Miért nem ment vissza Amerika a Holdra?

21473304069 d19742920a o  Apollo 11 Magazine 40S
0 hozzászólás

Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek

– mondta 1969. július 20-án Neil Armstrong, amikor első emberként a Holdra lépett.

Miközben megteszem az utolsó lépést, amivel az ember elhagyja a Hold felszínét, hogy hazatérjünk egy kicsit – hitünk szerint nem túl hosszú időre –, szeretnék valamit mondani, amit remélem, a történelem megőriz. Amerika kihívása az emberi sors holnapjában edződött. És ahogy itthagyjuk a Holdat, a Taurus-Littrow völgyét, távozunk, ahogy jöttünk, Isten segedelmével, miképp vissza is kell térjünk, békével és az egész emberiség reményével. Jó utat, Apollo–17!

Ezek pedig Eugene Cernan, az Apollo17 parancsnokának voltak a búcsúszavai a Hold felszínéről, amikkel a NASA űrhajósa 1972. december 13-án méltó módon zárta az emberiség máig egyik legnagyobb teljesítményét.

A holdra szállás ötvenedik évfordulója felé közeledve az egyik legtöbbet hallott, jókora adag csalódottságot sugárzó kérdés, amin szívesen elmélkedik mindenki, hogy mi az oka annak, hogy Amerika az Apollo–17 után többé nem küldött asztronautákat a Holdra, miért nem vált valóra Cernan óhaja. Elvégre a világ vezető nagyhatalmáról van szó, az Egyesült Államok pénzügyi és humán erőforrásai szinte korlátlanok, már nem is a Holdon, de minimum a Marson vagy azon is túl kellene járniuk a NASA űrhajósainak, nemde? Na és mi a helyzet az összes többi országgal, hogyhogy fél évszázad alatt sem sikerült senkinek megismételni az amerikaiak nagy dobását?

Alapvetően négy – kicsit talán magától értetődő és csakugyan lehangoló – oka van annak, hogy még mindig nincs állandó bázisa senkinek a Holdon. Nézzük, mik ezek!

1. Amerika nyert

A holdra szállás volt az amerikai-szovjet űrverseny Szent Grálja, aminek megszerzéséért mindkét nagyhatalom az erőforrásainak jelentős részét mozgósította. Az USA sikerrel járt, a Szovjetunió belebukott a feladatba, rá két évtizeddel pedig szét is hullott. Versenytárs híján Amerika nem volt igazán motiválva arra, hogy megismételje a bravúrt.

2. A tudományos célok változása

Az Apollo-projekt (és az azt megelőző Gemini-, illetve Mercury-programok) végrehajtása a NASA nagy, egyetlen célra irányuló korszaka volt, amiben egymásra épülő lépések sorozatával elérték a Kennedy elnök által kitűzött, inspiráló célt. A holdra szállások fő tudományos céljai megvalósultak, és ezután az amerikai űrügynökség más vizekre evezett: az űr Földhöz közeli szektorainak menetrendszerű bejárása (űrsiklóprogram), az állandó Föld körüli kutatóbázis létrehozása (Nemzetközi Űrállomás), a Naprendszer és az univerzum robotizált felderítése (űrtávcsövek, űrszondák és Mars-járók hada) lett a három fő űrkutatási csapásirány. Ezek mellett időről időre felmerülnek a Holdra való visszatérés kérdései, az emberes bolygókutatás lehetőségei, a mélyűri expedíciók kihívásai, de ezek mindig olyan presztízsű témák, hogy szinte mindig áldozatul esnek a következő pontnak.

3. Politikai játszmák

A NASA hiába a legnagyobb megbecsülésnek örvendő független szövetségi ügynökség Amerikában, és egyben minden tudományos kutató álommunkahelye, gyakran esik politikai kavarások áldozatául. A költségvetése hiába töredéke például a katonai kiadásoknak, magas rangú politikusok előszeretettel szorongatják a NASA-t, mivel látványos eszköze az adófizetői dollárok elköltésének vagy éppen megspórolásának. Ahogy Barack Obama elnöksége alatt takarékossági okokból törölték a Bush elnök nevével fémjelzett, 230 milliárd dolláros Constellation-programot (amivel 2020-ra tért volna vissza Amerika a Holdra, fő célja pedig a Mars lett volna), vagy ahogy most Donald Trump a felmelegített amerikai–orosz(–kínai) űrverseny hevében meghirdette az Artemis-programot, szemmel láthatóan nem túl kiforrott finanszírozási struktúrával, jól mutatja, hogy a NASA olyan kampányeszköz, amivel előszeretettel sakkoznak a politikusok.

4. Pénz, pénz, pénz

Szinte az összes űrkutatási szakember egyetért abban, hogy elsősorban nem tudományos vagy technológiai akadályai vannak a Holdra való visszatérének, hanem az imént említett politikai és azzal szoros összefüggésben lévő pénzügyi kérdések jelentik a fő buktatót. Ez annyira meghatározó tényező, hogy maga az Apollo-program is úgy ért véget, hogy a büdzsé visszavágása miatt előbb az Apollo–20, majd az Apollo–19 és az Apollo–18 küldetéseket is törölték, és kis híján erre a sorsra jutott a 17 és 16 is (ha Nixon elnökön múlt volna, az Apollo–15 lett volna az utolsó holdküldetés).

Infografika: Index

Hogy mennyire volt drága 18 embert elvinni a Holdig, közülük egy tucatot (meg három holdautót) le is tenni a felszínre, aztán hazahozni, nehéz a szupermarketes bevásárlásokon edződött hétköznapi gazdasági gondolkodásmóddal átlátni. Azért, hogy lássuk, miképp viszonyul az Apollo-program költsége más nagy és drága projektekhez, elkészítettük a fenti infografikát hat témakörre bontva: energetikai, infrastrukturális, katasztrófákkal kapcsolatos, űrkutatási (ezt kicsit bővebben részletezve), gazdasági és hadiipari projektekkel vetettük össze a holdra szállások összköltségét.

Az Apollo-program tényleg meglehetősen sokba került.

Az általunk kiválasztott nagyszabású pénzégetések közül csupán a 2008-as nagy gazdasági világválság során nyújtott amerikai pénzügyi mentőöv, az F-35-ös vadászbombázó kifejlesztése és üzemeltetése, valamint az iraki háború pénzelése szárnyalta túl. A másik figyelemre méltó részlet, hogy az új amerikai Hold-program, az Artemis jelenleg ismert hozzávetőleges költségvetése hogyan aránylik a többi tételhez – és ez talán választ is ad a kérdésre, hogy mikor megy vissza a NASA a Holdra.

Az infografikához felhasznált források:

Az inflációt itt kalkuláltuk.