Tüntetéseket akadályozott meg Bud Spencerrel Kádár János

Király Levente sok generációhoz hasonlóan Bud Spencer és Terence Hill filmjein nőtt fel. Elmondása szerint azért is szerette meg hamar a két színész nevével fémjelzett alkotásokat, mert az volt a benyomása, hogy a páros mindig az igazság oldalán áll. 

Gyerekként mindkét karakter elvarázsolt, akár az erejüknél, akár a humoruknál fogva. Mindig azt vártam, hogy bunyók legyenek ezekben a filmekben, és miután a filmjeik végigkísérték a gyerekkoromat, 2014-ben úgy döntöttem, jó lenne velük személyesen is találkozni

– idézte fel az Indexnek. 

Egy hirtelen elhatározás

Az elején azonban még csak egy közös fotó volt a cél az ekkor már a 85. életévében járó Bud Spencerrel, polgári nevén Carlo Pedersolival. Arra ugyanakkor nem hivatkozhatott, hogy mindössze egy kép kedvéért keresi fel Olaszországban a színészt, így magával vitt egy operatőrt is, és két kamerával a birtokukban felkeresték otthonában a nagy idolt. 

Bud Spencer egy teljes délutánt szánt ránk római házában, és itt egy hosszabb interjút is készíthettem vele. Lényegében minden egy közös fényképből indult ki, és ekkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből a beszélgetésből valaha egy könyv, vagy akár egy dokumentumfilm készül majd. Mikor megérkeztünk hozzá, a felesége kávéval és süteménnyel fogadott bennünket. Az interjút magyarul köszönte meg. Nagyon rokonszenves, családcentrikus és extrovertált embert ismertem meg a személyében, ugyanolyan jókedvű volt, mint a filmjeiben

– mesélte. 

Két évvel később, 2016-ban ugyancsak az olasz fővárosban a Terence Hill-lel való találkozás és egy vele készült interjú is összejött. Azonban Király Levente ekkor még úgy érezte: a két interjú nem elég egy nagyobb volumenű dokumentumfilm elkészítéséhez, így megfogalmazódott benne az az ötlet, hogy interjút készítsen Bud Spencer egykori sportolótársaival, színészekkel, a vele dolgozó és őt jól ismerő rendezőkkel, forgatókönyvírókkal, valamint családtagokkal is.

A forgatás közel négy évig tartott, az alkotás végül a Piedone nyomában nevet kapta. Négy különböző országban is készültek felvételek, negyvenöt megszólalóval. A 2019-es bemutatót Bud Spencer már nem érhette meg. 

A filmben Bud Spencer és Terence Hill mellett olyan személyek is megszólalnak, mint

A Piedone nyomában végül 2019-ben jelent meg a mozikban. 

Ha egy üzlet beindul

Király Levente saját bevallása szerint kissé kiüresedve érezte magát a film elkészülte után, mivel olyasmit kellett abbahagynia, aminek elkészítése közben igazán jól tudta magát érezni. Ekkor viszont újabb ötlete támadt, és elhatározta: könyv formájában is elkészíti a Piedone nyomábant azoknak a történeteknek a felhasználásával, amik nem fértek bele a dokumentumfilmbe.

Meg is jelent a 220 oldalas könyv, amelynek elkészültekor megint jött egy kiüresedés... Ennek oka abban keresendő, hogy nagyon szerettem ezzel a témával foglalkozni, így nem igazán tudtam, mihez kezdjek majd utána

– jegyezte meg. 

Sokáig viszont nem tanakodott, és elhatározta, hogy Terence Hillről is ír egy hasonló tematikájú kiadványt, ami végül Zsugabubus – Hihetetlen történetek Terence Hillről címmel jelent meg. 2020-ban jött a következő kötet, a Hasonmások, melynek középpontjában Bud Spencer és állandó magyar szinkronhangja, az olasz színészre igencsak hasonlító Bujtor István állt, aki

A Verhetetlen páros megírását utóbbi ihlette. Bár az idén megjelent könyv Bud Spencer és Terence Hill közös pályájáról szól, Király Levente hangsúlyozza: nem a két színész életét dolgozza fel a kötet, hanem pályatársak emlékeznek vissza – ahogy a szerző fogalmaz – színes anekdotákkal és sztorikkal az elválaszthatatlan kettősre. A könyvből több érdekesség is kiderül. Többek között az, hogy Bud Spencernek egy ventilátor biztosította a levegőt a forgatásokon. Erről Silvia Giuletti operatőr mesélt, aki 1996-ban találkozott Bud Spencerrel Costa Ricán, az Őrangyalok című televíziós sorozat forgatásakor. A nem mindennapi titokról így mesélt:

Tökéletesen értette a felvételek technikáját, és mindig tudni akarta, melyik kamera veszi, és hogyan vágják az anyagokat. Néha korrigálta, ha a kamera nem a megfelelő helyen volt, nem rendezői, hanem technikai szempontból. Tudta és ismerte az akciójelenetek képbeállításainak fortélyait, például, hogy hogyan üssön úgy, hogy ne találja el a színészt. Nagy állóképességgel rendelkezett. Ezt jól példázza az is, hogy még azokban a filmekben is, ahol a hőség és a páratartalom időnként igazán elviselhetetlen volt, ő minden nehezítő körülmény ellenére mindig részt vett a forgatásokon. Ilyenkor a háttérben felé irányított ventilátorok álltak!

A kötetben Pierluigi Camiscioni is megszólal, aki nemcsak a dublőre, hanem lényegében a szakácsa is volt Bud Spencernek. 

Vitathatatlan, hogy Bud egy igazi legenda volt. Amikor a dzsungel közepén forgattuk a jeleneteket, az indiánok jobban ismerték Budot, mint magát a pápát. Mítosz volt, még akkor is, ha nem volt annyira büszke erre. Éppen ellenkezőleg! Mindig keményen dolgozott, és az egész stábra barátként tekintett, a rendezőtől a színészeken át a technikusokig bezárólag. Buddal szimbiózisban éltem. A lakókocsiban ebédnél és vacsoránál én készítettem a menüket parmezánnal. A paradicsomszószt és az olasz tésztát a grottammarei származású Piatti szerezte nekem, aki egy éttermet vezetett San Joséban. Apámnak köszönhetően találkoztam Piattival, aki 1952 nyarán Buddal együtt az olasz válogatottban szerepelt a helsinki olimpián: Bud mint gyorsúszó és a Settebello csapat tagjaként, Piatti pedig agyaggalamblövészként. A paradicsommal és bazsalikommal készített spagettimet a stábtagok nagyra értékelték. Bizonyos értelemben tehát Bud szakácsa is voltam. Nagyon szeretett enni, majd így szidott: »Camiscio, túl sok kaját csinálsz nekem! A végén még meghízom!«

Az olasz párost egy francia követte

2021-ben egy másik legendás színészpárosról jegyzett kötet következett a szerző életében. Az Alain Delonról és az idén ősszel elhunyt Jean-Paul Belmondóról szóló alkotás Riválisok néven jelent meg. A könyv megírására annak ellenére volt nyomós oka, hogy nem az ő filmjeiken nőtt fel, mivel még nem élt az 1960-as, ’70-es években. 

Kétszer is találkoztam Párizsban Belmondóval, ráadásul egy korábbi könyvemhez, az Ennio Morricone világhírű olasz zeneszerzőről szóló Maestróhoz ő írta az előszót. Három évvel ezelőtt pedig születésnapom alkalmából egy A4-es lapra azt írta magyarul: Boldog születésnapot, Levente!

– emlékezett vissza, majd miután beleásta magát Delon és Belmondo életébe, róluk is írt egy könyvet. Mint mondja: rájött arra, hogy kettejük története ugyanolyan színes és különleges, mint Bud Spenceré és Terence Hillé. A humoros történetek mellett egy-egy tanulságos gondolat is megjelenik a kötetben, amelyben persze kulisszatitkokból sincs hiány. A ministránsévei után sírásóként, juhpásztorként, majd csomagolómunkásként dolgozó, a boksztermek világában edződött  Belmondóról – aki először bohóc, később színész szeretett volna lenni – például kiderül, hogy saját örömére hajdan előszeretettel vakmerősködött.

Felmentem az emeletre, és az erkélyen függeszkedtem. Abból is produkciót csináltam, hogy kapaszkodás nélkül minél messzebbre gyalogoljak az ablakpárkányokon...

– idézte fel a kezdeteket Belmondo, aki gyerekként sokszor a testvérét is felhasználta a rosszaságokhoz. 

Sok barátomnak volt kis testvére, ahogyan nekem is, akik még nem nőtték ki a babakocsit, ezért nekünk kellett tologatni őket. Gyakran versenyeztünk a kocsikkal, le-föl rohantunk velük Párizs utcáin. Szegény kis testvérem, Muriel hányszor kipottyant a kanyarokban. 

A Belmondóhoz hasonlóan rosszcsont Delont édesapja bírta rá, hogy álljon katonának, hátha a szolgálat kemény, céltudatos férfit farag belőle. A fiút, úgy tűnik, megfogta a katonáskodás gondolata, hiszen 1952-ben a haditengerészetben találta magát. A dögcéduláját a bal csuklóján hordó besorozott újonc először matrózként kezdett el dolgozni, majd az indokínai háborúba vezényelték.

Valószínűleg ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye, melyet soha nem tudtam sem megérteni, sem elfogadni. Nem tudom, mi járhatott apám fejében, amikor aláírta az engedélyemet, egy dolog azonban biztos: én soha nem küldenék háborúba egy alig 18 éves gyereket, főleg a fiamat nem!

– emlékezett vissza a könyv szerint Alain Delon, aki a Vietnámból való hazaérkezése után alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott újságkihordóként, gyümölcsárusként, illetve zöldségesládákat rakodó munkásként egy vásárcsarnokban, de egy hentesüzletben is megfordult. 

Hagyaték 

Adódik a kérdés, hogy minek köszönhető Bud Spencer és Terence Hill mai napig tartó népszerűsége itthon. Bár Király Levente nem filmesztéta, mégis úgy látja: elsősorban a színészek személyiségének tudható be filmjeik népszerűsége. Mivel akkoriban sokáig csak egy televíziós csatorna létezett, ritkábban is jöttek be új filmek Magyarországra, ezért a két olasz sztár sokkal inkább az emberek látóterébe kerülhetett. 

Ekkor az olasz filmgyártás is nagyon magas színvonalon volt, több kiváló rendező is volt a szakmában, aki gyakorlatilag néhány lírából is képes volt jó filmeket készíteni. A forgatókönyvírók mellett a párbeszédírók is nagyon jók voltak, hiszen káromkodás nélkül is képesek voltak humort írni. Ugyanakkor Magyarországon is olyan szakemberek dolgoztak a filmgyártásban, hogy ami az olasz változatban nem volt annyira humoros, azt magyar úgy fogalmazták át, hogy az a poén ülni tudjon. 

Ilyen példának tartja az És megint dühbe jövünk című filmet, melynek az olasz címe Pari e dispari, vagyis Páros és páratlan. Király Levente szerint Bud Spencer tisztában volt azzal, hogy Európa-szerte imádják a filmjeit, Terence Hill-lel együtt mégis másodvonalbeli színésznek tartották őket Olaszországban. Az író ezzel kapcsolatban kijelentette:

Bud Spencer és Terence Hill a stábtagokkal is remek kapcsolatot ápolt. Nem volt ritka a pezsgőzés és a hatalmas lakoma sem a forgatások szünetében. Király Levente szerint ma már szinte elképzelhetetlen ilyen, ugyanis a színészek egyik próbáról rohannak a másikra. 

Az író még egy humoros érdekességet emelt ki a párossal kapcsolatban, ami az egyik korábbi könyvében megjelent:

Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek szűnni nem akaró népszerűségében a szerző szerint az is szerepet játszik, hogy a mai napig gyakran vetítik ezen alkotásokat a kereskedelmi tévék.

Annak idején a nyolcvanas években, ha Kádár János nem akarta, hogy az emberek a Március 15. téren a Petőfi-szobornál demonstráljanak, az állami tévé egy Bud Spencer-filmet sugárzott, és máris két-hárommillió ember ült le a képernyők elé

– jelentette ki mosolyogva Király Levente, aki úgy látja: Bud Spencer nem volt szuperhős, csak egy „hatalmas mackó, aki mögé jó érzés volt odabújni”, mutatván azt, hogy ő tényleg közülünk való. 

(Borítókép: Király Levente. Fotó: Ruzsovics Dorina / Index)