A Bring Me The Horizon valahogy mégiscsak elhozta Yungbludot a VOLT-ra

Az első két nap után, amikor számunkra is meglepő módon szemmel láthatóan kevesebb ember látogatott ki a soproni VOLT-ra, mint szokott, csütörtökön végre ismét megcsapta az embert az a fajta fesztiválfeeling, amelyre még 2019-ből emlékszünk. A tikkasztó hőség ellenére már az első koncertekre is szép számmal érkeztek látogatók, a Beko színpadon 17 óra körül a Down For Whatever, míg a nagyszínpadon Dzsúdló játszott akkor.

Bár a meleg miatt a közönség igyekezett úgy helyezkedni, hogy árnyékból figyelhesse a produkciókat, erre túl sok lehetőség nincs a rendezvényen: maximum a vendéglátóegységek és a hangosítópult mellett lehet naptól védett területre lelni. Egy idő után megjelent egy tartálykocsi is a helyszínen, amiből vizet locsoltak a közönségre – ezt láthatóan nagyon élvezte mindenki.

Ahogy korábban megírtuk, ezen a napon Yungblud lett volna az egyik nemzetközi sztárfellépő a nagyszínpadon, ám szerdán betegség miatt lemondta a koncertjét. Ez sokaknak okozott csalódást, mert az angol énekes napjaink egyik legizgalmasabb előadója – bár nem először lépett volna fel Magyarországon, rengetegen vannak, akik még nem látták ezelőtt. A buli törlésével a nagyszínpad programja megváltozott: Dzsúdló után a Punnany Massif, majd a Follow the Flow következett. Utóbbi két csapat produkciójára az előző két naphoz képest meglepően sokan érkeztek: a Follow the Flow közönségének hangját már messziről lehetett hallani. 

Addigra már szépen megtelt a rendezvény egész területe, ha nem is volt zsúfolásig megtöltve, ahogy az ember átevickélt egyik színpadtól a másikig, a fesztiválokra jellemző, hömpölygő tömegen kellett átvágnia. A vendéglátóegységek előtt és a kis színpadoknál is nagyon sokan voltak, ahogy a VIP-sátorba is egyre többen érkeztek. Majoros Péterrel is összefutottunk ott, aki egyébként Nikával és Curtisszel a VOLT Fesztivál zárónapján, szombaton lép fel majd a nagyszínpadon. 

Döbbenetesen jó volt a Bring Me The Horizon

A nap fő fellépője a Bring Me The Horizon volt, akiket jómagam is kíváncsian vártam. Nem azért, mert a rajongójuk vagyok, hanem mert még sosem láttam őket élőben, sőt a munkásságukat is csak érintőlegesen ismertem eddig. A fesztiválok viszont pont ezért olyan izgalmasak számomra: az ember egy csomó olyan előadóval találkozhat, akiket elképzelhető, hogy korábban egyáltalán nem ismert, ám a produkciójukat látva aztán teljesen rájuk kattan. A Bring Me The Horizon valami ilyesmit ért most el nálam: mind látványban, mind zeneileg, mind a tagok színpadi jelenlétét tekintve lenyűgöző koncertet tolt a zenekar, ami nem csak rám, hanem érezhetően körülöttem mindenkire óriási hatással volt. 

Már maga a színpadkép is marha jól nézett ki: egy hatalmas lépcsős emelvényt húztak fel a pódiumon, amelyen kétoldalt a dobos és a billentyűs jelentett stabil pontokat, a többiek le-fel rohangáltak közöttük a koncert alatt. A háttérben egy óriáskivetítőn különféle animációk, illetve helyből érkező képanyagok váltották egymást. De ennél több nem is kellett ahhoz, hogy padlót fogjon a közönség, a zene ugyanis olyan intenzíven robbant be és pulzált másfél órán keresztül a helyszínen, hogy az ember önkéntelenül is őrült mozgásba kezdett. A frontember Oliver Sykes ráadásul olyan hihetetlenül karizmatikus előadó, aki a puszta jelenlétével képes megragadni és magához láncolni a tekinteteket.

Oliver Sykes nem fél a rajongóktól

Én magam is meglepődtem, mekkora hatással volt rám a produkció, s bár még mindig nem volt teljesen tömve a nagyszínpad előtti tér, akik eljöttek, láthatóan ugyanazt érezték, amit én. A közönség tombolt, és amikor úgy jött ki a lépés, fegyelmezetten követte a frontember utasításait: ha kérte, üvöltöttek, tapsoltak, egymás nyakába ültek, vagy leguggoltak az emberek, hogy aztán egyszerre ugorjanak fel. Mondjuk, az a kis társaságunkból mindenkinek feltűnt, és viccből el is kezdtük számolgatni, vajon hány „fucking” hagyja el Sykes száját, aki a dalok között szorgalmasan kommunikált a jelenlévőkkel, és láthatóan a fellegekben járt attól, hogy mindenki őt ünnepli.

Ritkán látni olyan előadót, akinek ennyi érzelem olvasható le az arcáról, ami egyébként automatikusan át is ragad az emberre. Amikor lefutott a fotósárokba a rajongókhoz, az egy egészen megható pillanat volt: az első sorokból hirtelen egy csomó kéz nyúlt felé, hiszen érthető módon mindenki meg akarta érinteni. Sykes pedig boldogan vetette bele magát a rajongói ölelésekbe, a járvány miatti kényszerleállás után ezek a pillanatok valószínűleg neki is óriási élményt jelentenek. 

Amit innen is köszönünk, az az Obey című szám, amelyet Yungbluddal közösen készített a zenekar. Ha itt lett volna az angol énekes, feltehetőleg be is szállt volna a dalba, de a Bring Me The Horizon így is elhozta nekünk a fiatal előadót:

Az egyedüli dolog, ami engem még mindig picit zavar, hogy ilyen előadóknál azért jó lenne akkora tömeget látni, hogy egy gombostűt se tudjon leejteni az ember. Bár a harmadik napon jóval többen voltak a fesztiválon, amikor ilyen nemzetközi sztárok érkeznek, mint a Muse, a The Killers vagy a Bring Me The Horizon, az ember azt gondolná, közelharcot vívnak a rajongók a jegyekért. Pedig nem érdemes otthon ülni, ha már két éve az ilyen pillanatokra várunk: a fesztiválokon tényleg teljesen felszabadulhat az ember.

Mindezt alátámasztja az is, amit hazafelé láttunk: a nagyszínpados koncertek végével a tömeg egy része a kisebb programhelyszínek felé orientálódott, ahol még hajnalig folyt a mulatozás. Mi a taxizóna felé vettük az irányt, hiszen kell még energia a maradék két napra is, amikor olyan előadók érkeznek, mint a Sum 41, a Supernem, Majka és Curtis vagy épp Azahriah, akinek a neve már csütörtök este is elhangzott néhány poénkodó fesztiválozó szájából, amikor épp egy sor ToiToi mellett haladtunk el.

(Borítókép: Bring Me the Horizon. Fotó: Karip Tímea / Index)