Novák Zalán az Exatlonról: Adott pillanatban feláldozom magam a társaimért

Január eleje óta zajlik az Exatlon Hungary negyedik évada, amelyben a korábbi szériák legjobbjai küzdenek meg egymással. Az All Star kék mezes Kihívók csapatában Novák Zalán is  újra versenybe szállt, ám a start után pár nappal megsérült a lába, és egy időre fel kellett függesztenie a játékot.

A versenyző nem először kerül ilyen szituációba, az Exatlon Hungary második évadában szintén sérülést szenvedett, ráadásul a dengue-lázzal is meg kellett küzdenie. Akkor végül orvosi javaslatra idő előtt be kellett fejeznie a játékot, most egyelőre még tartja magát, és pár hét pihenő után azóta ismét pályára léphetett. Novák Zalánt a műsor forgatásának helyszínén, azaz a Dominikai Köztársaságban faggattuk arról, hogyan éli meg a második Exatlonját.

Komoly sérüléssel indította a játékot. Ez mennyire keserítette el?

Igazából én mindig úgy vagyok vele, hogy a sors írja a lapokat, valamiért ennek így kellett lennie, hogy a negyedik napon megsérültem. El kellett fogadnom, hogy ez van, ellenkező esetben nagyon negatív irányba vitte volna el akár a lelkiállapotomat, akár pedig minden mást, úgyhogy próbálom pozitívan felfogni az egészet. Nekem ez pluszteher, amivel meg kell küzdenem. Semennyire nem teszem rá a csapatra, nem is akarom, hogy bárkit is mélyebben érintsen. Ezzel a teherrel egyedül küzdök meg. Így megyek előre, aztán várom, hogy mi lesz.

Pár hét kihagyás után múlt pénteken újra pályára léphetett. Hogy érzi, rendbe jött a lába?

A lábam nem százszázalékos, nem is lesz százszázalékos már. Ennek több idő kell, de hát ez van. Így megyünk előre.

Beszéljünk egy kicsit magáról a versenyről. Önt mi motiválta, hogy bevállaljon egy ilyen játékot? Ráadásul most már másodszor is itt van.

Én világéletemben sportoltam, ebben nőttem fel. Volt egy komolyabb balesetem 19 évesen, ami miatt igazából a sportkarrierem – úgymond – félbeszakadt, de onnantól kezdve a sport szerves része maradt a mindennapjaimnak. Viszont az, hogy folyamatosan teszed bele az időt és az energiát, egy idő után nagyon monotonná válik. Az Exatlon egy tökéletes műsor, illetve verseny arra, hogy teszteld magad, hol tartasz, és hogy egy újabb impulzust kapj az élettől.

Az Exatlonban nagyon összetettek a feladatok. Hogyan lehet felkészülni egy ilyen megmérettetésre?

Ez egy olyan műsor, amire nem tudsz igazán felkészülni. Tök mindegy, hogy profi bokszoló vagy kajakos voltál, vagy bármilyen más sportot űztél professzionálisan, mindenki ugyanolyan esélyekkel indul, hiszen igazából ez egy teljesen új sportág.

Azért valahogy csak készülnek, miután biztossá válik, hogy bekerültek a műsorba.

Ha az ember akkor kezd el felkészülni, mielőtt jön, szerintem az már késő. Itt egy annyira maratoni, monoton, gyors rendszerben vagyunk, hogy a mindennapjaink tényleg csak abból állnak, hogy felkelünk, eszünk, versenyzünk, vacsorázunk, lefekszünk. Emellett nincs nagyon idő edzésre, vagy arra, hogy kikapcsolj. Épp ezért már korábban el kell kezdened felkészíteni a szervezeted, illetve felépíteni magadban az egészet. Szerintem ezt nem lehet igazán idő függvényében mérni. A bajnokok világéletükben sportoltak, de nálunk is vannak olyanok, akiknek a sport az életük meghatározó része.

Önnek mi a legnehezebb ebben az egészben?

Ebben nincs semmi nehézség, ennek a játéknak megvan a pszichológiája. Az, hogy itt vagy összezárva valamennyi emberrel, és csak tőlük kapsz impulzusokat, hogy a pályán megélt pozitív és negatív hullámok milyen irányba viszik el a mentális állapotodat, hogy a lelkiállapotod hogyan tud ezáltal fejlődni vagy épp elmenni egy rosszabb irányba, és hogy a társaid ebből hogyan tudnak kihúzni – ez az egész játék pont arról szól, ki hogyan tudja ezeket a hullámokat kezelni. Emiatt igazából én úgy vagyok vele, ha – tegyük fel – egy telefonhívásról lenne szó, azt nagyon szívesen átadnám másnak. Megnyerném az adott napot, mert mindennap úgy állunk ki, hogy száz százalékot akarunk nyújtani, de úgy gondolom, hogy egy telefonhívás – ez a személyes véleményem –, az senkire nem lenne jó hatással.

Miért?

Mert a két évvel ezelőtti évadból úgy vettem észre, illetve erről olvastam is korábban, hogy ha az ember benne van egy ilyen helyzetben, akkor nagyjából 20-25 nap után teljesen átkattan, és elfelejti az otthoni dolgokat. Teljesen máshogy kezd el gondolkodni, nagyon beszűkül, de közben meg mindaz, ami ezáltal keletkezik benne, kiterebélyesedik – olyasmik, amikre nem is gondoltál. Például egy-két szóból teszel össze dolgokat, vagy jobban figyelsz a másikra, mert ugye ők alkotják a környezeted. A bioritmusod erre áll be, és teljesen más egzisztenciád alakul ki 20-25 nap alatt. Ha külső hatás érne, mondjuk, felhívnád a párodat vagy a szüleidet, akkor lehet, hogy az kizökkentene – szerintem hetven százalékban biztosan. Épp ezért én igazából úgy vagyok vele, ha itt vagyok, akkor arról szól az egész, hogy amit tudsz, teljesíteni kell.

Most, hogy másodszor szerepel a műsorban, azért könnyebb valamivel?

Ez sohasem könnyű. Ha valaki azt mondja, hogy könnyű, akkor hazudik. Az ember tudja, mire számíthat, hiszen egyszer már megélte. Viszont ahogy eltelik a már említett 20-25 nap, ugyanúgy belekerülsz ugyanabba a fogaskerékbe, minden napod ugyanolyan lesz, és újra beszűkülsz. Szóval nem egyszerű, de lehet kezelni. Ahhoz viszont kell egy bizonyos szint, hogy tudd kezelni, illetve jól tudd kezelni. Nekem például itt van ez a sérülés, ami egy pluszteher, én ezt is kezelem, és így megy minden.

És ha a teljesítményt vesszük?

Teljesítményről nagyon nehéz beszélnem, mert a második évadban ami lehetett, az megtörtént velem. Dengue lázas voltam, szakadt combizommal játszottam, tehát volt egy pluszfaktor, ami nehezítette a játékomat, és az a baj, hogy ha kihagysz időintervallumokat a játékon belül, az nagyon meglátszik utána a teljesítményeden. Számít, hogy hányszor futsz egy pályán, hányszor fogsz egy ügyességi játékhoz szükséges eszközt – akár egy homokzsákot vagy egy karikát. Most itt vagyunk a negyedik évadban, és mi történt megint? Három hétig nem játszottam. Ez pontosan érződik a teljesítményemen is, de hát a sors ilyen lapokat oszt, én ezt elfogadtam, és ezzel a plusz „hátizsákkal” együtt megyek tovább.

A műsornak van egy realityrésze is, ami által a nézők picit közelebbről is megismerhetik a játékosokat, illetve azt, hogy egy csapaton belül hogyan viszonyulnak egymáshoz a szereplők. Van bármi, amit a korábbiakhoz képest e tekintetben másképp csinál?

Nem hiszem, hogy bármit is másképp csinálnék, mint a második évadban. Úgy gondolom, egy ember jellemét 70-80 százalékban hozott dolgok alakítják – az, hogy miben szocializálódik, miben nő fel, mit tanítanak meg a szülei –, a maradék 20 százalék pedig az adott helyzettől függ, amiben éppen van. Ez a kettő adja meg, hogy milyen is vagy valójában. Az a 80 százalék pedig nagyon erős a 20 százalékhoz képest, szóval én nem gondolnám, hogy bármit is másképp csinálnék.

Az All Star-évad egyik újdonsága, hogy Palik László helyett Monoki Lehel kommentálja a futamokat. Önnek milyen a viszonya vele, illetve mennyiben érzi másnak a mostani versenyt emiatt?

Hogy más hostja lett a műsornak, azt szerintem a csatorna a lehető legjobbkor lépte meg, hiszen All Star-évad van, és ez egy hatalmas dobás – gondolom én, hiszen nem tudjuk, mi történik kint, és hogy megy a műsor, de szerintem Lehelben megvan minden affinitás, ami ehhez kell. Poénos, közben van háttere, hiszen sportműsorokat vezetett, és volt kommentátor is, úgyhogy szerintem abszolút jó választás, és megállja a helyét a porondon.

Hiába van most még csapatjáték, a végén egy-egy nyertes lesz. A sérülése ellenére esélyesnek érzi magát a győzelemre?

Nem érzem magam esélyesnek semennyire. Mivel egy plusznehezítéssel küzdök, ami sajnos tartós, teljesen másra állítottam be az agyamat. Inkább az van előttem, hogy ameddig tudom, nyomom a társaimat, és ha arra kerül sor, akkor az adott pillanatban feláldozom magam értük.

(Borítókép: Exatlon Hungary All Star-évad, Kihívók csapata. Fotó: Pogonyi Nóra / Index)