Paul Stanley a búcsúturnéról: A KISS nem ér véget

Ugyan a pandémia miatt kétszer is el kellett halasztani, idén nyáron színpadra lép Budapesten a KISS. A jelenlegi állás szerint ez lesz az utolsó alkalom, hogy a magyar közönség élőben lássa azt a zenekart, amely az indulásakor óriási meglepetést okozva robbant be a rockzenei színtérre. A festett arcú, vad öltözetű, vastag talpú, szegecses csizmákat viselő zenészek a koncertjeikre mindig is jellemző, meghökkentő show-elemekkel készülnek a budapesti fellépésre – lézerekkel, robbanásokkal és látványos pirotechnikával igyekeznek majd fokozni az élményt a Papp László Budapest Sportarénában július 14-én megvalósuló produkciójuk alatt. Még mielőtt megkezdték volna a búcsúturné európai szakaszát, a banda két alapító tagja közül Paul Stanley Zoomon keresztül nyilatkozott az Indexnek.

Stanley a rock and roll történetének egyik legismertebb frontembere, a zenekar dalszerzője, motorja és hangja, akinek a zenei és a vizuális művészetek iránti szenvedélye sok szempontból kulcsa annak a világméretű jelenségnek, amelyet KISS néven ismerünk. Ő tervezte és alkotta meg a banda ikonikus logóját, de részt vett az albumborítóik, a színpadképeik és a ruházatuk tervezésében is. Emellett közel két évtizede fest, illetve a színházi közönség előtt is bizonyított már az Operaház fantomja címszerepében. Mára az sem titok, hogy a microtia néven ismert rendellenességről személyes tapasztalatai vannak – Stanley ilyen elváltozással született, amely a jobb oldali külső fül deformitását és a jobb oldali hallás elvesztését jelentette nála. Ennek ellenére a karrierjében később elképesztő sikereket ért el, miközben apaként is igyekezett helytállni: két házasságából négy gyermeke született. Az énekes-gitáros szerdán este Los Angelesből jelentkezett be, hogy megválaszolja a kérdéseinket, nemcsak a turnét érintve, hanem a banda sikerére, a személyes vívódásaira és a fiatal generációnak szóló tanácsaira vonatkozó gondolatait is megosztva.

Hosszú kihagyás után végre folytathatják a turnéjukat, és hamarosan visszatérnek Európába is. Azt mindannyian tudjuk, hogy a bandatagok közül Gene Simmonsnak magyar gyökerei vannak, de az ön szülei is európaiak. Ennek van bármiféle jelentősége az ön számára, amikor errefelé turnéznak?

Van egyfajta családiasság a különböző országok lakói és a rokonaim között. Az én családomban gyakorlatilag mindenki valamilyen akcentussal beszélt. És hát természetesen azok az ételek, amelyeken felnőttem, nem olyanok voltak, mint amilyeneket sok amerikai evett – más volt a kenyerünk, másmilyenek voltak a desszertjeink. Minden jobb volt, jobb minőségű.

Az ’End of the Road’ a KISS utolsó turnéja. Bár még eltart egy ideig, mire a végéhez érnek, de mégiscsak meghozták ezt a döntést. Milyen érzés befejezni valamit, ami mindig is az élete része volt? Most kifejezetten a turnézásra gondolok.

Nem könnyű, de azt hiszem, egyvalami azért megkönnyíti: az, hogy a KISS nem ér véget, nem lehet vége. Még ha akarnám, se tudnék véget vetni a KISS-nek, mert a KISS az emberekben él, amit nem fogok elengedni. A turnézás viszont nagyon megterhelő. A focisták között sincs egyetlen korombeli, ahogy nincsenek korombeli atléták sem. Amit én csinálok, az fizikailag és érzelmileg is kimerítő, mert bármennyire is szeretek koncertezni, megvisel, ahogy az is, hogy olyankor nem vagyok otthon. Korábban volt egy időszak, amikor szórakoztató volt állandóan szállodákban lenni, és olyan dolgokat csinálni, amelyek a rock and roll zenekarokhoz kötődnek. De hogy ennyi ideig távol legyek otthonról, most már nagyon sokat követel tőlem.

Alapvetően örülök, hogy újra összeállunk, de mindezt úgy csinálni, ahogy szoktuk, sok erőfeszítést igényel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, hiszen attól, hogy valami nehéz, még lehet rendkívül élvezetes. Én a színpadon mindent beleadok, és megpróbálok biztosra menni, hogy amikor kiállok, jó formában legyek. Ez elkötelezettséget igényel, de imádom. Csak hát mi nem heti egy vagy két koncertet adunk – az ilyesmi gyerekeknek való –, ha elindulunk, lenyomunk négy-öt show-t is egy hét alatt. Egyfajta ellentmondás ez, mert játszhatnánk kevesebbet is, de a köztes időben csak a hotelban ücsörögnénk, távol az otthonunktól. Ezért érezzük úgy, ha már egyszer útra kelünk, akkor inkább játsszunk.

Ráadásul most annyi hely van, ahova el kell mennünk elbúcsúzni. Ha nem lett volna a járvány, már rég végeztünk volna, de a pandémia megváltoztatta a világot és a menetrendünket is. Így elég sok koncert hátravan még, de minden egyes este a tudatában vagyok annak, hogy ez búcsú. Azt akarom, hogy mindenki csak ámuljon és azt érezze, nincs semmi, ami ehhez fogható. És nem csak a zenekar miatt. A banda és a rajongók közötti kapcsolat az, ami által nem hasonlítható semmihez. Ez az, ami más szintre emeli az egészet. A koncertjeinken egy olyan társaságot, egy olyan világméretű közösséget láthatsz, amelynek tagjai mind osztoznak ebben a szeretetben. Nem bánod, ha a kisöcséd, a nagyapád vagy a szomszédod is ott van, mert ebben a közös odaadásban mindnyájan részesültök. Ez az, ami megkülönböztet minket más bandáktól. Nem volt még senki, aki hasonló lett volna. De szívesen látnám, ha valaki más is így csinálná.

Annak idején az alapötlet is az volt, hogy a KISS olyan zenekar legyen, amilyet még nem láttunk.

Így van.

Akkoriban ez mit jelentett pontosan? A megjelenésüket és a színházi jellegű show-kat, vagy valami egészen mást?

A szívet. A szívet, a tiszteletet és a vágyat arra, hogy örömet okozzunk azoknak, akik fizettek azért, hogy megnézzenek. Amikor először megjelentünk, voltak olyan bandák, amelyek szörnyen néztek ki, és úgy tűnt, hogy azt gondolják, ők tesznek szívességet azzal, hogy ott vannak, pedig én fizettem ezért. Ez olyan, mintha bemennék egy élelmiszerboltba, odaadnám a pénzt, és egy üres zacskót kapnék cserébe. Pedig tisztelniük kellene azért, hogy lehetővé teszem a létezésüket. Mi egyfajta figyelmeztető jel voltunk az emberek számára, hogy nem kellene kevesebbel beérniük, mint a tisztelet és az elkötelezettség aziránt, hogy mindent megadjunk nekik, amit csak tudunk. Így akartunk olyan banda lenni, amilyet még nem láttunk azelőtt.

És ezt meg is csinálták. Mondhatni, valóra váltották az amerikai álmot. Mi volt a kulcs ehhez?

Igen, bár nem gondolom, hogy ez lenne az amerikai álom. Inkább arról van szó, hogy találj valamit, amiben hiszel, amiért szenvedélyesen rajongsz, és hajszold anélkül, hogy bárki beleavatkozna. Az emberek azzal jönnek majd, hogy lehetetlen, nem tudod megcsinálni. De ez hülyeség. Legtöbbször pont azok mondják ezt, akik nem akarnak sikeresnek látni. Szóval ez nem amerikai álom, hanem olyasvalami, amire mindnyájunknak törekednie kellene: hogy amennyire csak tudjuk, a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, és elégítsük ki a vágyainkat. Mert ha ezt tesszük, azzal mások vágyait is beteljesítjük. Ha olyasmit csinálunk, ami örömet okoz nekünk, azzal másokat is boldoggá teszünk. Tehát azzal, hogy egy olyan banda lettünk, amilyet még nem láttunk, olyan zenekarrá is váltunk egyben, amilyet még senki sem látott azelőtt.

Önnek viszont ez az út személyes okok miatt sokkal nehezebb volt. Arra gondolok, amiről már többször is beszélt, hogy a jobb fülét, illetve a hallását érintő születési rendellenességgel jött világra. Pedig annak idején más utat is választhatott volna, hiszen a vizuális művészetben is van tehetsége, ön mégis a zene mellett döntött. Miért?

Kezdetben azért választottam a zenét, mert akkoriban jobban megszólított, és úgy gondoltam, jobban menne. 

Úgy is, hogy gond volt a hallásával?

Persze. Miért korlátoznád magad? Elegen vannak, akik megpróbálnak korlátozni, ne tedd ugyanezt magaddal! Ne legyél áldozat! Az áldozat az egyetlen ember, aki szenved – csak az marad le dolgokról, aki annak érzi magát. Légy túlélő, tűrd fel az inged ujját, és nyomulj előre! Az emberek hajlamosak azt mondani, hogy másoknak jobb lehetőségeik vannak. Ez igaz, az élet nem igazságos, de az élet megéri! És hogy mennyit jelent számodra valami, az abból látszik, mennyire vagy hajlandó megdolgozni érte.

Azt kapta a zenétől, amire számított? Magabiztosabbá tette például?

Nem, de áldásnak érzem. Néha azért hajszolunk dolgokat, mert úgy hisszük, azok megadják a válaszokat a problémáinkra. Nagyon sokszor nem érjük el, amit szeretnénk, de nekem szerencsém volt. Csak aztán rájöttem, hogy nem ez a válasz. Ez elképesztő! Olyasmi, mint amikor végre magadhoz öleled, amiről áhítoztál, aztán felteszed a kérdést: vajon ez lenne a válasz? Ez az, ami megnyugvást hoz? Nem. És megint jön a kérdés, hogy akkor most mihez kezdesz? Tűt szúrsz a karodba vagy pisztolyt tartasz a szádba? Mit teszel? Találd meg azt, ami valóban fontos számodra! Most már tudod, hogy nem az volt a válasz, amit üldöztél – menj, és keresd meg! Ez az oka annak is, hogy sokan folyton csak turnézni meg színpadon lenni akarnak, mert nincs életük, és ez minden, amitől valamirevalónak érzik magukat. Én nem akartam ilyen lenni soha. Amikor este hazamész, tükörbe kell nézned. Tetszik, akit látsz? Nem számít, hogy mások mit gondolnak. Lehet, hogy körülötted mindenki úgy véli, te vagy a legnagyszerűbb dolog a Földön, de azért hallasz olyasmit, hogy istenem, az az ember megölte magát, pedig mindenki szerette. Az egész arról szól, ami benned van, és minél gyorsabban megtanulod ezt, annál hamarabb térsz rá a helyes útra.

Ha a sikereire gondol, melyiket tartja a legnagyobbnak? Amire a leginkább büszke.

Nem túl rock and rollos, amit erre mondani tudok. Amire a legbüszkébb vagyok, az az, hogy jó apa vagyok, és próbálom példamutatással vezetni a gyermekeimet. Mert ugye azt nagyon könnyű megmondani nekik, hogy szerinted mit kellene tenniük, vagy hogyan kellene viselkedniük. De te hogy viselkedsz? A gyerekeid sokkal inkább arra reagálnak, amit látnak, mintsem arra, amit hallanak. Ha mondasz nekik valamit, de egészen mást teszel, akkor nemcsak képmutató vagy, de azt is látják, hogy nem vagy őszinte. Nekem a legfontosabb, hogy mindig arra törekedjek, hogy nagyszerű szülő legyek, és tiszteljenek a gyermekeim. Még ha nem is mindig értenek meg, tiszteljék, hogy követek egy utat.

Visszatérve a zenekarra, a bandában ketten vannak az alapító tagok közül, ön és Gene Simmons. Hogyan tudnak már csaknem 50 éve különösebb problémák nélkül együtt dolgozni? Mondana pár szót a kapcsolatukról?

Oh, nekünk is vannak problémáink, ahogy minden családban (mosolyog) – feltételezem, hogy nagyon kevés olyan testvér van, akik között egyáltalán nincs probléma. De a mennyiségét tekintve a jó annyira túlsúlyban van, hogy minden rosszat háttérbe szorít. Mindig is tiszteltük egymást, és mindig is tisztában voltam vele, hogy Gene mennyit ér. Nélküle nem tudtam volna mindezt elérni, de ő is ugyanezt mondaná rólam. Mindenkinek megvan az értéke, és egy alap, amire az évek múlásával épít valamit – mert alap nélkül nem tudsz építeni semmit. Most itt vagyunk életünknek ezen a pontján, családdal és rengeteg eredménnyel, ami még erősebbé teszi a köteléket közöttünk. Mindenkinek erősítenie kellene a kötődését valakihez.

A tagok közül mindnyájuknak van egy színpadi karaktere. Ön annak idején a Starchildot választotta. Kicsoda a Csillaggyermek? Van bármi közös önben és ebben a karakterben? Esetleg bármilyen lényeges különbség?

Azt hiszem, amikor a banda megalakult, a Starchild volt az, aki lenni akartam, illetve reméltem, hogy leszek. Megalkottam valakit, aki valójában nem voltam. Én csendes, félénk és bizonytalan voltam. Erre itt van ez a fickó a színpadon, tekintélyt parancsoló és karizmatikus, amilyen minden srác lenni akart, és akit szerettek a nők. Ez jó dolog. Az évek során minél több mindent magamévá kellett tennem ebből a személyből, mert az elején tényleg nem létezett. De erre törekedtem, és aztán sikerült is belőle eleget belevinnem abba, aki vagyok. Mindig is a része voltam, de azért volt benne egy huzavona.

A KISS kétségtelenül nagy hatással volt más zenészekre is. Nagyon sokan feldolgozták a dalaikat, és sok tribute banda is működik világszerte, Magyarországon például a KISS Forever Band. Nem tudom, mennyire követi a fiatalabb generációt, de biztos sokan vágynak arra, hogy olyan sikereket érjenek el, mint önök. Nekik mit tudna tanácsolni?

Ez nagyon hízelgő. Én mindig azt tanácsolom, hogy ne fogadjanak el tanácsokat. Az én tanácsaim csak nekem tesznek jót. Meg kell találnod a saját utadat, és mindig óvatosnak kell lenned azokkal az emberekkel, akik azzal kezdik: „Ha a helyedben lennék, akkor…” – oké, de te nem én vagyok. Egyetlen napot sem voltál a bőrömben. Csak annyit tudok mondani, hogy légy hű önmagadhoz, soha nem bánod meg.

Nem először jönnek Magyarországra. Van bármilyen élménye, ami ideköthető, és amit megosztana velünk?

Van valami családias abban, amikor Budapestre megyek, rokonságot érzek az emberekkel, mert arrafelé vannak a gyökereim. Amerika a különböző területekről érkezők olvasztótégelye. Az én családom kelet-európai, lengyel, osztrák, magyar, német származású. Ez vagyok én. Odamenni így mindig nagyon kellemes. És megint csak az ételeket tudom említeni, amik annyira jólesnek! Biztonságérzetet ad, és az emberekkel rokonságot érzek.

A közelgő koncertről lehet tudni részleteket?

A legjobb show lesz, amit valaha csináltunk, több szempontból is, hiszen ez az utolsó fellépésünk. A zenekar minden korszakából válogattunk dalokat, ami pedig a fényeket és a technikát illeti, a legmodernebbeket használjuk. Érzelmileg is túltesz majd az eddigieken, mert mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó alkalom. Néha, amikor az emberek elhagyják a Földet, vagy netán kilépnek egy kapcsolatból, megbánást érezünk arra gondolván, ha tudjuk, hogy ez következik, mást mondtunk vagy tettünk volna. Ez most egy olyan lehetőség, amikor eltölthetünk együtt egy estét, tudva, hogy ez az utolsó alkalom. Így sokkal több érzelmi kötődés és sokkal több izgalom van benne.

Repülni is fog majd?

Persze, abszolút! (nevet) Átrepülök felettetek! A műsor pedig még annál is jobb lesz, mint amit vártok!

(Borítókép: Paul Stanley. Fotó: Getty Images)