Óriási show-val búcsúzott a magyar közönségtől a KISS

End of the Road néven hirdette meg a KISS az utolsó világ körüli turnéját, amelynek keretében július 14-én Budapesten is fellépett a zenekar. A csaknem fél évszázada működő amerikai rockbanda, amely annak idején elsősorban a megjelenésével, illetve a koncerteken korábban sosem tapasztalt látványelemekkel felturbózott produkciói által óriási változást hozott a rock közegében, nem okozott csalódást a magyar közönségnek: ahogy azt az alapító tagok közül Paul Stanley az Indexnek adott interjújában ígérte, óriási show-val érkeztek Budapestre, a zenekar különböző korszakaiból válogatva dalokat.

Az együttes alapításakor ugye a tagok alapötlete az volt, hogy a KISS egy olyan banda legyen, amilyet még senki sem látott azelőtt. Ez nem csak a látványos show-elemekben merült ki, az is hozzájárult, hogy a tagok egyenként választottak maguknak színpadi karaktereket, és festett arccal, vad öltözetben, vastag talpú, szegecses csizmákban álltak a közönség elé, ami az évek során végül a védjegyükké is vált. Az eredeti felállásban a magyar felmenőkkel rendelkező Gene Simmons (The Demon), Paul Stanley (Starchild), Ace Frehley (Space Ace) és Peter Criss (Catman) zenélt, az utóbbi két tag helyett pedig jelenleg Tommy Thayer és Eric Singer játszik a KISS-ben, amely túlnőve a zenekari kereteket, igen hamar világjelenséggé vált. 

Stanley arról is beszélt a május végi interjúban, hogy bár búcsúturnén vannak, a KISS ezek után sem érhet véget, mert mostanra az emberekben él. Hangsúlyozta, hogy a banda és a rajongók közötti kapcsolat mennyire különleges: egy világméretű közösség a bázisuk, amelybe mindenféle korosztályból tartoznak emberek, akik osztoznak a szeretetben egymással. A csütörtöki koncerten pontosan ezt tapasztaltam: idősek és fiatalok, sőt kisgyerekek is eljöttek a bulira, sokan a zenekari tagokhoz hasonlóan kifestett arccal. Bár a banda logója mára bárhol szembejöhet az utcán, ennyi KISS-pólót még életemben nem láttam egy rakáson, mint a Papp László Budapest Arénában csütörtökön. Mindez igazolja azt az elköteleződést, amelyről a frontember beszélt, ahogy a telt ház is mutatja, hogy jócskán akadnak magyar rajongói a csapatnak.

Azonnal befűtötték az arénát

Valamivel 8 óra után érkeztem az arénába, elcsípve még néhány számot a Dirty Honey fellépéséből. Kényelembe helyeztem magam a 104-es szektorban, ahonnan szépen be lehet látni az egész termet. Szó se róla, fullosan megtelt a csarnok, még a felső karéjon is eladták a helyeket, amin egyáltalán nem kell csodálkozni: én magam sem láttam még élőben soha a zenekart, egyértelmű, hogy erre az utolsó lehetőséget nem fogom kihagyni – feltehetőleg sokan mások is így voltak ezzel. Mivel nagy show-ra lehetett számítani, megpróbáltam felmérni a terepet, vajon hol vannak olyan szerkezetek, emelvények, bármik, ahol meglepetésekre lehet számítani. A koncert kezdete előtt túl sok mindent azonban nem lehetett előre kikövetkeztetni: a színpad kétoldalán elhelyezett, a zenekari tagokat megformáló, óriási „lufiszobrokon” kívül mindent eltakartak egy függönnyel.

A banda pontban 9-kor meglehetősen hatásos belépővel robbantotta be a bulit: a leomló függöny mögül előbukkantak a zenekari tagok, akik a mennyezetről ereszkedtek alá egy-egy nyolcszögletű, az alján leddel borított talapzaton. Már az első számnál beindult a pirotechnika: szikraeső, tűzijáték és lángok fűtötték fel a csarnokot, amelyekkel a későbbiekben sem spóroltak. Én nagyjából a keverőpult magasságában ültem, de ott is rendre megcsapott a színpad felől érkező forró levegő – elképzelésem sincs, hogy a tagok, főleg Simmons abban a vastag jelmezben, hogyan tudták ezt a közvetlen közelükben elviselni. Márpedig kibírták, sőt a 61 és 72 év közötti zenészek korukat meghazudtolóan tolták le a kétórás koncertet. Persze ugrálni nem ugráltak, azokban a vastag talpú csizmákban nem is nagyon lenne lehetséges, de láthatóan mindnyájan elképesztően jó formában vannak.

A lenyűgöző show-elemek mellett a színpadképről is érdemes ejteni pár szót: a tagokat berepítő ledes sokszögelemekből talán tizenkettőt számoltam, amelyek – hacsak nem váltottak át ismét „repülőcsészealj-üzemmódra” – a színpad felett helyezkedtek el, és ugyanúgy vetítettek rájuk, mint a pódium két oldalán és mögött elhelyezett óriási ledekre. A dobfelszerelést a háttérben állították fel, kétoldalán világító szemű pumákkal, de bal oldalon nem messze egy kígyószerű lény is figyelt. A színpadhoz nem tartozott kifutó ugyan, de a két szélén egy-egy kör alakú kilépőt helyeztek el, amit felváltva látogattak a zenekari tagok. A zenészek egyébként végig mozgásban voltak, rendre helyet cserélve egymással, hogy a fanok bárhol is állnak, mindegyikőjükből kaphassanak eleget. 

A küzdőtér közepén, egészen pontosan a keverőpultnál egy kiemelhető kis körszínpadot helyeztek el: a koncert egy pontján– ahogy azt a májusi interjújában is ígérte–ide repült át Paul Stanley egy drótkötélen függeszkedve, hogy a közönség soraiból adjon elő két nótát, amelyek közül az egyik a megjelenése óta már sok más előadó által is feldolgozott I Was Made For Loving You című szerzemény volt. De nem csak Stanley-nek volt szólórésze a koncert alatt: Gene Simmons őt megelőzően került reflektorfénybe, miközben a karrierje során már védjegyévé vált nyelvöltögetés mellett művért is köpött bőven. Tommy Thayernek és Eric Singernek is volt szólóetapja, utóbbi ezalatt a dobfelszerelésével a magasba emelkedett. 

És csak halmozódtak a hatások

Az egész, érezhetően tűpontosan kidolgozott produkciónak egyébként volt egy remek íve. Míg az elején a pazar show-elemek ellenére is egy picit ült még a buli, az idő előrehaladtával fokozatosan emelkedett a hangulat, amit a kitalált karaktereiknek megfelelő szerepet játszó zenészek a közönséggel való folyamatos kommunikációval is igyekeztek fokozni. Az első lépcső talán az volt, amikor Gene Simmons végre megszólalt magyarul, majd amikor Stanley először állította fel az ülőszektorokban helyet foglalókat. De az egyre több hang- és fényhatás, a színes csóvák, lézerek és fényoszlopok is rendre spannolták a népet – annyi minden történt egyszerre a színpadon, hogy nem is lehetett volna másra koncentrálni.

Simmons vérköpése után Stanley drótköteles repülése, majd a kisszínpados produkciója óriási lökést adott, és amikor azt gondolta az ember, hogy ezt már nem lehet fokozni, zongorához ült a dobos Eric Singer, mindenkiben tudatosítva, hogy bizony ő is jó énekes. A ráadásnál tapasztaltak egyébként is teljesen levették a lábáról az embert: egy ponton KISS-logóval ellátott léggömbök hullottak alá a magasból, amelyek közül persze néhány sosem pattant vissza a levegőbe, egy-egy gyűjtögető fan ugyanis rárabolt és eltette magának emlékbe. Nem sokkal később konfettieső is érkezett, de nemcsak a színpadról, hanem a hangosítópulttól is megszórták a közönséget. Az utolsó, Rock and Roll All Nite című dalnál konfetti-szalagesőt is kapott a nyakába a nép, de abból is jutott az aréna minden pontjába bőven. Miután levonultak a színpadról a tagok, magyar nemzeti színekben jelent meg a logójuk a pódium mögötti leden, üzenve a magyar rajongóknak, hogy

Hogy mitől működik ennyi idő után is ilyen hatásosan a KISS parádés koncertvíziója? Ezen a show alatt is sokat gondolkodtam. A sok évtizedes zenekaroknál ugyanis fennáll a veszélye, hogy parodisztikussá válnak, főleg egy ilyen banda, amely a zenei hatások mellett egyéb effekteket és „mutatványokat” is bevet az élő fellépések alkalmával. Kollégámmal arra jutottunk, talán az lehet az oka, hogy ők maguk is kellő humorral kezelik a szerepüket és a produkciójukat, a koncertek alkalmával pedig inkább egyfajta show-műsor megvalósítására törekszenek, amelyben elsősorban az a feladatuk, hogy minden szempontból lenyűgözzék a közönséget. Mindez a KISS esetében nem egy bonyolult dolog, miután annyiféle, és mennyiségben is jócskán több látványelemmel készülnek, mint bármelyik másik zenekar – érdekes, hogy a sok esetben már-már túlzásba hajló effektek a mai napig megállják a helyüket és nem érződnek soknak. 

A setlistet itt találja. 

(Borítókép: KISS zenekar. Gene Simmons. Paul Stanley. Fotó: Nagy Tamás / Index)