A Rajk-per: „Miénk a börtön, magunknak építettük”

Rajk László (1909–1949) külügyminiszteri időszakában Joszif Visszarionovics Sztálin és Josip Broz Tito akkori jugoszláv miniszterelnök között nagy, szakítás előtti feszültség alakult ki. Rákosi Mátyás (1892–1971), a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, aki szinte betegesen tartott Sztálintól, azon buzgólkodott, hogyan tudja bizonyítani neki feltétlen hűségét. Ezért úgy döntött, hogy nagyszabású kirakatperben demonstrálja elhivatottságát, és leplez le egy titói összeesküvést. A kémbanda vezetőjének szerepére Rajkot nézték ki, aki miniszterként magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy vezetőnek lehessen tekinteni, és mégsem volt moszkovita.

A politika szolgálólánya

Rajk Lászlót 1949. május 30-án késő este vették őrizetbe, és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) svábhegyi titkos villájába szállították, ahol ügyének több szereplőjét, köztük Szőnyi Tibort (1903–1949) és Szalai Andrást (1917–1949) már fogva tartották.

A párt főtitkára erre nem volt hajlandó, de június 7-én este odaküldte két miniszterét. Vallató elvtársai, Kádár János (1912–1989) belügy- és Farkas Mihály (1904–1965) honvédelmi miniszter igyekeztek meggyőzni Rajkot, hogy a per célja kizárólag a megfélemlítés, és a halálos ítéletet nem hajtják végre. Rajk meggyőződéses kommunistaként hitt nekik. A letartóztatást is csak három héttel később, június 19-én hozták nyilvánosságra.

Boross Péter volt miniszterelnök, aki Rajk letartóztatásakor joghallgató volt, a népi kollégisták reakcióját emelte ki:

Amikor letartoztat­ták Mindszentyt, kórusban azt ordították, hogy éljen Rajk. Aztán egy évvel később Rajkot tartóztatták le, akkor meg már úgy szólt a rigmus, hogy vesszen Rajk bandája. Az ifjú kommunisták gyorsan tudták váltogatni lelkesedésük tárgyát. Akkoriban még azt hittük, hogy a személy számít ebben a kommunista verkliben, ezért mi Rajknak tulajdonítottuk Mindszenty letartóz­tatását.

Zinner Tibor történész, aki A nagy politikai affér – a Rajk–Brankov-ügy címmel két kötetben dolgozta fel a pert és a hátterét, arra a következtetésre jutott, hogy a Rajk–Brankov-ügyben valójában Tito leleplezése volt a meghatározó szál. Az ügy „társnévadóját”, Lázár Brankovot (1912–2011) harmadrendű vádlottként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és csak 1956. április 3-án engedték szabadon elnöki kegyelemmel. A látványperek színházi előadásokként működtek, amelyekben a személyek valósak voltak ugyan, de az általuk elkövetett cselekmények köszönőviszonyban sem álltak a valósággal. „Általuk az igazságszolgáltatás a politika szolgálólányának szerepkörébe süllyedt” – állította. Szerinte az a legfőbb dráma, hogy az ezen ügyekben való részvételt pártfeladatnak tekintették az érintettek. Mint kifejtette:

A vádlotti oldal az életét áldozta fel egy nemesnek vélt célért, és követett el normális ember számára felfoghatatlan cselekedeteket, a másik oldalon pedig ott voltak a szakmájuk írott szabályait megcsúfoló jogászok, akik független képviselet helyett maradéktalanul kiszolgálták a hatalmat. Ugyanakkor a dolog nem választható el a sztálini rendszer mindazokba az országokba Moszkvából végrehajtott importjától, amelyekben a Szovjetunió megszálló erőként jelen volt.

Rákosi és csapata igyekezett mindenre kiterjedő figyelemmel előkészíteni a pert. Helyszínül a hazai munkásmozgalom fellegvárát, a Vasas-székházat jelölték ki. 

Rákosi a dolgozószobájában hangszórót szereltetett fel, amin végigkísérte a tárgyalás menetét. Kapott külön telefonvonalat is, hogy a helyszínen lévő Péter Gáboron, az ÁVH vezetőjén keresztül folyamatosan instruálhassa a bíróságot, de a vádlottakat és a védőket is.

Rákosi álmatlan éjszakái

A büntetőpert 1949. szeptember 16. és 24. között rendezték. A vádiratot maga Rákosi készítette, és Sztálin hagyta jóvá még augusztusban. Rákosi nem tagadta le szerepét, sőt:

Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.

A tárgyalást a Budapesti Népbíróságon az a Jankó Péter (1907–1955) vezette, aki több háborús bűnös perében, köztük Szálasiéban is, majd ugyanazzal a lendülettel koncepciós perek sorában ítélkezett tanácsvezető népbíróként. Amikor híre ment, hogy a Rajk-pert koholt vádak alapján szervezték meg, a Legfelsőbb Bíróság másodelnöke 1955. szeptember 15-én öngyilkosságot követett el.

A vád éppolyan abszurd volt, mint Bacsó Péter 1969-ben készült, de csak 1979-ben bemutatott, A tanú című filmszatírájában látható bírósági ügyben, amelyet egyébként a Rajk-per ihletett.

A vádirat szerint Rajk a Horthy-időszak rendőrségének, a spanyolországi harcok után a német Gestapónak, majd a nyilas korszak rendőrségének volt a besúgója, mielőtt az amerikaiaknak és Belgrádnak kezdett kémkedni. A vallomások megerősítették, hogy céljuk jugoszlávbarát puccs előkészítése volt Budapesten. A legbizarrabb vádpont szerint Aleksandar Ranković (1909–1983) jugoszláv belügyminiszter Pálffy György (1909–1949) határőrparancsnok segítségével a Dunánál átjutott a jugoszláv–magyar határon, és Klein Antal kisgazda politikus vadászbirtokára ment. Rajkot a budapesti jugoszláv követ kísérte el egy paksi csőszkunyhóhoz, ahol a két miniszter két és fél órás megbeszélést tartott. A történetet állítólag Rákosi találta ki, de nem mert senki sem szólni, hogy

1. 1948 októberében már senkinek sem volt vadász- vagy földbirtoka;
2. a vadászidény nem október elején kezdődött, mert ilyenkor még tartott a szüreti időszak;
3. a szüreti időszakban nehéz lett volna üres csőszkunyhót találni;
4. a magyar belügyminisztert egy jugoszláv követ igazította útba saját hazájában.

Mindenesetre Rajkék mindent bevallottak. Györk Viktor, Rajk unokaöccse szerint az elsőrendű vádlott mégiscsak üzent a külvilágnak, amikor a személyes adatok megadásakor 1909. március 8-a helyett május 8-át jelölte meg születési dátumának. Györk szerint ezzel akarta felhívni a figyelmet az egész per színjátékjellegére.

Október 24-én hajtották végre a halálos ítéletet a Conti utcai ÁVH-s objektum udvarán. Péter Gábor, az ÁVH vezetője hét évvel későbbi, 1956. október 23-án tett vallomásában elmondta:

Reggel, amikor Rajk Lászlót felakasztották, hárman indultunk el Farkas Mihály lakásáról Rajk László akasztásához: Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Kádár János belügyminiszter és én. Már közvetlenül az akasztás után megjegyezte Farkas Mihály: »Elhoztam Kádárt, hadd lássa, nem árt.«

Károlyi Márton őrnagy, az egyik kihallgató a vallomása szerint olyan idegállapotban volt, hogy képtelen lett volna a kivégzést végignézni. „Csak akkor mentem fel az emeletre, a parancsnoki szobába, amikor vége volt az egésznek, akkor is a folyosón végig, az udvart nem is nézve” – emlékezett vissza a történtekre.

A parancsnoki szobában voltak Farkas Mihály, Kádár János, Péter, Szücs, Décsi, Farkas Vladimir, Moravetz és mások, már nem tudok többre visszaemlékezni. Ittak, gratuláltak egymásnak.

Péter Gábor nem nézte jó szemmel

A Rajk-ügy felülvizsgálatáról készült 1954. október 19-i jelentés szerint

Rajk László és Péter Gábor között igen komoly személyi ellentét volt, mely abból fakadt, hogy Rajk László mint belügyminiszter ellenőrzést gyakorolt a Politikai Rendőrség, illetve az Államvédelmi Osztály felett. Ezt Péter nem nézte jó szemmel, féltékeny volt rá, és nem fogadta el Rajkot vezetőjének – Rajk László viszont igen rossz véleménnyel volt Péterről, akit gyenge képességűnek tartott, de lebecsülte az egész Államvédelmi Osztály munkáját is.

Rajk Lászlót Nagy Imre kormánya 1955-ben rehabilitálta. 1956 tavaszán Rajk Lászlóné Földi Júlia (1904–1981) el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét. Hosszas egyeztetés után 1956. október 6-ára engedélyezték Rajk László és társai nyilvános újratemetését a Kerepesi temetőben. 

1962-ben párthatározattal akarták lezárni a kommunista párt számára is kínos ügyet, amelynek előkészítésekor megsemmisítették a per tárgyalási és nyomozati iratait, köztük az egyes kihallgatásokról készült magnófelvételeket és azok legépelt szövegét.

Epilógus

Hajdu Tibor A Rajk-per háttere és fázisai című tanulmányában felelevenítette azt az epizódot, amikor a Párttörténeti Intézet munkatársai egy rövid Rajk-életrajzot írhattak, ám arra már nem kaptak engedélyt, hogy a Belügyminisztérium és a Legfőbb Ügyészség irattárában őrzött Rajk-dokumentumokat átnézhessék. A perre és okaira sem szentelhettek egy-két oldalnál többet.

Zinner Tibor véleménye szerint a Rajk-ügyből indult ki a rendszer tömegterrorja.

Az 1956 előtt börtönbe vetettek 92 százaléka munkás és paraszt volt, azaz a társadalom önmagát zárta rács mögé. Ahogy Princz Gyula államvédelmi őrnagy találóan megjegyezte: „Miénk a börtön, magunknak építettük.”