Ez lett Orbánék 2010-es ígéreteiből

Az első részben azt néztük végig, hogy Magyarország nem nagyon növekedett az utóbbi négy évben, miközben a hétköznapi emberek elég nagy áldozatokat hoztak. Most lássuk, mire volt elég a kormányzati lendület, mi változott meg az országban négy év alatt.

Bemutatjuk tíz újabb ábrával, mi történt a munkaerőpiacon, az adórendszerrel, a versenyképességgel, és hogy erősebb lábakon áll-e az ország, mint korábban.

Több, de rosszabb munkahely

Elég komoly erőfeszítéseket tett a kormány, hogy ösztönözze a munkavállalást. Rengeteg embert visszatereltek a munkaerőpiacra, elsősorban a szociális rendszer szigorítása miatt. Azon belül is a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatának és a munkanélküli segélyek brutális megkurtításának lehetett a legnagyobb hatása. Kísérletet tettek a munkát terhelő járulékok csökkentésére is.

Ennek eredményeként valóban emelkedett a foglalkoztatottság: azok száma, akik a háztartási felmérés szerint hetenként legalább egy órát pénzért dolgoznak (ők a "foglalkoztatottak"), 4 millió fölé került.

A munkahelyek minősége viszont romlott. A részmunkaidőben dolgozók aránya 5,8 százalékról 7 százalékra emelkedett négy év alatt. Rengeteg olyan "munkahely" is van, ami inkább a szociális ellátórendszer részének tekinthető: a közmunkaprogram száz-kétszázezer embernek biztosít munkaszerű tevékenységet, ám továbbra is nagyon kevés közmunkás tud rendes állásba visszakerülni.

És a statisztikában van egy kisebb csalás is: a foglalkoztatottak közé olyanokat is beszámolnak, akik nem Magyarországon, hanem egy másik országban dolgoznak (a KSH becslései szerint tavaly ez kevés híján százezer embert jelentett, de könnyen lehet, hogy több).

Mindenesetre ez van a munkahelyekkel, ha a foglalkoztatottság utóbbi két évéből kivesszük a közmunkások és a külföldön dolgozók nagy részét:

Így már nem marad sok a bővülésből: évente átlagban tízezernél kicsivel több valódinak nevezhető munkahely keletkezett. 

Ha pedig azt nézzük, hogy hány százalékkal változott az alkalmazásban állók száma a gazdaság két fő részében, az állami és a magánszférában, ha a 2010 eleji állapotot vesszük alapul, a következő ábrát kapjuk. 

Az állam 17 százalékkal több embernek adott munkát idén januárban, mint négy éve, magáncégeknek viszont csak 3 százalékkal dolgoznak többen. Az is látszik viszont, hogy az állami foglalkoztatottság erősen szezonális, hatalmas kilengések vannak.

Nem segített sokat az sem az alacsonyabb képzettségűek foglalkoztatásában, hogy a minimálbér nagyot emelkedve tovább távolodott az általános bérszínvonaltól. Ez azoknak mindenképpen jó, akik megtartották a minimálbéres állásukat, de enélkül kevesebbet keresnének. Viszont az alacsony jövedelműek egy része a legális foglalkoztatás emelkedő költségei miatt ezzel pont hogy kiszorul a munkaerőpiacról, tehát az ő versenyképességüknek ez az intézkedés mindenképpen rossz.

Összességében az lehet mondani, hogy miközben sok ember vissza lett terelve a munkaerőpiacra, valódi munkát nem kaptak túl nagy eséllyel.

Alaposan megpiszkált adórendszer 

A kormány legfontosabb kísérleteinek terepe volt az adó és a járulékrendszer átalakítása.

Megszűnt a többkulcsos személyi jövedelemadó, helyette egy kulcs lett, ami a gazdagabbaknak összesen sok százmilliárd forint megtakarítást, a szegényebbnek pedig adóemelést jelentett (különösen a foglalkoztatást segítő adójóváírás megszüntetésével együtt). Ezt emlékezetes módon még az erősen kormányzati kötődésű Századvég egy kutatója is elismerte.

Az így keletkezett lyukat az áfa emelésével, és rengeteg ötletszerű adóval próbálta betölteni a kormány. Így jöttek például a különböző válságadók, a "népegészségügyi termékadó", vagy a tranzakciós illeték. Ezek túlnyomórészt a lakosság fogyasztását sújtották – hozzájárulva az előző részben taglalt gyenge belső kereslethez –, részben pedig a vállalatok beruházási kedvét vették el.

A következő ábrán azt mutatjuk, hogy az adóbevételek szempontjából hogyan nézett ki az az öt költségvetési év, amihez a kormánynak köze volt. (Nincs ott az ábrán minden kormányzati elvonás: a tb- és egyéb járulékok még jelentős tételt jelentenek ezen felül.)

Jól látszik az áfa súlyának meredek emelkedése. Amit a nagyobb jövedelműek adóján elvesztett az állam az szja-csökkentésen, azt most már a mindenki fogyasztására áthárított áfából szedi be. Tavaly óta pedig a tranzakciós illetékből is, amit szintén áthárítanak a fogyasztókra.

A Fidesz komoly ígérete volt 2010-ben az újraelosztás csökkentése. Ebből nem lett semmi. Az áfaemelés és az új adók bevezetése erős kényszer volt, mivel a kiadások ígért csökkentése nem valósult meg, az állam nem lett kisebb. Sőt, négy év alatt kis mértékben még nőtt is az állami újraelosztás Magyarországon.

A kormány tehát csökkentett ugyan adót, de azt máshonnan pótolta.  A kiadásokhoz viszont érdemben nem nyúlt.

Az ötven százalék közeli szint a régióban kiugróan magas egyébként, a legtöbb ország még úgy is közelebb van a 35 százalékhoz, hogy a válság miatt – velünk ellentétben – növelték a szociális kiadásokat.

Na de hol van a söralátét? 

Az adórendszer átalakításának többször is azzal az ígérettel vágott neki a kormány, hogy a rendszer jelentősen egyszerűsödni fog. Többeknek megmaradhatott a "söralátét méretű adóbevallás" ígérete is. Ebből sem valósult meg sok minden. A központi költségvetésnek fizetendő adók száma 37-ről 41-re nőtt, és ebben nincsenek benne az önkormányzati adók.

Az adórendszerünk tehát maradt olyan, amilyen volt: idegesítően bonyolult. A kérdésben mérvadó befektetői felmérések szerint továbbra is ez az, ami a leginkább elüldözi innen a befektetőket. A Világbank Doing Business felmérése és a Világgazdasági Fórum szerint is bőven a világ hátsó harmadában vagyunk az adórendszer vagy az adminisztráció jelentette teher miatt (előbbi felmérést a Világbank szakemberei állítják össze, utóbbi befektetők válaszain alapul).

Pedig egyébként sokkal jobban állnánk, hiszen a teljes versenyképességi pozíciónk alapján jóval előrébb vagyunk. Igaz, az utóbbi négy évben ha minimálisan is, de hátrafelé csúsztunk mindkét felmérésben. Nem lettünk versenyképesebbek.

Egy tollvonással

Az Orbán-kormány legemlékezetesebb lépése sokaknak talán a magán-nyugdíjpénztári (manyup) vagyon átvétele volt. A kormány a magántulajdon fogalmát egészen tág értelemben véve egyszer csak magáévá tett 3000 milliárd forintnyi, addig sokak számára magánvagyonként könyvelt értékpapírt. Ez a pénz, a GDP tizede, egy tollvonással a háztartásoktól az államhoz vándorolt.

Az alábbi ábra több érdekes dolgot is mutat ezzel kapcsolatban. Azt látjuk, hogy melyik nagy gazdasági szereplő (állam, vállalatok, háztartások, külföld) takarít meg, és melyik költ egy adott időszakban. Az ábrán négy negyedéves átlagokat ábrázoltuk.

Mit látunk? 2011-ben, ha az állam nem kebelezi be a manyup-vagyont, akkor a vonalak ugyanúgy folytatódtak volna, mint előtte és utána: a cégek és a vállalatok finanszírozzák az államot. Ez 2011-ben a nyugdíjpénzek átcsoportosítása miatt hatalmasat fordult. 

Az is látszik – és ez a külső sérülékenységünk csökkenése szempontjából jó dolog –, hogy egyre nagyobb többletünk van a külföldiekkel szemben. Azaz,  gyorsabban törlesztjük a külső adósságunkat, mint amilyen tempóban újakat veszünk fel. (Persze ennek a már említett beruházáscsökkenésben látjuk kárát.)

És mi lett a nyugdíjpénz sorsa? Eredetileg azért hozták létre ezt az elrendezést, hogy hosszú távon fenntarthatóbb legyen a nyugdíjrendszer. A 2011-ben átvett pénzből viszont mára nem maradt lényegében semmi. Közel a feléből azonnal államadósságot csökkentettek, egy másik jelentős részéből pedig folyamatosan vásárolták vissza az államkötvényeket. Egy részéből kipótolták az állami nyugdíjalapot, és jutott bőven pénz az az évi költségvetésbe is. Mostanra gyakorlatilag semmi nem maradt belőle. 

Kétségtelen siker viszont, hogy az államadósság nem növekedett tovább. Ez azért igazán nagy dolog, mert a forint árfolyama jelentősen romlott Orbán kormányzása alatt, márpedig az államadósság fele devizában van. Más kérdés, hogy a magánnyugdíjpénzek nélkül lényegesen rosszabbul néznénk ki: a bruttó adósság 5-6 százalékkal, a forintban számolva az adósság kétezer milliárddal lenne magasabban.

Azóta kibocsátottunk háromezer milliárd forintnyi dollárkötvényt, és jött egy államadósságot szintén növelő paksi megállapodás is. Becslések szerint most épp megint nagyjából 85 százaléknál járhat a GDP-arányos mutató.

Nagyon fontos változás történt viszont az államadósság szerkezetében. Az államadósság-kezelőnél tudatosan törekedtek arra, hogy egyre kevesebb legyen belőle devizában, külföldi befektetőknél, és egyre több forintban, hazai megtakarítóknál. A magyar megtakarítóknak volt is mit államkötvénybe tenni, hiszen az szja-csökkentés miatt százmilliárdokkal több befektethető pénzük maradt. Így nézett ki a magyar lakosság vagyonán belüli átrendeződés az utóbbi négy évben. 

Látható itt is a manyup-pénzek elillanása, amikor is hirtelen a felére olvadt a biztosításokban lévő vagyon. Másrészt viszont, többek között a 2012 nyarán beindult kamatcsökkentések miatt, minden korábbit felülmúló mértékben kezdtünk államkötvényeket és (részben szintén államkötvényeket vásárló) befektetési alapok jegyeit venni. A lakosság államkötvény-tulajdona közel megduplázódott négy év alatt. Tehát nemcsak adóval, hanem egyre nagyobb mértékben hitellel is tömjük az államot.

Annak köszönhetően tehát mindenképpen stabilabb lábakon áll az ország a korábbiakhoz képest, hogy valamivel több belső megtakarításból hitelezzük az államot. Ez azért jó, mert a hazai finanszírozók kevésbé hajlamosak pánikolni, ha valami nem tetszik nekik, mint a külföldiek. Emiatt, és az Orbán-kormány négy éve alatt folyamatos folyó fizetési többlet miatt az ország most kevésbé sérülékeny. Ez egyébként komoly eredmény. Az más kérdés, hogy az érte hozott áldozat megérte-e.

Viszont a számok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a felvezetésben felsorolt területek többségénél a kormány nem tudta teljesíteni a négy évvel ezelőtt ígérteket. Nemcsak a növekedés hiányzott az elmúlt négy évből, hanem azoknak a feltételeknek a kialakítása is, amelyek ahhoz kellenének, hogy optimisták lehessünk.