Bátaapáti, az atomfalu

A Mecsek keleti lábánál, haragoszöld tolnai dombok között fekszik az ötszáz lelkes Bátaapáti, ahol a pár év múlva kis és közepes radioaktivitású atomhulladékok temetője üzemel majd. A falu július 10-én szavazott a létesítményről, a jogosultak hetvenöt százaléka nyilvánított véleményt, és kilencven százalékuk igent mondott.

Tíz körülre érünk a gyakorlatilag egyetlen utcából álló Apathi-ba (ahogy az a település határában a kétnyelvű táblán olvasható). Krachun Szilárd polgármester rövid összefoglalójából megtudjuk, hogy 1993 óta zajlanak a tervezési, előkészítési, kutatási munkák. A létesítmény körülbelül ötven helybélinek ad majd munkát, ezzel látványosan csökken majd a jelenleg tíz százalékos munkanélküliség. Az apátiak egyébként jellemzően szőlészettel és erdőgazdálkodással foglalkoznak, és persze többen dolgoznak a szomszédos városok, Bonyhád, Bátaszék üzemeiben.

A gazdagnak nem mondható falu eddig is szépen gazdálkodott erőforrásaival. Az aszfaltozott utak, a csatornázás már korábban elkészültek, nem az atomtemetővel járó előnyök miatt tart ott a település ahol, hárítja el a piszkos anyagiakra vonatkozó kérdésünket Bátaapáti első embere. A helyhatósági választásokon független jelöltként megválasztott, 1990 óta dolgozó polgármester azért elismeri, hogy nagyon jól jön a falu működtetéséhez a pluszpénz, amit a paksi szemét hoz. Azonban azt hangsúlyozza, a tároló megépítése kiemelt nemzeti cél, országos érdek, és a helybéliek ezt megértették, tudják, hogy milyen befolyással lesz ez a jövőjükre. A július eleji népszavazást még parlamenti jóváhagyásnak kell követnie, de a négypárti egyetértés alapján különösebb meglepetés nem várható. A pár kilométerrel arrébb lévő Ófaluban a rendszerváltás előtt már terveztek hasonló létesítményt, de akkor a lakossági ellenállás megakadályozta a beruházást. A bevállalós Bátaapáti emiatt egy ideig nem volt túl népszerű a környéken, idézi fel az évekkel ezelőtti hangulatot Krachun Szilárd.

A gránittömb mélyén van egy szoba

Nem tartjuk fel tovább a polgármestert, rövid útbaigazítás után ("a faluból kifelé az első út jobbra") gyalog indulunk el. Az olvadozó aszfaltútról letérve zúzott gránittal felszórt földúton bukdácsolunk tovább. Pár száz méter után, a faluszéli focipályán túl tábla jelzi, hogy itt kezdődik a "zóna". Pár gézzel megkötött anyacsavart magunk elé hajítunk, biztos ami biztos.

A vékony, bükkös-vegyes erdősávból egy kisebb medencébe köp ki minket a kánikulában remegő út. A távolban barakkok teteje látszik, a medence közepén, a kitermelt gránithalmok között markológép birkózik egy kidöntött fával. Az élőlény agóniájától megrendülten arra vesszük az irányt.

Az út szélén ördögkáposzta burjánzik, a levegőben tüzes pihék szállnak, a szúnyogpilisek környékén betonkemény délibábok. Az úttól kőhajításnyira zömök gép őrli a közeli domb hasából kibányászott gránitköveket. A rázkódó gép tetején egy munkás rezeg zajvédő fülesben, egykedvűen bámulja a gép torkába ömlő ásványfolyamot. Elképzeljük kocsonyásodó csontjait, gumiszerűvé puhult csigolyáit és továbbhatolunk egyre valószerűtlenebb célunk felé.

A szürke útsáv biztonságosnak tűnik, nem is térünk le róla, míg a telep határát el nem érjük. Egyelőre se szögesdrót, se őrtornyok, se katonai védelem. Csupán két civil fegyveres biztonsági őr vigyáz ránk, míg kísérőink megérkeznek. Lepkéken és néhány bányászati érdeklődésű bögölyön kívül nem sok előlényt látni. A telepen egy műszakban hatan dolgoznak, plusz "a tudósok".

A konténerekből felhúzott kutatóbázis hamar bejárható, de a vágatokban el-eltűnő dömperek, targoncák és más munkagépek miatt óvatosan kell közlekednünk. Két kutatóvágat vezet a több köbkilométeres gránittömböt rejtő domb belsejébe, a Mária és az Eszter akna, melyek polgármesterfeleségekről kapták nevüket. Most kétszáz méternél tart a februárban beindított két lejtős vágat. A kemény gránitot percíz, félköríves robbantásokkal vájják ki. Ha elkészülnek, másfél-másfél kilométer hosszan vezet majd a mélybe a két akna. (A végére akkora termeket vízionáltunk, mint amilyenekben II. Leto tárolta titkos fűszerkészleteit, de még a robbantásmestert sem tudjuk megnyerni elképzelésünknek.) A vágatok falát betonnal erősítik. Ahol lazább a kőzet, ott fémszerkezetes héj véd a beomlástól. A felszentelt vágatok falában kis fülkében Szent Borbála szobra, a bányászok védőszentjére ezek szerint itt is számítanak.

A tudósok dolga

A kutatófúrások tízezer éves vizet találtak a tervezett tároló mélységében, ami azt jelenti, hogy ennyi időbe telik, amíg onnan a felszínre jut, vagy a felszínről oda lejut a víz. Ez azért lényeges, mert így minimális az esélye, hogy az oda temetendő enyhén, illetve közepesen sugárzó anyagot idő előtt kimossa a víz. Erre amúgy a technológia jellegéből adódóan is roppant kevés a lehetőség. A Pakson használt védőfelszereléseket, sugárszennyezett eszközöket, később pedig a lebonott erőmű szerkezeti elemeit, alkatrészeit előbb hordókba helyezik, a hordókat pedig betonba ágyazzák, és így kerülnek az aknák végén kialakított tárolóhelyiségekbe. Ha megtelik a tároló, a vágatokat visszatemetik a kitermelt zúzalékkal és hermetikusan lezárják a bejáratokat. David Merlininek sem lenne könnyű dolga, erősítik meg felvetésünket kisérőink.

A munkák jelenleg a kutatófázisban vannak, azaz a robbantások után geológusok ("a tudósok") vizsgálják a kőzetet. A tömb alkalmasságát, amit korábban már elméletileg, próbafúrások alapján megállapítottak, a megvalósítás során is vizsgálni kell. A kész, működő komplexum már atomipari létesítménynek számít majd, így Pakssal azonos biztonsági zónába kerül, fegyveres védelemmel, szögesdrótokkal, ahogy azt elképzeltük.

Amennyiben valamiért mégsem bizonyulna alkalmasnak a Duna-Dráva nemzeti park közvetlen szomszédságában lévő terület a tároló megépítésére, a telepet felszámolják, és a szigorú környezetvédelmi előírásoknak megfelelően visszaállítják az eredeti állapotot. Ennek persze kevés a valószínűsége. A menetrend szerint 2008-ra készül el műszakilag a létesítmény. De ekkor még hátra lesz az engedélyeztetési procedúra, több tucat szakhatósági jóváhagyást kell beszerezni, ami feltehetőleg jócskán elhúzódik. A külföldi szakértők segítségével folyó munkát egyébként nagy nemzetközi érdeklődés kíséri, és már kezd beindulni a belföldi atomtemető-turizmus is. Állítólag egy busznyi zöldet is láttak már elégedetten távozni a telepről.

Viszlát atomfalu

Egy órás vendégeskedés után indulunk vissza a faluba. Tizenkét óra. Az égből százmillió fokos hélium ömlik. Elvonszoljuk magunkat a focipályáig, ahol az árnyékban felhörpintünk két rúd Tobleronét és egy liter gőzölgő ásványvizet. A fő utcán egy lélek se, így félúton lerogyunk pár percre az utcai kút alá. Végső menedékünk, a polgármesteri hivatallal szemközti kocsma ebédidőre bezárt. Két megtermett platán alatt próbálunk életben maradni, amíg megjön a bátaszéki busz. A fák törzséről néha leválik egy-egy kéregdarab és dörrenve földet ér. Majd az idő is megáll.