A sztárokat már felépítette, most civileket segít sikerhez

Kende-Hofherr Krisztina szép pályát futott be a média- és kommunikációs piacon hazánkban. A Sláger Rádió kereskedelmi és marketingigazgatói, majd a TV2 kommunikációs igazgatói posztját maga mögött hagyva 2004-ben döntött úgy, hogy a saját lábára áll, és amerikai mintára felépített egy menedzsmentirodát. A TMC Group vezetőjeként és tulajdonosaként olyan hírességek brandépítésén dolgozott többek közt, mint Liptai Claudia, Gianni Annoni, Dobó Kata vagy Hajós András, munkája során pedig a hazai kommunikációs piac egyik meghatározó szereplőjévé vált, akit a magyarországi Forbes magazin az 50 legbefolyásosabb magyar nő egyikeként tart számon.

A szakember néhány évvel ezelőtt új kihívások elé állítva magát kilépett a reflektorfénybe, és az ismert emberek mellett civilekkel is elkezdett foglalkozni, támogatva az üzleti szférában tevékenykedők boldogulását. Kezdetben csak az Instagram-oldalán, majd céges előadások keretében igyekezett megosztani a karrierje során szerzett tapasztalatait, elmondása szerint pedig a visszajelzések olyannyira inspirálják, hogy konkrét misszióvá vált számára mások sikerének segítése. Hogy mi vezetett el odáig, hogy a menedzseriroda mellett magánemberekkel is foglalkozzon, és egyáltalán mi az, amivel támogatni tudja őket, arról az Index megkeresésére Kende-Hofherr Krisztina most részletesen is mesélt.

Mitől lesz amerikai típusú egy menedzsmentiroda? A TMC Group esetén ugye mindig ez az, amit kiemelnek.

Hogy brandalapú, és nem művészeti, hanem üzleti irányból közelít. Az amerikai típusú menedzsmentnek az a sajátja, hogy azt feltételezi, az ismert ember abból él, hogy ismert. Tehát a neve a márkanév, aminek ugyanolyan attribútumai vannak, mint bármilyen másik márkának – van kommunikációs terve, versenytárs-analízise és brandmeghatározása is, ettől amerikai.

Hogyan válogatta ki az ügyfeleit annak idején?

Nem válogattam őket. Ennek a területnek az is alapja, hogy ők keressenek meg. Nem mondhatom senkinek, hogy dolgozzunk együtt, mert akkor jobb lesz neki, meg kell várni azt a pillanatot, amíg valaki megérik erre. Egyébként nem mindenki alkalmas ilyesmire, van, aki annyira művészi irányból közelít, és olyan távol áll tőle ez a gondolkodásmód, hogy nem akar brandként létezni. Általában szájhagyomány útján terjedt, hogy ilyesmivel foglalkozom. Amikor a Sláger Rádió kereskedelmi és marketingigazgatója, majd a TV2 kommunikációs igazgatója lettem, hozzám tartoztak a képernyősök, akikkel már akkor elkezdődött egy közös munka. Nagyon jó tapasztalataik voltak abban a tekintetben, hogy nem kellett semmivel foglalkozniuk, csak amihez ők értenek, mi minden terhet levettünk a vállukról. Miután eljöttem a TV2-től, Gianni volt az első, aki felhívott, hogy segítsek neki továbbra is eligazodni az ajánlatok tengerében, aztán a közös munkánknak híre ment, telefonált Szulák Andrea, majd Hajós András, Dobó Kata, és szépen lassan bővült a kör.

Vannak, akik arra esküsznek, hogy olyan menedzserrel jó dolgozni, aki csak velük foglalkozik. Ennyi embert hogyan tudott koordinálni egyszerre?

Egyrészt nem voltam egyedül. Ahogy nőtt az ügyfélkör, egyre több kollégám lett, és gyakorlatilag, mint egy ügynökségnél, mindenkinek volt saját accountja. Arra mindig nagyon figyeltem, hogy jó csapattal dolgozzak, kölcsönös együttműködésben úgy, hogy az egészet mindenki a magáénak érezze.

Ehhez fontos, hogy a sikerekben is osztozzanak, az ön esetében ez hogyan működött?

Egy érdekes kettősség van bennem. A saját csapatommal és az ügyfélkörömmel nagyon tyúkanyóskodó vagyok, a külvilág felé meg néha anyatigris. Leginkább azt szokták mondani rám, hogy nagyon nehéz tárgyalópartner vagyok, de legalább korrekt. A csapaton belül viszont abszolút azt gondolom, mindenkinek adni kell egy szeletet a tortából, ahogy mindig mindenkinek kikérem a véleményét is, egyébként hogyan éreznék a sajátjuknak a projektet? Ahogy az ötletelésben, a sikerekben is osztozunk, soha nem utasítok, mindig elmondom, mit miért csinálunk, hova kellene eljutnunk, és meghallgatom a többieket is. Azt gondolom, egy vezető csak abban különbözik a csapatától, hogy meg tudja mutatni az irányt, és ő viszi el a balhét, ha úgy adódik. Egyébként egyenrangúak vagyunk mind.

Ha ennyire jól működik a csapat, miért kezdett most valami teljesen másba? Olyasmibe, amiben konkrétan önre szegeződik a figyelem?

Elég sok lépés vezetett el idáig. Valamikor 7-8 évvel ezelőtt megnéztem egy dokumentumfilmet egy amerikai producer-menedzserről, akinek volt egy mondata, ami arról szólt, hogy megváltozik az amerikai show-biznisz, és ő egyre több filmet csinál abból az indíttatásból, hogy ha a sztárjainak nincs elég munkája, majd ő ad nekik. Ez elindított bennem egy gondolatmenetet, és gyakorlatilag így jött létre a cég tartalomgyártó lábának az első ága: megálmodtam egy NőComment! című talkshow-t. Az ötlettel 5-6 évig kilincseltem a televízióknál sikertelenül, mígnem arra jutottunk, hogy csináljuk meg színpadi talkshow-ként. Gigászi siker lett, országos turnéra indultunk, a produkció majdnem 100 előadást ért meg. Ezt követően a Spektrum Home megkeresett, hogy legyen belőle televíziós műsor, de közben csináltunk férfiverziót is belőle, Férfiszemmel címmel, és elkezdtünk Liptai Claudiának és Pataki Ádámnak Édeskettes címmel egy vicces sütőműsort is gyártani. Tehát lett egy tartalomgyártó énem, ami a piaci változások okán egyre erősödött, hiszen azért a show-biznisz nagyon átalakul ma kis hazánkban. Amit 10 évvel ezelőtt kerestek, annak most a legtöbben az egynegyedét vagy még kevesebb részét viszik haza, így nyilván alternatív bevételi lehetőségeket kellett találniuk az ismert embereknek is. Aztán jött a Covid, de igazából az, hogy kiálltam a reflektorfénybe, még a járvány előtt történt, azóta viszont felnőtt a dolog.

Mi adta meg az első lökést ehhez?

Kaptam egy felkérést egy női konferenciára, hogy meséljem el a karrierem történetét, aminek az az érdekessége, hogy közel 10 év felsővezetői lét után vállalkozóként is sikeres és független tudtam maradni, megalkottam egy olyan piaci területet, ami előttem abban a formában nem létezett, és pestiesen szólva bennmaradtam ugyanazokban a körökben. Tulajdonképpen, azt hiszem, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy így visszanézve büszke vagyok az elért eredményekre, ami nyilván nagyon nagy részben a csapatomnak is köszönhető.

Mikor megkaptam a felkérést, nem tudták rólam, hogy nem igazán merek nyilvánosan megszólalni. Gyakorlatilag húsz évet alibiztem, hogy az ilyen szituációkat elkerüljem. De közel három évvel ezelőtt volt egy pont az életemben, amikor két olyan esemény történt, ami a születés és az elmúlás nagyszerűségét és szomorúságát mutatta meg szinte egyazon pillanatban, és az valahogy átírt mindent bennem. Megtanította, hogy mi fontos az életben, és mi nem. Én egy nagyon megfelelni vágyó nő voltam, mindig a tökéletességre törekedtem, befolyásolt, hogy mások mit gondolnak rólam, de ez a nap valahogy mindezt egy pillanat alatt megszüntette. Rájöttem, vagy inkább felfogtam, hogy nem lehet leélni egy életet úgy, hogy folyton meg akarsz felelni másoknak, hiszen egyik pillanatról a másikra vége lehet mindennek.

Megkérdezhetem, mi történt?

Váratlanul meghalt a legeslegjobb barátom azon a napon, amikor a másik legjobb barátomnak esküvői tanúja voltam. Nagyon nagy fegyelmezettség kell ahhoz, hogy ezt végigcsinálja az ember, hiszen szíved szerint kifutnál a világból, de nincs jogod elrontani bárki egyik legboldogabb napját... Ez után az eset után hívtak meg az említett konferenciára, ráadásul egy olyan hölgy keresett, aki épp kigyógyult a rákból, és újult erővel kezdte a rendezvényt szervezni, amiből évekkel korábban állandóan kimozogtam magam. Akkor azt gondoltam, ha ennyire szeretné, nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Volt még két hónap az előadásig, hát én nem nagyon aludtam végig egyetlen éjszakát sem abban az időszakban, ma már meg sem tudom fogalmazni, mitől féltem ennyire.

A rendezvény Kecskeméten volt, 300 ember ült a nézőtéren, és egyáltalán nem emlékszem, hogy mentem föl a színpadra. Az első néhány perc teljesen kiesett, csak az maradt meg bennem, hogy a nézők, akiknek a fények miatt csak a fejük körvonalát láttam, bólogatnak. Ez egyfajta hullámzás érzetét keltette bennem, amitől megnyugodtam. Valahogy elkezdtem jól érezni magam, elmúlt az őrült szorongás belőlem. Az előadás után 72 konkrét visszajelzést kaptam arról, hogy amit elmondtam, milyen hatással volt a jelenlévőkre. Fantasztikus érzés volt! Úgy éreztem, ott megszületett valami, egy kapcsolódás, ami megmutatta, hogy mindenki azt gondolja a sikeres emberekről, hogy az életük problémáktól mentes, miközben ugyanannyi problémával küzdünk, talán csak az a különbség, hogy mi minden elesés után felállunk újra és újra. A visszajelzések hatására azt éreztem, segíteni akarok. Ha az én tapasztalatrendszerem ennyi embernek használ, akkor én ezt csinálni akarom.

Hogyan fogott bele?

Nagyon sok kérdést kaptam az előadáson ülő nőktől szakmai, vállalati kommunikációval, márkapozicionálással kapcsolatban. Számtalan olyan dologról faggattak, amihez értek. Először elkezdtem mindenkinek becsülettel válaszolni, de aztán egyszer csak azt mondta a férjem, nagyon örül, hogy találtam magamnak egy új missziót, csak mi lenne, ha nem hétvégén csinálnám? Erre kitaláltam, hogy majd az Instagramon válaszolok heti egy órában a kérdésekre, minden hétfő reggel ezzel indítjuk a hetet, most már több mint 150 epizódnál tartunk. Mindig kiválasztok 10 kérdést, amiről azt gondolom, hogy szélesebb kört érinthet, és azokat megválaszolom. Az, hogy konkrét szakmai kérdésekben lehet valakihez fordulni anélkül, hogy tanácsadót, coachot vagy bárkit fizetni kellene, sokat segít az embereknek. Volt már olyan is, hogy kiesett a levelesládámból egy plasztikkártya 001-es felirattal, a hozzá csatolt levélben pedig az állt, hogy ez az étterem soha nem nyitott volna meg nélkülem. Ez az egész egyfajta kölcsönhatássá vált: én adok, de a sok-sok visszajelzéstől közben annyira töltődöm, hogy újra tudok adni.

Kik keresik leginkább?

A hazai KKV az egyik célcsoportom, akiknek nem nagyon van hova fordulniuk. Tudják, hogyan kell céget alapítani, működtetni, adózni, számlát kiállítani, de hogy miként nézzék meg, ki a versenytársuk, hogyan állapítsák meg, kihez szóljanak, hogyan tudják például a színkészletüket és a szókészletüket meghatározni, milyen stílusban kommunikáljanak, azt nem. Nincs is keretük rá, hogy valakinek havi sok százezer forintot fizessenek ezért, hiszen még a létükért küzdenek. A másik célcsoport a középszintű vezetői-alkalmazotti réteg, akik vagy megrekedtek a vállalati hierarchiában, és nem tudnak továbblépni, vagy váltanának, de nem tudják, merre és hogyan. Ők lettek az én kis közösségem. Kiderült, hogy ezeket a Hétindítókat nagyon sok olyan ember is hallgatja, aki nagyvállalatnál dolgozik, közülük pedig volt, aki jelezte a munkaügyi vagy az oktatási osztályon, hogy van itt egy nő, aki tök érdekeseket mond. Így kaptam az első meghívásokat vállalati előadásokra a legnagyobb cégektől is. A legnagyobb siker, hogy rendre visszahívnak, ami végtelen boldogsággal tölt el. Mostanra már több száz előadás van mögöttem.

Most, hogy a sztárok mellett civilekkel is dolgozik, hogy látja, mi a különbség a kettő között?

Semmi, merthogy mindennek ugyanaz az esszenciája. Tőlem nem lesz senki tehetségesebb, talán több lesz egy kicsivel a tudása, de ettől még nem lesz sikeresebb. Én egy dologban hozok óriási változást: képes vagyok elérni, hogy elkezdjenek az emberek hinni önmagukban. Ez a sztárokkal is így van. Ha elkezdesz bízni önmagadban, egy egészen más világ része leszel. Onnantól kezdve képes vagy szárnyalni. Valahol az lehet a kulcs, hogy én annyira hiszek bennük, illetve van egy olyan képességem, hogy nem veszek el a részletekben, hanem globálisan látok mindent. Ha valaki elmondja, mit szeretne elérni, viszonylag gyorsan felépül egy hosszú távú stratégia a fejemben. Nyilván ki kell dolgozni, terveket és célokat meghatározni, meg határidőket szabni, de mégiscsak van egy vízió, amit érthetően meg tudok fogalmazni. Hogy ez a sok tapasztalat miatt van, vagy eleve kicsit máshogy működik az agyam, nem tudom, de számomra tök egyértelműek az olyan ötletek, amelyek másokat ledöbbentenek.

Olyasmi nem fordult elő, hogy valaki megkereste, és nem tudott benne hinni?

De, viszont azt rögtön meg is mondom. Becsapni senkit nem lehet, mert az érezhető lesz. Nem tudsz műlelkes lenni, vagy lelkesedsz, vagy nem. Ez a sztárokkal is így van, volt, hogy azt mondtam valakinek, ne haragudj, ezzel én nem tudok azonosulni, szerintem nem ez az irány. Ezt van, aki elfogadja, más vérig sértődik, és azt mondja, nem támogatom őt a karrierjében. De hosszú távon szerintem mindenki rájön, hogy ha nem tudok őszintén hinni valakiben, akkor nem is tudom jól építeni. Akkor olyat kell találnia, aki erre képes. Én nem mondom semmire, hogy jó vagy rossz, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy ezt tegyem? De azt mindenképpen elmondom, hogy hiszek benne, vagy sem, esetleg azt mondom, nekem ehhez nincs tehetségem és tudásom, hogy segítsek.

A Covid változtatott azon, hogy mivel keresik leginkább az emberek?

Annyi változott, hogy a nagyvállalatok nagyon széles körben keresték azokat a kapaszkodókat, amiket az otthon ülő dolgozóknak heti vagy havi rendszerességgel tudnak adni, hogy a közösségi érzet, az összetartozás valamelyest megmaradjon, és az időmenedzsment ne ússzon el, ha az ember pizsamában dolgozza végig a napot – illetve hogy az utóbbi egyáltalán ne történjen meg. A Covid új problémákat és témákat hozott fel, és nekem sokkal több helyen adódott lehetőségem, online ugyanis nem gondolják olyan veszélyesnek új előadókat kipróbálni. 

Magánemberek mivel keresik, ha keresik egyáltalán?

Többféle eset van, de azért lehet strukturálni. Az egyik, aki már elérte, amit magától képes, de nem tud továbblépni. Ez nem mindig pénz kérdése, sőt a legtöbbször nem az. A másik, aki nem érzi jól magát a bőrében, nem érzi, hogy a helyén lenne, és minden héten csak azt várja, hogy hétvége legyen. Ebben én nem mindig tudok segíteni, de ha meg tudom mondani, ki segíthet, már az is fél siker. Emellett nagyon sok vállalkozó keres azzal, honnan szerezzen vevőket, hogyan találja meg, kihez szóljon, és hogyan szóljon hozzájuk. Ez a klasszikus személyes márkaépítés, illetve -pozicionálás. De például árképzéssel, social media használattal, belső kommunikációs kérdésekkel kapcsolatban is nagyon sok megkeresést kapok.

Az ön karrierje feltehetőleg sokak számára szolgálhat példaként a sikerhez vezető úton. Önnek van példaképe?

Én nagyon rajongó típus vagyok, mindenféle tevékenységben más-más példaképem van. Menedzserként, producerként Jerry Weintraub, de megvan anyukaként is a példaképem, a saját szüleim is azok valamilyen szempontrendszer alapján. Az a sok-sok civil ember is az, akivel szerdán esténként a Sláger FM-en beszélek, nem véletlenül Hétköznapi példaképek a műsor címe. Amikor találkozol egy emberrel, aki a mélyszegénységből, a függőségeiből, drogból, alkoholból önmagát kihúzva ma csúcsértékesítő egy nagyvállalatnál, akkor ő példakép, és sokkal inkább az, mint akit klasszikus értelemben annak hinnénk. Elképesztő emberi történetek vannak körülöttünk, amelyekbe ha olyan elkényeztetett életet él valaki, mint én, talán bele sem gondol. Nekem leginkább a napi küzdők a példaképeim, akik minden reggel fölkelnek, és ha nem is látják a fényt az alagút végén, mennek előre továbbra is.

Ha sikerről beszélünk, akkor egyébként ezt hogyan tudná definiálni?

Ha álmomból keltenek, akkor is tudok erre válaszolni, mert mindenkitől ezt kérdezem én magam is. Többféle megközelítés van, számomra rövid idővel ezelőtt ez a fogalom egy teljesen új formát öltött. A lényeg, hogy te magad elégedett vagy-e, amit igazából csak te tudsz legbelül. Ez egy érdekes megközelítés, egyre többet foglalkozom ezzel. Igazából szerintem a siker, amit az általad fontosnak tartott közeg elismerésként mond veled kapcsolatban. De definiálni nehéz, mert életkortól is függ, fiatalabbaknál inkább a pozíció, a jó kocsi, a külsőségek határozzák meg. Viszont ahogy megyünk előre az életben, és látjuk, hogy gyakorlatilag ezek nem számítanak, hiszen csak az marad velünk, és az a fontos, ami a szívünkben a lelkünkben és az eszünkben van, akkor mást érzünk sikernek.

(Borítókép: Kende-Hofherr Krisztina. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)