A nagyhatalmi orientáció jellemző a magyar képviselők szurkolási szokásaira, Szókratésznek igaza lesz.
- Nem teljesen követem, de eddig nekem csalódás volt a vébé. – Válaszolja Demeter Ervin, egykori titokminiszter visszatérőben az ülésterembe, ahol épp Lendvai Ildikó beszél.
- Kinek szorít?
- Az olaszoknak, de nagyon csalódott vagyok, mert gyengék. Meg a franciák teljesítménye is különösen fájdalmas volt számomra.
- Akkor most mi lesz?
- Na, azért egy német-brazil döntőben még mindig bízhatunk!
„Kifejezetten örültem a franciák vereségének. Hiába, a mi nemzedékünk ilyen” – tudjuk meg a Parlament erkélyére kilépő Boross Pétertől, kinek nem drukkol az 1928-as születésű volt miniszterelnök. Bizony, a régi szép idők [1939-1941], amikor „még Vitéz Ginzery Dénesnek hívták a szövetségi kapitányt”. Sárosi „Doktor” jogtanácsos volt, ami mellett focizott, és 1938-ban ezüstérmet szereztünk [az olaszoktól kaptunk ki 4-2-re]. „Sajnálom, hogy csak olyanokról nevezték el a mostani sportlétesítményeket, akiket a fiatalok ismernek, Puskásról, Bozsikról.” Talán mert búskomor a fajtánk, a szó a vasárnapi világkupa-döntőre terelődik. „A szerbek most élik meg a maguk Trianonját, ami gyilkos érzelmeket vált ki belőlük” – elemzi a meccset Boross. A tétel az argentinok elleni 6-0-ás szerb zakóra nem igaz, ismeri azért el. „Jaj de kár, hogy nem volt tévé ’54-ben!” – mondja, majd elnyomja cigarettáját, és visszaül vitatkozni.