A tízezer szektás csak öt percig bírta ülve a Sportarénában

Amikor 8 hónappal ezelőtt megjelent a hivatalos bejelentés, miszerint a Tool folytatja a járvány miatt berekesztett 2020-as amerikai turnéját, majd átnyergel Európába, és az egész sorozat utolsó állomása Budapest lesz, fordult velem egyet a világ. Évek óta szerettem volna megnézni ezt a behatárolhatatlan és definiálhatatlan stílusú bandát, amely a maga módján rendkívül megosztó: az ember vagy szereti a 10 perc körüli hosszúságú, szabálytalan ütemre épülő, ugyanakkor mérnöki pontossággal megszerkesztett zenei eposzokat, vagy nem. Én a rajongók közé tartozom, köszönhetően a Fear Inoculum lemeznek, amely 2019-ben jelent meg, és amelynek a bemutató hakniját a Covid 2020-ban két évre hidegre tette. Sokan csatlakoztak a legújabb lemez miatt ehhez a szektához, vagyis a Tool Armyhoz, voltak, akik először hallottak ilyesfajta zenét, és olyanok is, akik az eggyel azelőtti, 13 évvel korábban kiadott 10 000 days óta értek, felnőttek, és kinyílt számukra a világ. Én is átlagos fanboyként érkeztem kedden a Papp László Sportarénához, ami előtt két izraeli fiatalember arról győzködött, mennyire szerencsés vagyok, hogy ez lesz nekem az első.

A Tool 2007 óta nem járt Magyarországon, de mivel az összes helyszín közül Budapest a legkeletibb város, lehetett rá számítani, hogy a hazai rajongók mellett rengeteg külföldi segít majd megtölteni a Sportarénát.

A turné január elején, az omikron tombolásának kellős közepén kezdődött el az oregoni Eugene-ben. Pontosan ott, ahol 2020 márciusában az eredetit le kellett lőni. A setlist kissé átalakult, minden albumról kapott helyet egy-egy nóta, de egyébként a 2019 augusztusában megjelent Fear Inoculum albumot hivatott népszerűsíteni a körút.

Nem mellesleg a névadó szám lett a történelem első 10 percnél hosszabb dala, ami felkerült a Billboard 100-as listájára.

Aztán mindenki tudja, mi jött. A Covid hatására leállt az élet, értelemszerűen az élőzene is. Félbeszakadt a koncertsorozat, ráadásul az énekes, Maynard James Keenan valószínűleg már 2020 márciusában átesett a víruson. Másfél évvel később eljött a pillanat, a banda bejelentette, hogy 2022-ben amerikai, majd európai turnéra indul. 

A tömeg már a metrómegálló kijáratánál hömpölygött, majd következett a rendkívül szigorú beléptetés, a legtöbb hátizsákot át sem nézték a biztonságiak, inkább a csomagmegőrző felé irányították az embereket, ott pedig természetesen végeláthatatlan sor állt. Akárcsak benn, a büféknél és minden kiszolgálóhelyiségnél. Aztán a küzdőtérre belépve azonnal konstatálhatta mindenki:

Totális színházfeeling várta a lentre jegyet váltókat, no meg egy kis káosz a nagy székfoglaló közepette. „Én itt ülök. Nem, ez az én helyem. Akkor nézd meg a jegyed! Nem ez az F sor? Nem, ez a H. Basszus, ne haragudj, itt sem vagyok.” És hasonlók.

A kezdés 20:30-ra volt kiírva, a banda szokatlanul kevés késéssel, 20:35-kor megkezdte a performance-t. Őszintén szólva rettegtem attól, hogy halk lesz a koncert, az elmúlt hónapokban folyamatosan figyelemmel kísértem a setlist alakulását és vadásztam a videókat, ezek alapján már határozott prekoncepciókkal érkeztem. A hangerővel kapcsolatos aggályaim gyakorlatilag azonnal elszálltak, a nyitószám, azaz a Fear Inoculum alatt pedig a küzdőtéren mindenki két dologról győződhetett meg: ez biztosan hangos lesz, és semmiképp sem ültetett.

A dal jelentése egyébként szimbolikus, mivel a címe magyarul annyit tesz, hogy „Félelem elleni védőoltás”, ami az elmúlt két év tükrében igencsak releváns. Ráadásul a szám 2019-ben jelent meg, hátborzongató, mennyire aktuális lett fél évvel a debütálás után. Nem először lehetett boszorkánysággal vádolni az együttest: a 2001-es Lateralus című albumuk körülbelül négy hónappal 9/11 előtt jelent meg, a lemez fő narratívája pedig a kollektív, társadalmi gyógyulás. Annak az albumnak a borítóját (ahogy azóta az összes többiét) az az Alex Grey rajzolta, aki már 1989-ben megfestette a World Trade Centerbe csapódó két repülőgépet.

A szám végén Maynard próbálta minimális energiabefektetéssel tovább hergelni a közönséget, ekkor még talán senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó előtti kiszólása. Pedig a frontember (akire egyébként ez a jelző pont hogy nem illik, mivel a színpadon mindig a második sorban, a dobos Danny Carey bal vagy jobb oldalán helyezkedik el) szeret monológokat tartani, ezeknek témája lehet filozofikus, politikai tartalmú, esetleg szatirikus. Ő a szektavezető, pedig ha van, aki rettenetesen utálja mind az egyházat, mind a vallási vadhajtásokat, az ő maga.

A látvány zseniálisra sikeredett, a vizuál főleg Adam Jones gitáros szellemi terméke, az én tekintetemet is időről időre bevonzotta, pedig egyáltalán nem ezek miatt járok koncertekre.

A közönség ugyan az ültetési rendet azonnal felrúgta, a másik fontos regulát, a telefonmentes koncertet többé-kevésbé szófogadóan betartotta. Nem volt fotózás és videózás, mindenki tudta, hogy erről csak akkor lehet szó, amikor Maynard atya engedélyt ad.

A nyitószámot követő régi klasszikus Sober után következett Justin Bieber kedvence, a The Pot, a lendület pedig még mindig kitartott. Hiába, ez a négy ember a saját hangszerén egytől egyig a világ legjobbjai közé tartozik. Maynard jellemzését el lehetne intézni annyival, hogy egy spirituális bölcs gondolatait továbbítja érzelmekkel átitatva, de nem érdemes. Adam Jonest a minap „lepte meg” a Gibson gitárcég egy saját signature, Adam Jones Les Paul Custom modellel. Justin Chancellor basszerost a legegyedibb bőgősök között tartják számon, legyen szó témákról vagy hangzásról. Danny Carey dobos pedig egy polip. Nem csak a Tool-rajongók szerint a valaha volt legjobb dobosok egyike. A poliritmika, a kreativitás és a pontosság pápája. 

Egy rövid megszakítást kivéve négy hónapig utazott a zenekar, de szemmel láthatóan maradt még erejük az utolsó fellépésre. Nemcsak az őket fémjelző átmenetek ültek, de néha olyan zúzást csempésztek bele az előadásba, amit a 20-30 éves fiatalok is megirigyelhetnek. Akárcsak azt, ahogy Maynard 58 évesen is tökéletesen tartotta ki a The Grudge-ban az üvöltést 15 másodpercig.

A Pneuma pedig természetesen óriásit ütött, ez lett az igazi 2019-es slágerük, Carey dobkamerás videója pedig letarolta a YouTube-ot az elmúlt két év alatt. Itt sem spóroltak a kakaóval, viszont hamarosan leült kissé a hangulat. A Hooker with a Penis után tízperces szünetet iktattak be a főszereplők, és a közönségnek is jót tett egy kis szusszanás. Aztán amikor a hatalmas visszaszámláló lepörgött 0-ra, Carey egyedül tért vissza a színpadra. Két hete töltötte be a 61-et, de még mindig úgy pörgött, hogy az ember már abba belefáradt, ahogy nézte őt. A dobszóló közben megvillantotta dj-s kvalitásait is, nem sokkal később pedig már egy gitárral a kezében ült a többiek társaságában a színpad elején, azaz következett a Culling Voices. Akinek addig nem volt semmilyen toolos relikviája, annak biztosan lett, a fentről érkező konfettizáporból mindenkinek jutott, a darabkákat serényen kapkodta a közönség, hogy valami emlék mégis maradjon a show-ról.

Az utolsó szám előtt Maynard megköszönte a stábtagoknak, hogy kibírták velük ezt a négy hónapot, majd felhatalmazta a publikumot a telefonok használatára és videók rögzítésére. Érezhetően ő volt négyük közül a legfáradtabb, szerette volna végre lezárni ezt a hosszú menetelést. 

Az Invincible-re azért Maynard is összeszedte a maradék erejét, úgy járkált fel-alá az ő kis emelvényén, mint egy ketrecbe zárt, kitörésre vágyó tigris. Az erős finis megvolt, ezt követően viszont hamar eltűnt a színpadról, a többiek azért még hajlongtak egy darabig, majd ők is levonultak. Nagyjából bruttó 2,5 órát játszottak, az elmúlt négy és fél hónap alatt ez volt az 56. ilyen hosszúságú koncertjük. Megérdemlik a pihenést.

Kifelé haladva sokakon érezhető volt az ambivalencia. Maga a koncert javarészt zseniális volt, még ha voltak is lapos időszakok, viszont aki nem igazán követte a setlist alakulását, abban maradhatott némi hiányérzet.

A Tool hat számot játszott le a Fear Inoculumon található hétből, az egyetlen kimaradó a 7empest lett, pont az, amelyikkel Grammyt nyert 2020-ban. De azok a dalok sem hangoztak el, amelyekkel korábban kiérdemelte az együttes ezt a díjat. 

Az énekes így is üzent, hiszen szivárványszínűre festette a taraját, és a pólóján is ezek az árnyalatok díszelegtek.

Egy újfajta Toolt láthatott a színpadon az, aki ott volt a Sportarénában, a tehetség és az előadás színvonala viszont semennyit sem kopott. Ahogyan azt valaki meg is jegyezte a kijáratnál: „Nincs mit tenni, ezek a világ legjobb zenészei…”

Bízunk benne, hogy látjuk még őket.

(Borítókép: Tool-koncert Budapesten 2022. május 24-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)