Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hig fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak: űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magamat utálni.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bújdosni, szökni, sirni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules állom,
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
„Kifejezetten örültem a franciák vereségének. Hiába, a mi nemzedékünk ilyen” – tudjuk meg a Parlament erkélyére kilépő Boross Pétertől, kinek nem drukkol az 1928-as születésű volt miniszterelnök. Bizony, a régi szép idők [1939-1941], amikor „még Vitéz Ginzery Dénesnek hívták a szövetségi kapitányt”. Sárosi „Doktor” jogtanácsos volt, ami mellett focizott, és 1938-ban ezüstérmet szereztünk [az olaszoktól kaptunk ki 4-2-re]. „Sajnálom, hogy csak olyanokról nevezték el a mostani sportlétesítményeket, akiket a fiatalok ismernek, Puskásról, Bozsikról.” Talán mert búskomor a fajtánk, a szó a vasárnapi világkupa-döntőre terelődik. „A szerbek most élik meg a maguk Trianonját, ami gyilkos érzelmeket vált ki belőlük” – elemzi a meccset Boross. A tétel az argentinok elleni 6-0-ás szerb zakóra nem igaz, ismeri azért el. „Jaj de kár, hogy nem volt tévé ’54-ben!” – mondja, majd elnyomja cigarettáját, és visszaül vitatkozni.