Leslie Mandoki az Indexnek: Ha a világ hallgat Gorbacsovra, most nem lenne háború

Ahogyan arról az Index is beszámolt, 92. életévében, hosszan tartó, súlyos betegeskedést követően augusztus 30-án meghalt Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió egykori elnöke.

A vasfüggöny lebontásáért munkálkodó korábbi vezető halála után a világ vezetői politikusai és híres barátok is kifejezték részvétüket, azt azonban kevesen tudják, hogy Gorbacsovnak egy magyar zenész jóbarátja is volt – Leslie Mandoki rendkívül közeli viszonyt ápolt az egykori Szovjetunió utolsó első számú emberével.

Az Index a 69 esztendős művésszel barátságukról, a politikus hagyatékáról és tetteinek történelmi jelentőségéről beszélgetett. 

Rendkívül közeli barátságot ápolt Mihail Gorbacsovval. Mikor találkoztak először? Milyen embernek ismerte őt? 

Mihail Gorbacsov a mi történelmi szakaszunk legfontosabb szereplője, egyénisége, hisz ő volt azt – amit most sokkal jobban érzünk, mint tíz évvel ezelőtt éreztünk volna –, aki békét és szabadságot adott egyszerre. A valamikori NDK-ból 350 ezer szovjet katonát vont ki egy puskalövés nélkül. A mai szabadságot, amit élvezünk, és a békét, amit élvezhettünk, azt mind neki köszönhetjük. A barátságunk immáron 25-28 évvel ezelőtt kezdődött. Engem a felesége, Raisza Makszimovna Gorbacsova keresett meg egy zenei projekttel kapcsolatban. Akkor összeültünk így hárman, a beszélgetésből pedig hamar kialakult egy mély barátság.

Milyen témákról tudtak, szerettek beszélni?

Ők tudták, hogy én egy ruszofób magyar srác vagyok, akinek az édesapja 1956-ban maga is pesti srác volt , úgyhogy mi már az első estén elkezdtünk beszélgetni Dosztojevszkijről, Sztravinszkijről, Eisensteinről és természetesen nemcsak a szovjet vörös hadsereg bűntettei, hanem a csodálatos művészetük is szóba került. Elmondta, hogy 1956-ban a KGB félretájékoztatta a vezetést, azt a jelentést kapták Magyarországról, hogy ott vérengzés van, amelyet azonnal le kell állítani. Csak sokkal később, 1989-ben tudta meg, hogy ez egy tudatos manipuláció volt. Elmondta, hogy őt mennyire megérintette az, hogy 1989 júniusában – ahogyan ő fogalmazott – egy Angliából hazatért diák mondta ki azt először nyilvánosan, hogy a szovjet hadseregnek haza kell mennie, a berlini falnak le kell omlania, a vasfüggönynek meg kell szűnnie – mint tudjuk, ez a fiatal Orbán Viktor volt. Gorbacsov nagyon tisztelte a magyar szabadságvágyat emiatt. Amikor megkapták a jelentést Moszkvában, hogy mi történik a Hősök terén, már tudták, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat, amit végül a Honecker-rezsim sem tudott Németországban megállítani, és leomlott a vasfüggöny.

És a zene is időről időre szóba került.

Az igazi érdekesség zeneileg, hogy a hetvenes években a szabadelvű diákság zenéje a progresszív rock volt – Pink Floyd, Yes, Jethro Tull –, ezeket el kellett nyomni, ez volt a kultúrpolitikai feladat. Én is ennek voltam a része, ugyanis az én zenei atyám a Syrius együttes volt, amelyet a kommunisták eltapostak. Amikor Gorbacsov elmesélte nekem a stúdiómban ülve, hogy ezt a zenét el kellett nyomniuk és ellehetetlenítenünk, az visszaigazolta az egész életutam, hiszen én pont emiatt disszidáltam. Azt is elmondta, hogy a szovjet állami lemezvállalatnál megjelentetett egy Jethro Tull-albumot, hogy ezzel is igazolja, komolyan gondolja a peresztrojkát. 

Ezt követően többször is találkoztak, ahogy fogalmazott, mint emberre és politikusra is felnézett Gorbacsovra. Volt közös projekt is?

18 évvel ezelőtt az 50 éves a rock című műsorsorozatunk első adását a német ZDF-en 12 millió ember látta. Akkor a Mandoki Soulmatesben Peter Frampton gitározott, Jack Bruce a Creamből basszusgitározott, Jon Lord a Deep Purple-ből orgonázott, Greg Lake volt a második gitáros az Emerson, Lake and Palmerből, Ian Anderson fuvolázott és énekelt a Jethro Tullból, Bobby Kimball a Toto-ból és Chris Thompson a Manfred Mann's Earth Bandből pedig szintén énekeltek. Elég nagy vállalás volt, hogy egy ilyen rockműsort csinálunk szombat este a legnagyobb tévéadón, mindenki meg volt szeppenve. Három vagy négy héttel a műsor előtt a programigazgató és a főszerkesztő odajöttek hozzám, hogy „Leslie, figyelj, nem kellene valami nagy világsztárt még hozzávenni a műsorhoz, hogy legyen nézettség?”. Mondtam, hogy nem, de valakit még meghívnék, Mihail Szergejevics Gorbacsovot. Mondtam nekik, hogy képzeljék csak el, hogy a műsor közepén, amikor játsszuk a Smoke On The Watert és a Jethro Tull leghíresebb dalait, két szám között bejönne Gorbacsov, és elmondaná a történetét a progresszív rockról. Ezt követően felhívtam, ő pedig nagy lelkesedéssel fogadta a felkérést. Amikor jött a koncert, leültünk a backstage-ben Ian Andersonnal és Gorbacsovval hármasban, és neki is elmesélte, hogy miért jelenhetett meg anno az albumuk a szovjeteknél.

Hogyan kell elképzelni az önök barátságát? Hogyan tartották a kapcsolatot?

Folyamatosan kapcsolatban voltunk, a találkozókon kívül leginkább leveleztünk egymással és telefonáltunk, majd Skype-on keresztül értük el egymást. Neki volt egy olyan szokása is, hogy videóüzeneteket küldött, amelyre én is videóüzenetben válaszoltam, megesett, hogy egy zenekari próbáról küldtünk neki születésnapi köszöntést így.

Közösségi oldalán megemlékezésében azt írta Gorbacsovról, hogy hiányozni fog, főleg most. Az orosz–ukrán konfliktusra utalt ezzel?

Szláv–szláv háború. Az ő életműve a vasfüggöny lebontása, meg tudott állapodni Helmuth Kohllal, Margaret Thatcherrel és Ronald Reagannel arról, hogy a világ szabad legyen, békében. De mi is az ő tanítása? Az, hogy tárgyaljunk, tárgyaljunk, tárgyaljunk, minden konfliktust meg kell próbálni megakadályozni. Inkább ezer eredménytelen tárgyalás, mint egyetlen halott. Ez az ő tanítása.

Ami nem sokkal a halála előtt semmivé vált. 

Ha komolyan vettük volna ezt a tanítást, akkor mindenki ott lett volna a temetésén, a halotti tor hajnalig tartott volna, és mindenki megállapodott volna békében, hogy ne haljanak meg emberek, hogy ne bombázzanak kórházakat és iskolákat, az anyák ne veszítsék el gyermekeiket, a gyermekek ne veszítsék el édesapjukat. Ez lenne a cél, hogy tárgyaljunk, vagy akár veszekedjünk, de közben megtanuljuk azt, hogy attól még, hogy valaki nem azt mondja, amit mi, ő is csak egy ember, aki bizonyos dolgokról más véleményen van. Ez a felfogás volt a barátságunk alapja, a színpadon én is mindig azt mondom, hogy a dalaim arról szólnak, ami minket összeköt, nem pedig arról, ami elválaszt. Ez volt az ő célja is.

Pedig sokáig úgy tűnt, Európában – néhány eset kivételével – hosszú távon béke honolhat Gorbacsov peresztrojkájának köszönhetően. 

Nemcsak mi, magyarok kaptunk szabadságot békésen, hanem az egész világ. Azokat a leszerelési egyezményeket kötötték meg annak idején, amit a világ éppen felrúgott. Nem fogadták el az ő tanítását, ami az volt, hogy mi építjük az európai házat, és mindenki a saját lakásában úgy él, ahogyan szeretne. Az északi embereknek és egy szicíliainak egyszerűen nem ugyanaz a gondja, de Európa ereje pont az, hogy különbözőek vagyunk. Élveznünk kellene ezt a különbözőséget, ebben van az erő,  Gorbacsov tanítása is ez volt.

A temetésen végül sikerült ott lennie? Korábban azt mondta, mindenképpen el akar utazni, hogy lerója kegyeletét.

Sajnos nem sikerült, egyszerűen lehetetlen volt. Amikor megjött a halálhír kedd este, akkor én azonnal mondtam a gyerekeknek és a titkárnőmnek, hogy nézzék meg, hogyan tudok eljutni Moszkvába. De technikailag nem volt megoldható, hiszen Németországból a szankciók miatt egyáltalán nem repül Moszkvába repülőgép. Próbáltunk Törökországon keresztül eljutni, de a koncertek miatt végül nem sikerült összehozni. Tiszteletem a magyar miniszterelnöké is, aki  lerótta kegyeletét azelőtt, aki szabadságot adott nekünk. Nagyon bíztam benne, hogy a világ vezetői politikusai is ott lesznek és fejet hajtanak egy ilyen ember előtt, de nem így történt.

Mikor találkoztak utoljára?

Másfél évvel ezelőtt, amikor kilencvenéves lett, szerettünk volna többet beszélgetni, de amikor küldtem neki a köszöntő üzenetet, akkor is mondták már, hogy nagyon beteg, nincs ereje hosszabb beszélgetésekhez. Egyedül kellett eltöltenie a 90. születésnapját, mivel nagyon félt a koronavírustól, pedig én akkor is azt terveztem, hogy elrepülök hozzá, hogy együtt lehessünk, de tiszteletben tartottam a kérésüket. Lényeg a lényeg, a videóüzenet után tudtunk egy kicsit beszélni, tényleg nem sokat, mert nagyon fáradékony volt már, az ő első kérdése pedig – mint mindig – az volt, hogy „Hogy vannak a gyerekek?”. 

Ön szerint mi tette Gorbacsovot igazán különleges politikussá?

Igazi európai volt, egy európai orosz. Őt nem érdekelte a közvélemény, őt a történelmi lépték érdekelte, és hogy a következő generációnak hogyan lehet majd átadni a világot. Ez volt az ő értékrendje, emiatt volt igazán különleges ember. 

Ha jól értem, akkor tulajdonképpen a legtöbb dologban egyező véleményen voltak.

Kettőnknél egy értékközösségről volt szó. Nagy dolognak tartom, hogy amikor kérdeztem tőle, hogy ebben az egész történelmi folyamatban voltak-e érdekes, humoros jelenetek, akkor mondta, hogy persze. És elkezdte mesélni, hogy „amikor Rejkjavik felett egy helikopterben ültem Ronald Reagannel, és mindegyikőnk mellett egy-egy tolmács ült csak, az ölükben egy-egy atombőrönddel, azt mondta nekem Reagan, hogy figyelj, Mihail Szergejevics, nem nevetséges ez? Gondolj bele, ha ezt a világ látná...” Ez egy olyan történelmi jelentőségű esemény volt, ahol mindenki azt gondolta, hogy inkább tárgyaljunk, ne háborúzzunk. De ez most nem egy népszerű gondolat.

 Ha össze kellene foglalnia, ön szerint mi Gorbacsov hagyatéka? 

Európa erénye, hogy az „európai ház”, amit Gorbacsov ajándékozott nekünk, abban mindenki úgy él, ahogyan szeretne. Valakinek fontos a család, valakinek kevésbe, az egyik így definiálja az életet, a másik pedig amúgy. Nem baj a különbözőség, nem baj, ha teljesen más véleményen vagyunk. Kössük össze azt, ahol mi összetartozunk, mellette pedig élvezzük a különböző véleményeket. Csak ismételni tudom, inkább ezer eredménytelen tárgyalás, mint egy halott. Ez pedig nem pártállás, hanem emberség kérdése. 

(Borítókép: Leslie Mandoki)