Enrique Iglesias pontosan azt adta a magyaroknak, amit vártak

A latin zene királyaként emlegetett, Grammy-díjas énekes legutóbb 2018-ban lépett fel Budapesten, akkor két telt házas koncertet adott a Papp László Budapest Sportarénában. Bár a mostani, mindössze háromállomásos európai miniturnéján csak egyetlen dátumra, június 12-ére hirdetett bulit nálunk, azt a korábbinál valamivel nagyobb helyszínen tartotta: a 2021 decemberében átadott MVM Dome adott otthont a spanyol származású világsztár produkciójának. 

Enrique Iglesias az első nemzetközi előadó, aki a hivatalosan több mint 20 ezer fő befogadására alkalmas csarnokban koncertezett – ugyan arról nincsenek hivatalos adataink, hogy hányan váltottak jegyet a bulira, ránézésre közel telt házas lehetett. Bár az is igaz, hogy a helyszín valamiért nem tűnt nagyobbnak a Papp László Sportarénánál – felfelé talán több volt az ülőhely, de a küzdőtér, főleg úgy, hogy igazából egy extra pódiumot is felépítettek a nézőtérre, amelyhez – kettévágva az amúgy is két részre osztott, kiemelt és sima állójegyesek placcát – egy kordonokkal védett „folyosórész” vezetett a méretes kifutóval ellátott színpadtól. A nézőszámot így elég nehéz megsaccolni. (Frissítés: közben úgy értesültünk, hogy 12 ezres tömeg volt jelen a koncerten.)

Azt viszont kijelenthetjük, hogy lényegesen több hölgy váltott jegyet a bulira, mint férfi. Amikor azon gondolkodtam, vajon milyen arányban oszlanak meg a nemek a közönség soraiban, Iglesias maga nyújtott segítséget ebben: először a férfiakat, majd a hölgyeket kérte meg, hogy emeljék magasba a kezüket, illetve arra is kíváncsi volt, vajon hányan érkeztek párban – utóbbiak szintén kisebbségben voltak a pár nélkül bulizókhoz képest.

Ezen nem kell meglepődni, és nincs is semmi rosszmájúság abban, ha azt mondjuk: az ilyen típusú zenét, illetve maga Iglesias dalait feltehetőleg a nők kedvelik inkább, amiben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a 47 éves spanyol világsztár alapjáraton egy jó kiállású, vonzó férfi, aki legalább 10 évvel fiatalabbnak néz ki a koránál. Láthatóan egyébként ő maga is tisztában van azzal, hogy elég csupán előbújnia a backstage-ből, és bármelyik csarnokot „felrobbantja” – a koncerten több olyan pillanat is volt, amikor a puszta jelenlétét is elképesztő ovációval ünnepelte a tömeg. 

Jól bánik a közönséggel

Na de ne fussunk ennyire előre, lássuk a vadiúj koncerthelyszínt! Nyolc óra körül érkeztem a bejárathoz, a bejutás gördülékenyen ment, a személyzet kedves és segítőkész volt, nagyjából öt perc alatt már el is foglaltam a helyem néhány méterre a színpadtól. A küzdőtéren a sima és a kiemelt állójegyesek területén is felállítottak egy-egy vendéglátóegységet, így aki egyszer bejutott, maximum akkor kellett csak újra kimennie, ha a mosdót látogatta.

A terem végében építették fel a színpadot, olyan szintre hozva, hogy a távolabb állók is tökéletesen lássák a produkciót, amit kétoldalt egy-egy kisebb kivetítő, hátul pedig egy, a pódium szélességéhez igazodó óriási LED-fal tett még monumentálisabbá. Jobb és bal oldalon egy-egy erkélyszerű emelvényben végződött a színpad, ahova a főhős és zenésztársai olykor kiszaladtak, hogy az ülőszektorban helyet foglalók is megvizsgálhassák őket közelebbről. A már említett kifutót is rendesen kihasználták, sőt a koncert alatt az énekes nem egyszer a fotósárokba is leugrott a közönséghez.

Ebből a szempontból csak dicsérni lehet Iglesiast. Mert hát mi kell a fanoknak? Hogy minél közelebb kerülhessenek hozzá, ami akár egy közös fotóra is esélyt adhat, na meg persze hogy lepacsizzanak vagy együtt énekeljenek a kedvencükkel. Ezt láthatóan maga az énekes is tudja, aki mindvégig folyamatosan kontaktált a közönséggel – amikor nem szóval, akkor karlendítésekkel és egyéb gesztikulációkkal kommunikált. Még magyarul is megszólalt, amikor lehúztak egy röviditalt a zenésztársaival a színpadon – bár kissé beletört a nyelve az „egészségedre” szóba, az ilyesmi mindig bájos, és melegséggel tölti el az emberek szívét.

A legnagyobb gesztus viszont talán az volt a részéről, hogy felhúzták a küzdőtérre a már említett extra színpadot, ahova a koncert alatt kétszer is átfutott néhány szám erejéig – ez ugyanis a kiemelt állóhelyen kívül kapott helyet, azoknak is megadva a közelség élményét, akik csak olcsóbb jegyet tudtak váltani az eseményre. Nem gondolom, hogy van olyan, aki úgy hagyta el a helyszínt, hogy ne lenne legalább egy jó fotója Iglesiasról. 

Show-elemekből nem volt hiány

Az énekes hét zenésztársával és két vokalistájával bő másfél órát volt színpadon. Mondjuk, azt egy picit nehezményeztem, hogy csaknem egy órát kellett várni, hogy végre előbújjanak – addig egy DJ szórakoztatta a közönséget, vagyis szórakoztatta volna, ám érezhetően nem igazán volt vevő a közönség a szettjére. Ugyan a vége felé már láttam tánclépéseket magam körül, többnyire az egyre fokozódó türelmetlenség jeleit véltem inkább felfedezni az arcokon, mígnem pár perccel este 9 óra után végre levonult a lemezlovas, és átadta a helyét annak az embernek, akire a jelenlévők kíváncsiak voltak. 

Ilyen légkörben a belépő robbanásszerűen hatott: miközben a zenészek ellepték a színpadot, életre keltek a kivetítők, és az ilyenkor szokásos ováció közepette magasba emelkedtek a mobiltelefonok. Az I'm A Freak című számmal indult a buli, a dinamikájával rögtön meg is alapozva a hangulatot, amit az I Like How It Feels-nél használt lángcsóvákkal aztán sikerült még jobban felturbózni.

Az est folyamán egyébként szinte az összes lehetséges látványelem előkerült: a fényjátékhoz olykor lézer társult, de volt Co ágyú meg léggömbök is, és amikor az ember már kezdte volna hiányolni, a konfettizápor is megérkezett. Az ilyesmit sokan fölösleges cirkusznak tartják, a magam részéről én azt gondolom, ez is a szórakoztatás része – lehet úgy csinálni, hogy ízléses legyen, és a meglepetésszerűségre törekedve erősítse a látottakat. Iglesias esetén a show-elemeket úgy állították össze, hogy az egyes dalokhoz többnyire csak egyfélét használtak, így nem érezte úgy az ember, hogy túltolnák a dolgot. 

Amin még dolgozni kell

Többen vizionálták korábban, hogy az MVM Dome nem épp a legalkalmasabb a koncertezésre, nos, egy metálbulit egyelőre én sem látok magam előtt a helyszínen, de Enrique Iglasias produkciója szerintem jól működött, legalábbis ahol én álltam (kifutó bal oldal), teljesen élvezhető volt, a terem akusztikája pedig, amikor mindenki egyszerre kiabált vagy énekelt, kifejezetten sokat hozzátett a koncertélményhez. Iglesias a repertoárban is hozta a rajongói elvárásokat, papírforma szerint az ismertebb slágereivel érkezett – megvolt a Bailando és a Bailamos is, a Takin' Back My Love című számmal pedig, amit az egyik vokalistájával adott elő, erotikával is sikerült rendesen felfűteni a látottakat. Az énekes egyébként showmannek sem utolsó, elképesztő magabiztossággal játssza a macsó szerepét a színpadon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, ám tény, hogy vasárnap este több ezer embert sikerült jókedvre derítenie ezzel.  

Ami viszont nem túl szerencsés: a csarnoknak sajnos nincs túl jó elhelyezkedése abból a szempontból, hogy az épületből kiözönlő tömeg fennakadások nélkül eljusson a parkolóba, a villamosmegállóba vagy épp a metrópótlóhoz. Ráadásul a szomszédos távolsági buszmegálló bejáratát keresztező gyalogátkelő is elég szűkösnek bizonyult egy ekkora emberáradat számára. Ilyen tömegre nincs is kapacitás a járatokon, főleg úgy, hogy az M3-as már régóta nem üzemel – jómagam csak a harmadik metrópótlóra tudtam felpréselődni, miután legyalogoltam a Nagyvárad térre. 

Mindeközben Enrique Iglesias már el is hagyta az országot: az énekes közvetlenül a koncert után Ferihegynek vette az irányt a GAT Kisgépes Terminálhoz, ahol információink szerint több rajongója is várta. Ugyan nagyon sietett, volt, akinek sikerült egy közös képet is készítenie vele, mielőtt a magángépével továbbrepült volna. 

(Borítókép: Enrique Iglesias. Fotó: Bodnár Patrícia/Index)