Egy katasztrófaturista feljegyzéseiből

Az embereket nem érdekli semmi. Semmi fontos. Érdekességekre van szükségük. Az érdekességeket ultrahülye tévéműsorok, ilyen Fókusz-szerűk csinálják, meg színes-meztelennős lapok: kétfejű béka, hárommellű nő, egyévesen gyököt von a csodagyerek, megtanult a farkával zongorázni a nyomorék tűzoltó - satöbbi. Érdekességekre szüksége van a modern embernek. A modern ember érdeklődő. Ami érdekes, annak nincsen semmi tétje. Az érdeklődő embernek semmi sem számít. Az legalábbis nem, ami érdekli. Az érdeklődő ember kövér és hülye. Ha szabad volna érdeklődnöm...

A természeti katasztrófa például piszok érdekes mindig. Ilyet még nem láttam! - rikkant az ember, bevágódik a kocsijába, és indul a Zónába. Gumicsizma, fényképezőgép, bankkártya, mobil mindig kéznél. Izgi lesz.

* * *

Kivergődöm a pesti dugókból, ráállok a négyes főút futószalagjára, bealszom mindjárt, ismerek minden szar bokrot, még azt is tudnám fejből, melyik kurva melyik bejárónál áll, ha nem cserélnék őket legalább havonta a derék autodidakta marketingszakemberek. Szolnok oda-vissza - nem tudom hány százszor nyomtam le, mint Pestre került szolnoki. Na, ez a szolnokiság is: ma már martfűi lennék, ugye, mert igazából ott laktam hat éves koromig, csak nincsen szülészet Martfűn, hát nem lehetett ott születni. De mégis szolnoki volnék igazán, ott töltöttem a legtöbb időt Budapesten kívül, gyerekkorom minden nyara, hogy parafrazáljuk a neves szerzőt. És Szolnok - a Tisza nekem. Akkor gyorsan leszögezném: mindig és minden körülmények között Tisza-párti vagyok. És egy kis árvíz ezen nem változtat, sőt. De még nagy se.

* * *

Nekem úgy van szükségem a folyóra, mint. A folyó kell az ember életébe. Folyó nélkül nincsen... adhatná magát egy hosszú közhelyezés most a vízből kilopakodott, kiszárítkozott életről, a folyóvölgyi birodalmakról, a civilizáció keletkezéséről, tigriseufrátesznílusgangeszsatöbbi, átkelésekről, igen, igen: tudjuk.

A folyó nekem: a Tisza. A Duna túl nagy, és még nagyobbá nőtt, mint szimbólum, Közép-Európa, a Nyugat-Római Birodalom (Európa!) határa, satöbbi, satöbbi, nemzetközi szimbólum.

A Tisza kicsi, szép, rettenetes természetű és reménytelenül magyar. A Tisza első cseppjétől az utolsójáig magyar. Túl magyar. Nem köt össze semmit semmivel. Trianonilag ugyan le lett csípve mind a két vége alaposan, de ez mit sem változtat a helyzeten: Trianonnal csak igazán magyar. Magyar volt és magyar lesz.

(Nem is értem, miért törik ki belőlem a Tisza kapcsán mindig ez a magyarozás.)

* * *

Ahogy belaposodok az Alföldbe, Pilistől már jönnek az egyre-egyre nagyobb pocsolyák. Albertirsa után már Omszki-tó nagyságú dagonyák a földeken. Egy-két traktor küzd a tárcsázással, de a legtöbb helyen csak gúlakalapos kínaiak hajolgathatnának rizspalánták között.

* * *

Tisza-pártinak lenni ilyen helyzetben, amikor sápadtra sminkelt sztárbemondók norvég viharkabátban, amerikai gumicsizmában, a gátoldalon tocsogva sztárbemondanak esténként... Amikor a zagyvarékasi töltésen lapátol negyven Fidesz-képviselő... (Ettől nekem pártsemlegesen hányingerem van, kérem. Amikor a politikus közösséget vállal. Amikor odébb dob egy homokzsákot, nyilatkozik a Híradónak, leporolja a kezét, beül a Passatba vagy az A6-osba, és húz hazafelé. És otthon azzal a jóleső érzéssel tölti a Jim Beamet a duplabélszínhez, hogy megcselekedte, amit megkövetelt.)

* * *

Mint feltétlen Tisza-párti, ilyen drámai helyzetben hajlamos volnék beleszaladni a legvulgárisabb, Biblia-magyarázós, térítős szektákhoz méltó okoskodásba - bele is szaladok -, miszerint az özönvíz büntetés volna, kvázi bosszú, van miért, cián, ólom, minden.

Az egész Tisza-völgy története a ,,természetet megzabolázó" ember, a magyar totális kudarca. A XV. századig mocsár volt a fél Alföld, a Tisza Debrecenen is túlszaladt, ha úgy hozta kedve. Elkezdődött a szabályozás: apróbb csatornák, gátak. Az Alföldről fokozatosan tűnt el a mocsár, fokozatosan száradt ki, és amire a XIX. században össznemzeti hőstettként megindult a totális és brutális Tisza-szabályozás, addigra sivatagosodott rendesen. A tovább sivatagosító szocializmus az öntözéses gazdálkodás világmegváltó csodájában hitt, épültek nagy művek megint, tűntek el a még megmaradt kanyarok, haltak el a holtágak, mocsarak, lett két használhatatlan erőmű, egy gigantikus méretű mesterséges mocsár (Tisza II tározó vagy Tisza-tó), két nagy főcsatorna, az öntözés pedig lelkesen folyt, bár kevés eredménnyel: az alföldi talajnak inkább ártott, mint használt - szikesedés.

Most már nem is nagyon öntöznek, pénz sincs rá, meg nem is hatékony dolog, az erőművek csődben, a Tisza-tó csöndben mocsarasodik, a kiegyenesített, megnyomorított, megmérgezett Tisza pedig elkeseredett kísérletet tesz, hogy visszafoglalja a területét, azt a területet, amelyre szüksége van. És tényleg. Nyugodtan magunkra vehetjük ezt a vizet. A mi sarunk. Kivágott kárpáti erdőségek, túlszabályozás, értelmetlen művek: a víz csak rohan, rohan, néhol tök egyenes betonpartok közé szorítva. Nincs hely, ahol szétterülne, ahol szelídülne, ahol szétrakhatná a termékeny iszapot, ahol ikráztathatná a halait. Nincsen helye. Miszerint lebensraum.

Elkeseredett kísérlet ez az évezredárvíz. Nem is bosszú tehát a mindent beépíteni akaró civilizációs őrületért, hanem visszafoglalási kísérlet.

Nincs esélye, tudjuk.

* * *

A négyes főútról, az ipartelep felől fordulok rá Szolnokra. Cukorgyár, papírgyár. ,,Árvízvédelmileg a város egyik Achilles-sarka" - írná egy gigaválasztékos zsurnaliszta. Az. A gát aránylag alacsony itt, már tavaly is homokzsákokkal kellett megfogni a folyót, a mostani vízállás pedig jó hetven centivel magasabb. Innentől lefelé kezdődik a Közép-Tisza legkritikusabbb védelmi szakasza, azok a falvak, amelyek nevét az utóbbi napokban tanulta meg az ország: Tószeg, Tiszavárkony, Vezseny. Különösen Vezseny érdekes eset: a legnagyobb megmaradt Tisza-kanyar öblében fekszik, három oldalról veszi körbe a folyó. (A túlparton Martfű, lásd szülőfalu.) A 16 kilométeres Tisza-hurok két szára alig három kilométerre van egymástól, de szerencsére valahogy elkerülte a vízügyesek figyelmét az utóbbi ötven évben. Ez a kanyar legalább látványban őrzi az egykori tiszai víziparadicsom emlékét. Az élővilág persze itt sem bírta a kiképzést: a hatvanas-hetvenes években még a legkitűnőbb kecsegézőhelyek rejtőztek ezen a környéken, mára csak hírmondónak maradt néhány hal, mint ahogy eltűnt a kecsege táplálékállata, a tiszavirág is. (A cián most nyilván végleg betett. Persze... az utóbbi ötven évben szinte évente-félévente zúdultak le a folyón a mostani ciánmérgezéshez hasonló szennydugók. De akkor még nem érdekelt senkit.)

* * *

A útmenti pocsolyák egyre sűrűbbek, lassan egybe érnek. Ahol az út az új híd lábához ér, már látszik az új Tisza-tó. És nem csak látszik, bele is lehet lépni: az út az utolsó száraz terület, két-három sor homokzsák tartja a vizet. Ahogy ülök az autóban, kábé a fejem tetejéig érne a víz. A baloldalon a Tószegi úti házak kissé mélyebben épültek, az első emelet magasságában lehet most a vízszint. A házak között gyerekek fociznak, néhány videokamerás a homokzsákokon, sehol semmi dráma. Persze, nem tudom, éjjel alszanak-e? Vajon lehet-e aludni úgy, ha a vízszint fejmagasság fölött, és alig harminc méternyire néhány homokzsákon meg az átázó töltésen múlik minden? Nagyszüleim háza is jó két méterrel lenne víz alatt, ha nem állna a sétány előtt két homokzsákfal. A Tiszához közeli utak lezárva az egész városban. Ki kéne tenni egy óriási eredményjelzőt vagy fényújságot az állomás melletti toronyház tetejére: 1041, 1040, 1039...

Múlt hét kedden 1040 centire várták a tetőzést, de a Tisza ráhúzott még egy centit, ha már belejött: 1041-ig jött kedd éjszaka. És ott is maradt csütörtökig, akkor ment le egyetlen centicskét. A védelemvezetés akkor lélegezne föl, ha 900 centi körülire sűllyedne a vízszint, de ez még odébb van. (Összehasonlításképp: az 1970-es ,,évszázadárvíz" szintje 909 centi volt, tavaly pedig 974 centiméterig emelkedett a Tisza.)

* * *

Gyönyörű időnk van. Piszok nagy mázli egyrészt, mert legalább a szél nem segít a töltéseket ostromló folyónak, a gátakon is nagyobb tempóban folyhat a munka, a párolgás is besegít picikét, de másrészt veszélyes is: a nagy meleg gyorsítja az olvadást a Kárpátokban, nem szűnik meg az utánpótlás. A napsütéses délutánban lassú korzózás az általános mozgásforma. A lapok címein kívül (,,A rettegés városa", ,,Nem alszanak a szolnokiak" meg hasonlók) sehol sincs nyugtalanság. Aki drámát akar, az jobb ha Ullman Mónika nem kívánt terhességét figyeli a Barátok köztben.

A folyóhoz közeli utcákban sűrűn járnak az olcsó automata fényképezőgépekkel fölszerelt emberek. Rejtegetem a vadi új digitális Fujimat, vérciki ez a katasztrófaturistáskodás.

A helyiek kevésbé szégyellősek, még a szerényke vendéglátóipar is rátelepült egy csöppet a Tisza-korzót elöntő árra kíváncsi közönségre. A zsinagóga mögötti I. világháborús emlékmű talpa már tócsában, a szomszédos galéria teraszán viszont alkalmi söröző várja a szomjas árvíznézőket. Műanyagszalagokkal le van kerítve a park, az önkormányzat közlése szerint pont a katasztrófaturisták lábatlankodását akadályozandó. Persze, nem veszik ezt annyira komolyan, hiába áll polgárőr a homokzsákokon. Csak bebicikliznek, besétálnak a helyiek, föl lehet állni a kollégium lépcsőjére, hogy át lehessen látni az embermagasságú homokzsáktöltésen.

A Tisza-szálló legendás fagylaltozója (amely a szolnoki társasági élet első számú központja is normális esetben) is frontvonalon túlra, a lezárt területre került, mentve a menthetőt a szálloda város felőli oldalán mobil fagylaltos egység jelent meg. A szálloda pincéje kisebb árvizeknél is víz alá kerül. A városi gyalogos forgalom iránya a Tisza-híd, ami le van zárva a civil járművek elől, csak árvízvédelmiek mehetnek rá, meg a sétálók. Onnét lehet a legjobban látni a vizet, persze.

Jövőre már kiadják a környékbeli házak erkélyeit, vagy az egész közvetítési jogot megveszi az RTL.

Vietnami gumipapucsos, bermudanadrágos családapák, legmerészebb topjaikban feszítő süldőlányok, Wink cipős lakótelepi családok, tök részeg kerékpáros prolik - mindenki a hídon sétel. Ez most a korzó. (A legnagyobb víz idején vagyunk, 1041 centimétert írunk.)

Ebben a vidám nyugalomban egy percig sem gondol az ember arra, hogy a csaknem ezer éves település éppen történetének legnagyobb katasztrófáját ússza meg.

Maga a védekezés, az ideiglenes töltés is olyan megnyugtató látvány. A leglaikusabb katasztrófaturista is láthatja egyből: nagyon precíz, profi munka. A homokzsákokból épített irdatlan hosszúságú várfal alig tíz centivel magasabb a víznél, de annyira szilárd, meggyőző építménynek tűnik, hogy a legvíziszonyosabb, árparásabb pszichopata is nyugodtan sétálgatna mögötte. A védekezésvezető vízügyes egyébként azt mondta a tévében, hogy a tavalyi árvíz (szintén évszázados rekord volt!) jó főpróbának bizonyult, idén már annyira gyorsan, fegyelmezetten, pontosan ment minden, hogy ihaj. Lefóliázták a gátakat, túrták a homokot, mindenki tudta, mit hol kell építenie...

* * *

A híd túloldalára járnak szörnyülködni az emberek. Észak felé a Mentetlennek is hívott üdülős, hétvégi házas rész, dél felé meg a kormányfő által is annyira kedvelt Tiszaliget.

Mindkettő ártér volt valaha, a Mentetlent még tíz éve is szinte minden nagyobb áradás elöntötte. Ott most is víz alatt minden: vállalati üdülők, víkendházak. Régebben csak magas betonlábakra épült viskőkat húztak föl ide, aztán az aszályos években fölbátorodott a lakosság: épültek rendes, szép házak, újabb üdülők. Hát most lett szívás.

Az egyik udvaron a kosárpalánk feléig áll a víz. (A kosárgyűrű szabályos magassága 305 centiméter.)

A mély fekvésű, eredetileg ártér Tiszaligetért nagyon kell küzdeni. Legalább három méterrel a vízszint alatt van a terület, a vékonyka töltés hamar átázott. A városi sportcsarnok, a futballpálya, meg több tucat értékes üdülőépület van itt, tehát muszáj küzdeni. (Tudjuk a sporthírekből: nem tudta saját csarnokában játszani a kosárbajnoki elődöntőket a Szolnoki Olaj.)

* * *

Az árvíz - bocsánat - nekem már valahogy vidám dolog marad. A nagy víz szép, egyébként is. A védekezés pedig: heroikus küzdelem. És az is szép. A katasztrófamentes környezetben elpunnyadt ember igenis szeret egy picikét mérkőzni a természettel: - Gyere, természet, küzdjünk meg! Kicsit hős lesz mindenki. Pláne, akit mutatnak a tévében.

Meg éjjel is fönn lehet maradni, lehet termoszból rumosteát inni, vagy simán csak pálinkát demizsonból, nincs asszony, nincs aggódás, homok van, zsák, gumicsizma és küzdelem.

* * *

Nem akarnék belemenni ebbe, de muszáj mégis két szót: ennyi politikus sosem fordult meg Szolnokon, mint az elmúlt két hétben. Orbán Viktor négy napon át szambázott gumicsizmában a környékbeli gátakon. (A felesége idevalósi - büszkék is az emberek.) Küldöttségek nyomában. (Wesley Clark, Taraszjuk.) Nálunk ritkán van természeti katasztrófa, és ha van, akkor sincs, hát ilyenkor kell virítani. Szegény politikus vízzel főz.

* * *

A négyesen este Pilisig kvartyognak a békák, de olyan hangerővel, hogy százas tempónál is túlharsogják a motorzajt.