat, akikkel nem akart együttműködni. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 nyarán elhagyta az országot.

A Lex Károlyi

A Károlyi-per azzal kezdődött, hogy Váry Albert budapesti királyi főügyész 1920. július 1-jén (a trianoni békeszerződés aláírása után kevesebb mint egy hónappal) zárlatot rendelt el Károlyi Mihály „bárhol Magyarországon fellelhető minden vagyonára”. A zárlat azon földekre is kiterjedt, amelyeket Károlyi korábban felosztott a parasztok között, vagyis jogilag nem is voltak már a tulajdonában. Csakhogy semmisnek nyilvánították a földosztást, a földeket visszavették a parasztoktól, azaz visszaadták Károlyi tulajdonába, és miután formailag megint az övé lett, nyomban elrendelték a zárlatot, hogy elkobozhassák.

Azért is húzódott el az eljárás, mert egy, konkrétan erre a perre hozott törvényt fogadtattak el a nemzetgyűléssel, amely lehetővé tette, hogy hűtlenség vagy hazaárulás esetén a hitbizomány is elkobozható legyen. A Károlyi-perhez tehát kellett az 1921. évi XLIII. törvénycikk, amelyet Lex Károlyinak is neveztek. Az ügyészség ezután, 1921. július 2-án nyújtotta be a vádiratot, amely szerint a volt köztársasági elnök ellenséges országbeli kémekkel érintkezett és ellenséges nagyhatalommal folytatott tárgyalásokat, így felségsértést, hűtlenséget és zendülést követett el.

A királyi főügyész „a Szent Korona eszméjének arculcsapásával”, „a király kényszerhelyzetbe hozásával”, „a magyar állam méltóságának lezüllesztésével”, mindamellett „a nemzet széles rétegének megmételyezésével” is vádolta a grófot. A legfőbb vádpont mindazonáltal az volt, hogy Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának. Érdekes mód a vádpontok között nem szerepelt a földosztás, azzal együtt sem, hogy Károlyi ezzel precedenst teremtett a hűbéri jellegű nagybirtok megszüntetésére, ráadásul a per valódi tárgya ez volt, és a Károlyi-birtok elkobzására irányult.

Klebelsberg az osztó igazságról

A perfelvételi tárgyalás 1921. október 31-én és november 28-án volt. Az alperes Károlyi Mihályt, aki ekkor már emigrációban élt, a per során előbb Nagy György ügyvéd, majd halála után Nagy Vince képviselte, aki korábban a Károlyi-kormány belügyminisztere is volt. Az elsőfokú eljárás során Károlyi hat előkészítő iratot nyújtott be, hatszáz oldal terjedelemben.

A törvényszéki ítélet ellen Károlyi 1923. május 20-án fellebbezést nyújtott be. A per a Budapesti Királyi Ítélőtáblán folytatódott, amely 1923. június 28-án született ítéletével helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Károlyi az ítélet ellen 1923 októberében felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Kúriához, amely 1924. december 16-án jogerősen elutasította a kérelmet.

Klebelsberg Kuno (1875–1932) a jogerős ítélet után azonnal szemet vetett a hatalmas vagyonra. Az ideológiai alapot a vallás- és közoktatásügyi miniszter a „szellemi honvédelemre” hivatkozva hozta. 1925. február 20-án a költségvetés nemzetgyűlési vitájában kijelentette:

A trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.

Klebelsberg mint kultuszminiszter nemcsak a Károlyi-vagyonra tette rá a kezét, hanem 1925. november 25-én, a Nemzeti Közművelődési Alapítványról szóló törvényjavaslat benyújtásakor már a teljes életmű fölött is pálcát tört:

Az osztó igazságnak teszünk eleget akkor, amikor éppen annak az embernek a vagyonát, aki ezt a trianoni katasztrófát a maga tehetetlenségével [...] és a maga mesterkedéseivel előidézte, használjuk fel arra, hogy a magyar középosztály érdekében mentsük a menthetőt.

Bethlen István miniszterelnöknek pedig „végtelen hálát” mondott azért, hogy a Károlyi-vagyonból futja majd külföldi ösztöndíjakra is.

Epilógus

A 25 ezer hold erdőből, 35 ezer hold legelőből és szántóföldből, szénbányából, a parádi és a budapesti palotákból álló, 36 millió pengőre értékelt birtok teljes elkobzása elé újabb akadályok gördültek. A távollétében elítélt gróf helyébe ugyanis hitbizományosként féltestvére, Károlyi József lépett. Az államnak meg kellett váltania tőle a vagyon 40 százalékát. Az ár 10 és fél millió pengő volt, ami után a családnak még adóznia sem kellett.

Károlyi megítélése mindig is megosztotta a történészeket. Vannak, akik hazaárulónak, mások hazafinak tartják őt. Szakály Sándor szerint az igazság valahol a kettő között van.