De mi került ezen a számláláson 19 milliárdba?

Kopp, kopp, kopp.

A türelmetlen kopogás kis szünet után megismétlődik, majd még egyszer. A következő kísérlet után, már kézben az értesítő, hogy népszámlálás miatt ekkor és ekkor ismét jelentkezik, amikor megszólal egy érces férfihang a túloldalon.

– Ki az?

– Jó napot, a népszámlálás miatt jöttem, a számlálóbiztos vagyok... – kezdi mondanivalóját, de odáig nem jut el, hogy a nevével folytassa.

– Ne fáradjon, itt nem lakik senki.

– Senki?

– Így van, senki.

Bentről női visítások, férfiak káromkodással kevert kiabálása hallatszik.

– Elnézést, a szabály szerint az számít, hogy október 1-jén nulla órakor lakott-e itt valaki életvitelszerűen. Nem az számít, hogy be volt-e ide jelentve, hanem az, amit én úgy neveztem el, fogkefeszabály...

– Mondom, nem lakik itt senki.

– Elnézést, de ha nem működnek közre a népszámlálási adatfelvételben, azt jelentenem kell a kerületi önkormányzatnál, és a jegyző szabálysértési eljárást indíthat...

– Micsoda? Na idefigyelj bazmeg, ne szórakozzál velünk, ez itt egy... – kezdődött a válasz, és közben nyílt az ajtó.

És itt sajnos felébredtem. Pontosabban hirtelen minden koromsötét lett az álmomban, és kellett néhány, tompa kábulatban eltöltött pillanat – ezalatt a Magyar Fórumot lapozgató Tarlós Istvánnak éreztem magam –, mire rájöttem, hogy ez már az ébrenlét. Megpróbáltam felidézni valami agykontroll-technikát, hogy gyorsan visszaaludjak, és kiderüljön, hol jártam. De míg az agykontrollos baromságon gondolkodtam, végleg felébredtem. Elindulok a konyhába egy pohár vízért, és közben leverem a székről a számlálóbiztosi táskámat, toll gurul, papírok csúsznak szét mindenfelé.

Megint ez a hülye álom, mint mindig, ha zsírosat eszem elalvás előtt (ha pedig hagymásat, a Sándor-palotánál próbálom elmagyarázni, hogy a jegyző szabálysértési eljárást indíthat a Szent György tér ilyen és ilyen számú ingatlanának lakója ellen, ha nem működik közre, és annak akár kétszázezer forintos bírság is lehet a következménye). És most sem derült ki, hogy melyik tévécsatornába álmodtam magam számlálóbiztosnak.

Amikor elindul a Népszámos sorozat, hogy bemutassa az idei népszámlás negyvenezer számlálóbiztosából az egyiknek, az enyémnek a mindennapjait, azt írtam: ha tőlem azt is megtudhatják, hogyan számolják meg azokat, akik most a Való Világ X-edik szériájának villájában népszórakoztatnak minket. Nos, ha készítettek is róluk kérdőívet, azt vélhetően ott, ahol a beköltözésük előtt laktak, a villában ugyanis nem járt számlálóbiztos.

És már nem is fog. November 1-je van, tegnap éjfélkor a népszámlálás hivatalosan véget ért (a hátralévő hét napban azok, akik kimaradtak, a helyi polgármesteri hivatalban pótolhatják a hiányosságot). Mi, negyvenezrek letesszük a kék táskákat, a nyakakból lekerülnek a kék szalagos azonosítókártyák, leadjuk, amiket vissza kell adni – a toll, ami a második nap tönkrement, a keményfedeles mappa és a táska maradhat –, és lassan számolgathatunk, mennyiért számláltunk.

Hogy mennyiért is?

Elő az üvegzsebbel! A népszámlálás teljes tervezett költsége 19 milliárd forint. Ebből egy tavaly decemberi kormányrendelet nagyjából 4,6 milliárdot szánt a számlálóbiztosok munkájára, de egészen döbbenetes tarifákkal. Azok, akik a fővárosban, vagy valamely megyei jogú városban, vagy bármilyen külterületen dolgoztak – köztük tehát én is –, több pénzt kapnak, mint azok, akik a többi településen (tehát más városokban és községekben). Az, hogy a külterületi munkáért jár a magasabb díjazás, rendben van, egy tanyavilágban például sokat kell mászkálni egyik címtől a másikig. De hogy a nagyvárosokban, ahol néha egy számlálóbiztosi körzet egyetlen ház, szóval itt mi értelme az emelt összegű díjazásnak, nem értem.

Mindegy, a szikár tények: a számlálóbiztos 180/150 forintot kap a címlistán szereplő minden egyes lakásért, vagyis minden helyért, ahová adatszolgáltatási csomagot vitt ki még szeptember végén. A lakáskérdőívek kitöltéséért 210/175 forint jár, míg a személyek összeírásáért 370/310 forint. És, jut eszembe, a bő négyórás oktatásért – amit meg kellett előznie az otthoni, ennél is több időt igénybe vevő felkészülésnek – 3000 forintot kaptunk, természetesen bruttóban.

Vagyis egy falusi üres lakásért csak 150+175, azaz 325 forintot lehetett kapni, egy négytagú nagyvárosi családért 180+210+4*370, vagyis 1870 forintot. Az online kitöltött kérdőívekért csak a 180/150 forintos postáspénz jár, az viszont nem egyértelmű, hogy az önállóan kitöltött papíralapú kérdőív és az általunk lekérdezett kérdőív ugyanabba a díjkategóriába esik le – mindenesetre a kormányrendeletben én nem találtam külön alkategóriákat.

És akkor turkáljunk a Népszámos zsebében: a körzetemben volt 101 lakás – ebből lesz 18 180 forint postáspénzem –, közülük 29-ben vallottak online (ez az országos átlagnál jóval magasabb). A maradék 72 lakás után kapok 15 120 forintot, a személyi kérdőíveket még nem összegeztem, de mivel elég sok volt az üres lakás és az egyedülálló, úgy becsülöm, ez is hetven körül lesz. Vagyis mindenestül nagyjából bruttó hatvanezret fogok kapni, nettóban ez nagyjából negyvenezer forint.

Igen, ez nem rossz pénz, keresetkiegészítésnek különösen nem. De ne felejtsük el, hogy ezért – már csak a munka jellegéből adódóan is – általában az esti, késő délutáni órákban, illetve hétvégén dolgoztunk. És hát a többségünk – tőlem eltérően – alapvetően nem szórakozásból, kalandvágyból, a magyar rögvalóság feltérképezése iránti óhatatlan vágy által vezérelve vállalta ezt a munkát, hanem a pénzért, hogy kiegészítse ösztöndíját, nyugdíját vagy a Hoffmann Rózsa-i reformok áldásos hatását még nem tükröző pedagógusfizetését. Igaz, legalább a 19 milliárdból sikerül így valamennyit megspórolni, úgy becsülöm, az online bevallók 500-600 millióval csökkentik az adatfelvételre tervezett kiadásokat.

Persze nem is baj, ha itt sikerül valamennyit megspórolni, mert arról, hogyan fogják az adatokat feldolgozni, még mindig nincs döntés. És lehet, hogy habár a kérdőívek szkennelésre alkalmas minőségben készültek el, végül mégis a drágább – és lassabb, de átmenetileg több munkahelyet teremtő – megoldást, a kézi adatbevitelt választják majd. Aminek látszólag még lehetne az a magyarázata, hogy az önbevallók által kitöltött, sokszor összefirkált és összekrikszkrakszolt kérdőíveket a szkenner nem tudná feldolgozni, de valójában ezeket a kérdőíveket nekünk le kellett tisztáznunk, ha hibásan, hiányosan volt kitöltve – például azt írta, hogy dolgozik, de azt is, hogy soha nem dolgozott –, vissza kellett vele mennünk az adott címre.

Ezzel együtt biztos, hogy az önkéntes papíralapú válaszadás lehetősége az idei népszámlálás egyik legpocsékabb újítása volt. Igen, az online önszámlálással is sok baj volt – de főleg a rendszer technikai problémái miatt –, elvben viszont az egy jó megoldás, amely segít elkerülni a felsorolt logikai hibákat és hiányosságokat is. A papíralapú önkitöltés viszont időben és anyagban is nagyon sok hatékonyságromlást eredményez: rengeteg kérdőívet kell letisztázni, és az utolsó két hétben a kollégáktól hozzám érkezett levelek többsége is arról szólt – megerősítve saját tapasztalataimat –, hogy a legtöbb idejüket az adataikat egyszer már leadók újbóli megkeresésére fordították.

És hogy mit tapasztaltunk még? A legtöbbször szomorúságot és panaszt, legalábbis én, és legalábbis a hozzám érkezett levelek írói. Ahogyan Zs, egy vidéki kolléganő így fogalmazott meg: „velem nem történt semmi, csak annyi, hogy megtudtam, mennyire egyedül vannak az emberek – és nemcsak az öregek”.