Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Hétfőtől megismétlik a Nagy Imre-pert

2008.06.06. 10:37
Hétfőn lesz ötven éve, hogy megkezdődött Nagy Imre és társainak koncepciós pere a budapesti Katonai Bíróságon. Ebből az alkalomból most először a teljes hangfelvétel nyilvánosságra kerül a Centrális Galériában, ahol a korabeli elhangzás időpontjában játsszák le a felvételeket. Kezdés hétfőn 9 órakor. Mink András tanulmányának felhasználásával és az újbóli lejátszás körüli polémia felidézésével emlékezünk 1958 júniusára.

A per hanganyagát feltűnően nagy gondossággal a Belügyminisztérium munkatársai rögzítették a Katonai Bíróság tárgyalótermében. A rögzítéssel az volt a céljuk, hogy a per történéseit, akár önmagukat igazolandóan is, pontosan dokumentálni tudják. És volt egy olyan tervük is, hogy a Kádár-rezsim propagandacéljaira használják fel. (Egy torzított és manipulatív filmet össze is vágtak, de végül nem mutatták be, mert féltek, hogy ellenkező hatást vált ki. A cikkben felhasznált fotók ebből a filmből valók. A Terror Házában most is bárki megnézheti az anyagot.)

A két orsós magnetofonnal rögzített 52 órás hanganyag a Legfelsőbb Bíróságtól 1990-ben került a Magyar Országos Levéltárba (MOL). Kutatók szerint a dokumentáció teljes és hiánytalan. A MOL megrendelésére ezt az anyagot az Országos Széchenyi Könyvtár közreműködésével a Nagy Imre-per ötvenedik évfordulójára digitalizálták, ez a munka fejeződött be a napokban.

Most már biztos, hogy június 9. és 15. között – az eredeti időpontban – lejátsszák a Centrális Galériában (Arany János utca 32.) a Nagy Imre-per teljes hangfelvételét. Kezdés hétfőn 9 órakor. A részletes programot napi bontásban lásd itt>>>

Nagy Imre a bíróság előtt

Az OSA Archívum és az 1956-os Intézet fél éve készült arra, hogy bemutassa a nagyközönségnek a per hanganyagát, de tervük két héttel az esemény előtt meghiúsulni látszott. A MOL május 26-i vezetőségi értekezlete után Gecsényi Lajos főigazgató és két helyettese azt a döntést hozta, hogy a hanganyagot mégsem adják ki.

Előzőleg az adatvédelmi törvényre hivatkozva az érintettek hozzátartozóitól írásbeli hozzájárulást kértek, végül megelégedtek azzal, ha a nyolc vádlott hozzátartozójától szerzik ezt be. A hanganyag lejátszásának szervezői az anyagot beszerezték.

Gecsényi Lajos akkor az Indexnek elmondta, hogy a tanúkat is védeni kell, tőlük viszont nincs hozzájárulás. A főigazgató azt is aggályosnak tartotta, hogy a hanganyag nem tartalmazza a teljes pert, aminek első fordulója február 5-6-án volt. Egyúttal megígérte: keresik a jogi lehetőségét annak, hogy a per hanganyagát CD-n és DVD-n is megjelentessék.

Néhány nappal később a MOL visszakozott, és megígérte: egyszeri lejátszásra mégis átadja a hanganyagot.

A lejátszást ellenzők egyik legfőbb aggálya, hogy legkésőbb Szilágyi József áprilisi kivégzése után a résztvevők tudták, hogy koncepciós eljárás folyik ellenük, az ítéletek előre megvannak, többen megtörtek a bíróság előtt, és bűnösnek mondták magukat. Maga Vásárhelyi Miklós, a per egyik túlélője nyilatkozta a rendszerváltás körül, hogy a pszichikai nyomás, a szakszerű jogi védelem megtagadása, a fizikai gyötrelmek miatt a per anyaga súlyos történelemhamisítás. Vásárhelyi ezért sokáig ellenezte az anyag nyilvánosságra hozatalát, mivel az torz képet mutat a történtekről.

Valóban, a Rajnai Sándor vezette nyomozókülönítmény azt a koncepciót verte végig a tárgyaláson, hogy Nagy Imre már 1955-től kezdve készült a hatalomátvételre, az imperialistákkal szövetkezett a proletárdiktatúra megdöntésére.

Hasonló szellemben nyilatkozott az Indexnek a per még élő két tanúja közül Bohó Róbert, akit saját ügyében nyolc év börtönbüntetésre ítéltek. Szerinte az ötven évvel ezelőtti zárt tárgyaláson elhangzottakat csak úgy lehet megítélni, ha tudjuk, mit jelent hosszú hónapokat eltölteni magánzárkába. Hogy hogyan készítették ki idegileg a tárgyalásra, arról a napokban nyilatkozott az Indexen>>>

A másik túlélő, Regéczy-Nagy László nyilatkozatát itt olvashatja>>>

Vida Ferenc, a Nagy Imre per bírája a pulpituson

A szervezők szerint a per valójában nem az 1956-os forradalom, hanem "a vérben és gyilkosságokban fogant Kádár-rezsim történetének megkerülhetetlen forrása". A négy halálos ítélettel és súlyos börtönbüntetésekkel végződő per messze állt Kádárnak a forradalom leverését követő rádiónyilatkozatától: "Megígértük, hogy nem indítunk büntetőeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is beismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez."

A vádlottak, és a súlyos börtönbüntetés árnyékában valló tanúk alkalmazkodtak a koncepciós per kereteihez (kivéve a már a kérdésfeltevéseket is elutasító Szilágyi Józsefet, akit nem véletlenül akasztottak fel a per előtt két hónappal).

Hogy a per nem 1956-ról, hanem a Kádár rendszeréről mond el sokat, bizonyítja: a magyar közvélemény semmit sem tudott a perről, sőt, Nagy Imréék sorsáról sem. A zárt tárgyalás – amúgy törvénytelen – elrendelésével a vádlottakban tudatosodott, hogy azt csinálnak velük, amit akarnak.

Az Indexen hétfőtől nyomon követhetik a per alakulását, elolvashatják az egyes napok forgatókönyvét, és tippet adunk, mikor érdemes bekapcsolódni a Centrális Galériában a közvetítésbe. Az alkalom, még ha valamikor csakugyan kiadják CD-n a per anyagát, sokáig megismételhetetlen lesz.

A per áldozatainak életrajza

Forrás: A per. Nagy Imre és vádlott-társai népbírósági tárgyalásának 52 órás, eredeti, vágatlan hangfelvétele. Rekonstrukció az OSA Archívumban. 2008. 06. 09. - 06. 15.

Donáth Ferenc (Jászárokszállás, 1913 - Budapest, 1986) Politikus, történész, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa (1968), felesége Bozóky Éva újságíró. Egyetemi tanulmányait 1930-34-ben végezte a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol 1934-ben jogi doktori oklevelet szerzett. 1934-ben belépett a KMP-be. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a Márciusi Front megalakításának, 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában, 1939-44-ben a Szabad Szó című lap külpolitikai rovatvezetője. 1943-ban a Békepárt egyik létrehozója és Központi Bizottságának tagja. 1944-ben közreműködött a kommunista párt újjászervezésében és a Szabad Nép szerkesztője. 1944 szeptemberében összekötő volt a Katonai Bizottság és a Központi Bizottság között. 1945. áprilistól 1948-ig az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyettese, 1945. májustól az MKP Központi Vezetőségének tagja, 1945. novembertől 1948. januárig a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára, 1945 végétől 1948. májusig az MKP Központi Vezetősége falusi osztályának vezetője, 1948-51-ben a Főtitkársági Iroda vezetője. 1951. februárban letartóztatták, májusban a Központi Vezetőség kizárta soraiból. 1952. decemberben a Legfelsőbb Bíróság 15 évi fogházra ítélte, feleségét, Bozóky Éva újságírót internálták. 1954. júliusban szabadult ki a börtönből, ekkor rehabilitálták. 1954. decembertől az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének Mezőgazdasági Osztályát vezette, 1955-56-ban az intézet igazgatóhelyettese is volt. 1956 nyarán a Nagy Imre körül tömörült pártellenzékhez tartozott. 1956. október 24-től az MDP Központ Vezetőségének tagja és titkára. Mivel a Központi Vezetőség az 1956. október 23. utáni eseményeket ellenforradalomnak minősítette, 26-án lemondott központi vezetőségi titkárságáról. 30-án az MSZMP ekkor megalakult ideiglenes intéző bizottságának tagja lett. Október végén és november elején Nagy Imre titkárságának munkatársa, 1956. november 2-ától vezetésével kezdődött az MSZMP szervezése. November 4-én másokkal együtt a jugoszláv nagykövetségre menekült. Amikor november 24-én eltávozott a jugoszláv követségről, a szovjet hatóságok letartóztatták, és családjával együtt Romániába, Snagovba internálták. 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960. áprilisban amnesztiával szabadult. 1960-1976 között az Országos Mezőgazdasági Könyvtár, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1976-tól nyugalomba vonulásáig (1983) az MTA Szövetkezetkutató Intézetének munkatársa. Az 1970-es évektől a demokratikus ellenzéki mozgalom résztvevője volt. Jelentősek az 1945 utáni magyar mezőgazdaság történetére vonatkozó kutatásai. Az 1980-ban szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv szervezője volt.

Gimes Miklós (Budapest, 1917 - Budapest, 1958. június 16.) Újságíró, politikus. Unitárius hitre áttért, asszimiláns zsidó családból származott. Budapesten érettségizett, majd a szegedi egyetem orvostudományi karára járt, de tanulmányait félbehagyva Auróra néven kisvállalatot alapított. 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, s a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. januárban tért vissza Budapestre, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy ideig Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formázója. Az 1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955. májusban a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták az MDP-ből, s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztálinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. október 23-án Nagy Imrével ellentétben üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság, novemberben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok november 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt, s sztrájkokat szervezett ellene. December 5-én letartóztatták, a Nagy Imre-per III. rendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték, és kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Jánosi Ferenc (Sárospatak, 1916 - Budapest, 1968) A Sárospataki Teológiai Akadémián végzett, majd a főiskola ösztöndíjasaként egy évig Németországban tanult. Tanulmányutat tett Németországban, Svájcban és Olaszországban. 1941-ben a debreceni tudományegyetem magyar-latin-görög szakán tanári oklevelet is szerzett. Sárospatakon tanított, 1942 tavaszától lelkész volt Vajdácskán. 1943-ban tábori lelkészként a frontvonalra küldték. 1944 tavaszán a Dnyeszter mellett hadifogságba esett, antifasiszta iskolára jelentkezett, s frontpropagandistaként a szovjet csapatokkal együtt érkezett vissza Magyarországra. 1944 októberétől a Vörös Hadsereg által kiadott Magyar Újság munkatársa. 1945 februárjától a Honvédelmi Minisztérium nevelési osztályának vezetője. 1946-ban Budapesten feleségül vette Nagy Erzsébetet, Nagy Imre lányát. 1948-ban ezredessé léptették elő. 1951 és 1954 között a népművelési miniszter első helyettese. 1954 novemberében a HNF alakuló kongresszusán főtitkárnak választották. 1955 elején leváltották, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójává nevezték ki. 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1956. október 23-án részt vett a Losonczy Géza lakásán tartott megbeszélésen. Nagy Imrével együtt ment a Parlamentbe, és mellette maradt a következő napokban is. November 4-én a jugoszláv követségre menekült. A követséget november 22-én elhagyó Nagy Imrével és társaival együtt a szovjetek a romániai Snagovba szállították. 1957. április 14-én letartóztatták, a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én nyolc év börtönbüntetésre ítélte. 1960. április 1-jén amnesztiával szabadult. Szabadulása után a XIII. Kerületi Közért Vállalatnál tervelőadóként dolgozott. 1963-ban levéltáros lett a Pest Megyei Levéltárban.

Kopácsi Sándor (Miskolc, 1921 - Toronto, 2001) Apja vasesztergályos volt, és az MSZDP egyik helyi vezető politikusa. Már 15 évesen részt vett egy nyilasellenes röplapakcióban, ahol comblövést kapott. Miskolcon fémipari szakiskolát végzett, a háború alatt a Dimávagban esztergályosként helyezkedett el. A német megszállás után csatlakozott a Mokán ellenállási mozgalomhoz családjával együtt. Szülővárosa felszabadulása után beosztották az új karhatalmi szervezetbe, és belépett az MKP-ba. 1949-ben a rendőrtiszti iskola és két pártiskola elvégzése után a pártközpont karhatalmi osztályára helyezték. 1949 őszén kétéves pártfőiskolára küldték, majd a rendőrség pártapparátusának élére nevezték ki. 1952-től Budapest rendőrfőkapitánya. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten felszólalt Rákosi Mátyás ellen. A poznani események hatására a honvédség és a rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. 1956. október 31-én bekerült az MSZMP alapító kongresszusát előkészítő intézőbizottságba. A forradalom alatt megnyerte a felkelőcsapatok bizalmát, november 3-án a Kilián laktanyában, a karhatalmi bizottság ülésén a nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. Nagy Imrével folytatott megbeszélésén azt tervezte, hogy a harcok elültével lefegyverezik a felkelőket. 1956. november 5-én Szerov letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1963 és 1965 között vasesztergályosként dolgozott a telefongyárban, majd 1965-ben műszaki tisztviselőként helyezkedett el Solymáron. 1969-ben engedélyt kapott egyetemi tanulmányainak befejezésére, de a jogi diploma megszerzése után nem kapott képzettségének megfelelő állást. 1975-ben kivándorolt Kanadába feleségével. Éttermi felszolgálóként, hűtőgépgyári munkásként, majd a torontói elektromos műveknél fizikai munkásként dolgozott. 1987-től nyugdíjas. 1989-ben hazatért Magyarországra, ahol rehabilitálták, 1990-ben visszakapta rendfokozatát, majd vezérőrnaggyá léptették elő. Visszaemlékezéseit Életfogytiglan című önéletrajzi regényében írta meg.

Losonczy Géza (Érsekcsanád, 1917 - Budapest, 1957. december 21.) Újságíró, politikus, államminiszter. Debrecenben végzett egyetemi tanulmányai idején kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1935-36-ban az egyetemi Márciusi Front egyik vezetője és a Tovább című lap szerkesztője. 1939-től a KMP tagja, 1940-től a Népszava munkatársa. 1941-ben letartóztatták, kiszabadulása után illegálisan a pártsajtóban és az értelmiségi szervezőmunkában dolgozott. 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, majd államtitkárként Révai József helyettese a Népművelési Minisztériumban. A sztálinista terrorszervezet hamis vádak alapján őt is börtönbe juttatta a Rajk-perben. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult ki. A börtönkörülmények, a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak, betegen kórházban ápolták. Kapcsolata Nagy Imrével rendszeressé vált azután is, hogy a Magyar Nemzet főmunkatársa lett. Mikor Nagy Imrét megfosztották minden tisztségétől, központi szerepet töltött be az ellenzéki kommunisták mozgalmában. A Petőfi Kör szervezője, az író-memorandum egyik megfogalmazója. A Petőfi Kör sajtóvitáján ő volt, aki először ejtette ki Nagy Imre nevét. Csatlakozott az 1956. október 23-án tüntető tömeghez. Tagja lett az 1956. október 31-én megalakult MSZMP Intéző Bizottságának. Nagy Imre október 30-án államminiszterré nevezte ki. A szovjet támadáskor, november 4-én, a jugoszláv követségen kért menedéket feleségével, dr. Haraszti Máriával és Anna lányával. Innen hurcolták el családjával együtt Romániába. 1957 áprilisában visszaszállították Budapestre. Ő lett volna a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, de még a tárgyalás előtt, decemberben a börtönben - tisztázatlan körülmények között - meghalt.

Maléter Pál (Eperjes, 1917 - Budapest, 1958. június 16.) Értelmiségi családba született, a gimnáziumi érettségi után négy szemesztert hallgatott a prágai orvosi egyetemen. A német csapatok bevonulását megelőzően Kassára, majd onnan Budapestre költözött, ahol folytatta orvosi tanulmányait, amelyeket végül anyagi okok miatt nem tudott befejezni. A magyar állampolgárság megszerzése érdekében önként jelentkezett katonai szolgálatra. 1940 őszén fölvették a Ludovika Akadémiára. Ennek befejezése után Kassán szolgált, majd 1944-ben a keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett. Itt önként jelentkezett a németek elleni harcra; a partizániskola után, 1944 őszén Erdélyben került egységével bevetésre. 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmére szervezett zászlóalj parancsnoka lett, tavasztól a HM őrzászlóalját vezette. A forradalom kitöréséig a néphadseregben teljesített szolgálatot, 1956-ban ezredesi rangban. 1956. október 24-én déltől a HM-ben ő látta el a főügyeleti szolgálatot. Másnap a vezérkari főnök parancsára öt harckocsival és az azokat kísérő tisztiiskolásokkal a Kilián laktanyában tartózkodó egyik egységének megsegítésére indult. Mivel csak az ő parancsnoki harckocsija jutott el az épületig, felsőbb jóváhagyással tűzszünetet kötött a környéken harcoló civil egységekkel. Ennek lejárta után, október 27-28-án katonáival ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot, ezt jelentette a minisztériumnak. A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én a nemzetőrség megszervezése érdekében tartott megbeszélésen. Október 31-én Nagy Imre kinevezte a honvédelmi miniszter első helyettesévé, 3-án miniszterré vezérőrnagyi rangban. November 3-án a Parlamentben a szovjet hadvezetéssel tárgyaló bizottság tagja volt. Este a tököli szovjet bázison a tárgyalás folytatására érkezett magyar küldöttség többi tagjával együtt Szerov tábornok, a KGB vezetője letartóztatta. A Nagy Imre és társai perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, zendülés, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Nagy Imre (Kaposvár, 1896 - Budapest, 1958. június 16.) Kispolgári családba született. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1944-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették, és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte, a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.

Szilágyi József (Debrecen, 1917 - Budapest, 1958. április 24.) Politikus. A Debreceni Református Főgimnáziumban érettségizett. 1935-39-ben a Tisza István Egyetem Jogtudományi Karára járt, 1939 őszén diplomázott. 1935-38-ban az egyetem Werbőczy István Bajtársi Egyesületének tagja. 1937-38-ban a Márciusi Front aktivistája, a három számot megért Tovább című lap szerkesztője és kiadója. 1938-tól a KMP tagja. 1940. decembertől 1944. márciusig illegális kommunista szervezkedés miatt kisebb megszakítással börtönben volt. 1944. novembertől 1945 tavaszáig debreceni, majd 1947-ig országos rendőrkapitány. Közben 1945. októbertől 1947-ig tüdőbajjal különböző szanatóriumokban ápolták. 1947. májustól a Belügyminisztérium személyzeti, 1947. októbertől 1949-ig a pártközpont adminisztratív osztályvezetője. 1948-50-ben a Központi Ellenőrzési Bizottság tagja. 1949-50-ben a Külkereskedelmi Minisztériumban tervfőosztály-vezető. Kinyilvánította, hogy nem hisz Rajk László bűnösségében, ezért funkcióiból leváltották. 1950-től 1956-ig a Terményforgalmi Egyesülés tervosztályának vezetője. 1956. januárban kizárták az MDP-ből, s az év tavaszán Nagy Imre köréhez csatlakozott. Október 23. és 28. között Kopácsi Sándor mellett volt a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. Október 27-én a belügyminiszteri kinevezésnél az ő neve is felmerült, de Münnich Ferenc kapta meg a tárcát. Október 28-tól Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának vezetője. November 4-én családjával együtt ő is a jugoszláv követségre menekült, amit november 22-én azzal a garanciával hagytak el, hogy nem esik bántódásuk, de a szovjetek elfogták, és a romániai Snagovba hurcolták őket. 1957-ben visszaszállították Mo.-ra. A Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt helyezték vád alá. 1958. februárjában nem egyezett bele a nyomozati munka meghosszabbításába, ezért ügyét elkülönítették, április 22-én halálra ítélték, majd kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Tildy Zoltán (Losonc 1889 - Budapest, 1961) Édesapja vármegyei tisztviselő volt. A pápai Református Teológiai Akadémián szerzett diplomát, majd egy évig az írországi Belfast Assembly College ösztöndíjasaként tanult. Szennán, majd 1921 és 1929 között Tahitótfalun volt lelkipásztor. 1924-ben másodmagával megalapította a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt.-t. A magyar reformátusság egyetlen országos napilapján, a Keresztény Családon kívül szerkesztette a Téli Újságot, a Református Lelkipásztort és a Magyarföldet. 1928 és 1932 között a Magyar Traktátus Társaság igazgató lelkésze, majd 1946-ig Szeghalom gyülekezetének lelkipásztora. Még 1917-ben belépett az Országos Függetlenségi és '48-as Gazdapártba. 1922-től az Egységes Párt tagja. 1929-1930-ban Nagy Ferenccel és másokkal együtt megszervezte a Független Kisgazdapártot, amelynek ügyvezető alelnöke lett. 1936-tól a szeghalmi kerület, 1939-től a békési kerület országgyűlési képviselője. 1940 januárjától a párt megbízott ügyvezető elnöke. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. Szorgalmazta a munkáspártokkal való szövetség megvalósítását. Az elsők között sürgette Kállay Miklós miniszterelnöknél, illetve magánál Horthy Miklósnál is a kiugrást, valamint ő volt az egyik szerzője az FKGP 1943. évi háborúellenes memorandumának is. A német megszállás után illegalitásba vonult. 1945 után országos pártvezető, a Független Kisgazdapárt című politikai hetilap szerkesztőségének vezetője. 1945 szeptemberétől 1946 februárjáig miniszterelnök, 1946. február 1-jén Magyarország első köztársasági elnökévé választották. 1948. július 30-án - arra hivatkozva, hogy vejét, Csornoky Viktort korrupció és hűtlenség vádjával őrizetbe vették - lemondatták. 1948. augusztus vége és 1956. május 1-je között házi őrizetben tartották Budapesten. 1956 szeptemberében felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. 1956. október 27-től tagja Nagy Imre nemzeti kormányának, majd november 3-tól a koalíciós kormány államminisztereként gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesi funkciót látott el. Ez idő alatt főleg a paraszti szervezetekkel és az egyházakkal épített ki kapcsolatot. Rádióbeszédeiben síkraszállt a többpártrendszer, a nemzeti függetlenség és a szabadság mellett, felszólított a Kisgazdapárt újjászervezésére is. November 4-én a szovjet kordonon keresztül távozott a Parlament épületéből. A Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én hat év börtönbüntetésre ítélte. 1959 áprilisában idős korára (valójában betegségére) való tekintettel egyéni amnesztiával szabadult. Haláláig teljes visszavonultságban élt. 1989-ben rehabilitálták.

Vásárhelyi Miklós (Fiume, 1917 - Budapest, 2001) Polgári családban született. Az érettségi után, 1936-1937-ben a római egyetemen, majd 1939 és 1942 között a Debreceni Tudományegyetem Jogtudományi Karán tanult. 1938-ban belépett a KMP-be, részt vett az ellenállási mozgalomban. 1938-tól 1941-ig az óbudai szociáldemokrata ifjúsági szervezet titkára. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, egy fegyvergyárban dolgozott. 1944-ben csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. 1945-ben aktívan bekapcsolódott az MKP munkájába. 1945-től a Szabadság, majd a Szabad Nép munkatársa. 1946-ban a Szabad Nép különtudósítója a párizsi béketárgyalásokon. 1950-ben rövid ideig a rádió igazgatója. 1951-től a Művelt Nép című lap felelős szerkesztője, majd 1952-től 1954-ig a Hungary-Vengrija című lap főszerkesztője. 1954 májusától a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. Nagy Imre legszűkebb politikai köréhez tartozott, a pártellenzék egyik legaktívabb irányítója volt. 1955 áprilisában Nagy Imrével együtt őt is leváltották. Szigorú pártmegrovásban részesült, mert 1955. május 27-én a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésén Gimes Miklóssal és Vásárhelyi Miklóssal követelték a magyar-jugoszláv viszony tisztázását és a Rajk-per felülvizsgálatát. 1955 októberében részt vett az írók és művészek MDP KV-hez intézett memorandumának a megfogalmazásában, amely a kulturális élet ellenőrzésének megszüntetését követelte. December 24-én kizárták a pártból. 1955-től a Művelt Nép Könyvkiadó könyvtárosa volt. 1956. november 1-jén a kormány sajtófőnökévé nevezték ki. November 4-én a jugoszláv követség katonai attaséjának a lakásán kapott menedéket. November 23-án az addig a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták, 1957. április 10-én Snagovban letartóztatták, és Magyarországra szállították. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság öt év börtönbüntetésre ítélte. 1960 áprilisában amnesztiával szabadult. 1961-től a Képzőművészeti Kiadó lektoraként dolgozott. 1964-ben elbocsátották állásából. 1972-ig egy építőipari ktsz anyagbeszerzője. 1965-től az Élet és Tudomány, majd 1972-től 1990-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, sajtótörténeti kutatásokkal foglalkozott. 1973-tól a Mafilm dramaturgja. 1979-ben aláírta a Charta '77 csehszlovákiai polgárjogi mozgalom bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. 1981-től részt vett a forradalom történetét tárgyaló, másfél évig tartó illegális kerekasztal-beszélgetésen. 1983-84-ben fél évet a Columbia Egyetemen töltött. 1984-től a Soros Alapítvány bizottságában Soros György személyes képviselője volt, 1990-től 1994-ig pedig az alapítvány alelnöke, majd 2001-ig elnöke. Előadást tartott az 1985-ös Monori Találkozón. Az 1986 decemberében Eörsi István lakásán rendezett illegális '56-os konferencia egyik szervezője és előadója. 1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) egyik alapító tagja, 1992-ig elnöke, ebben a minőségében mondott beszédet 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak temetésén. 1989-ben rehabilitálták. 1988-1989-ben részt vett a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ megalakításában. 1990-től az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő volt.