Ördög Nóra: Ez volt a leghosszabb idő, amit külön töltöttünk

Már nem kell sokat aludniuk az Ázsia Expressz rajongóinak, a kalandreality ugyanis 3 év után, október 10-én új évaddal tér vissza a TV2-re. A pandémia miatt 2020-ról egészen idénre halasztott műsor formátuma az első két évadtól jelentősen nem tér el, a helyszín ezúttal is lélegzetelállító lesz, az új szériában azonban hét helyett nyolc sztárpáros méri össze a tudását.

A versenybe szálló Gelencsér Tímea és Balogh Szimóna; Gáspár Győző és Gáspár Bea; Király Linda és Király Viktor; a ValMar duó, azaz Marics Peti és Valkusz Milán; az exatlonos Rozs Gergő és Kása András; Mérai Kata és Gyebnár Csekka színésznők; Nemazalány-Halastyák Fanni és párja, Szlépka Armand; valamint a színészházaspár Kiss Ernő Zsolt és Nyári Darinka a Közel-Keletre kalauzolják el a nézőket –

A már befejezett forgatásokról, személyes nehézségekről, a család hiányáról és a felejthetetlen élményekről a műsor keddi sajtótájékoztatóján Ördög Nóra mesélt az Indexnek. 

Most indul a harmadik évad, ön pedig már mint tapasztalt Ázsia Expressz-háziasszony vágott bele a forgatásokba. Miben volt másabb most a munka, miben lesz másabb ez az évad?

A magánéleti vonatkozásában az volt most a legnagyobb újdonság, hogy nem volt végig kint a családom. Ott voltak velem Jordániában és a végén Üzbegisztánban is, de a közepén volt egy két és fél hetes időszak, amikor nem – ez volt a leghosszabb idő, amit külön töltöttünk, így mindenképpen egy különleges helyzet volt.

Egyébként azt vettem észre a magyar és külföldi stábon is, hogy bármilyen országba is megyünk forgatni, mintha hazamennénk. Vannak barátok és ismerősök a kinti stábban, óriási szeretettel fogadjuk mindig egymást, a magyar csapat pedig elképesztő profin kezelte a helyzeteket. Szinte fel sem tűnt, hogy ez az évad tele volt váratlan szituációkkal, fordulatokkal és krízishelyzetekkel, amiket – mondjuk – a korábbi szériákban komolyabb ijedség kísért volna; most már van egy olyanfajta rutin és nyugalom, hogy ezeket a helyzeteket is igazán flottul sikerült kezelni. Én abszolút biztonságban éreztem magam a csapattal most is; alig várom, hogy legyenek még ilyen kalandok.

Az évad forgatásai eredetileg már 2020 márciusában megkezdődtek volna, azonban a pandémia mindent felülírt. Mennyivel volt másabb most, két év elteltével belevágni ebbe, műsorvezetőként milyen kihívást jelentett a mostani felvétel?

Nekem ilyenkor leginkább a körülményekhez kell alkalmazkodnom, hogy meleg vagy éppen hideg van, hogy fújja a homokot a szél, vagy éppen a szemembe tűz-e a nap. Ilyenkor szó szerint lepottyantanak a világ egyik pontján, és az ottani körülményekhez azonnal igazodnom kell. A kalandok legnagyobb mozgatórugói az emberi kapcsolatok, ez a környezet és a helyzetek mindenkiből különböző reakciókat váltanak ki.

Elképesztő konfliktusok voltak – nemcsak a párosok között, hanem azokon belül is. Ezeket nekem kellett tompítanom vagy kezelnem, az én feladatom az, hogy közelebb hozzam egymáshoz őket, és kimondassam velük, amik addig csak a felszín alatt lappangtak, de valamiért nem beszélték meg. Tulajdonképpen mint egy karmester vezénylem ezeket. Számomra a legnehezebb, hogy én is ugyanúgy ki vagyok ragadva az itthoni. kényelmes közegemből, korán kell kelni, nagyon korán kell indulni, és közben alkalmazkodni kell a szélsőséges időjárási körülményekhez is.

Lélegzetelállító sivatag

Új évad, új országok. Mi az, ami a leginkább megfogta az új helyszínek, tájak láttán?

Törökország nagyon nagy meglepetés volt nekem, előzetesen úgy gondoltam, hogy nagyon nagy újdonságokat már nem tartogat számomra. Korábban Isztambulban voltam csak, de lélegzetelállító, hogy a belső részeken milyen hihetetlen dolgok vannak. Nekem Kappadókia volt talán az egyik legnagyobb élmény, és az ottani hőlégballonok, ráadásul ez egy olyan forgatási periódus volt, amikor nem volt ott a családom, ezért ezt iszonyúan sajnálom is, hogy ők nem láthatták. Bakancslistás tervem azóta, hogy velük is visszamenjünk oda egyszer, mert tényleg fantasztikus volt ez az egész. 

Üzbegisztán is elképesztő volt, fantasztikus építészeti csodákat láthattunk. Ott volt egy olyan jelenet, amikor egy minaretnek a legtetejére, külön engedéllyel, egy létrát felcipelve tudtunk csak felmenni, és bár én nem vagyok tériszonyos, a korlát nélküli tetőn kicsit aggódtam a stábtagok miatt. Amikor az operatőr engem vett, és hátrafelé sétált, miközben én beszéltem, igazán félő volt, hogy lecsúszik onnan. A jordániai sivatag – talán mondanom sem kell – szintén lélegzetelállító volt. A nulladik napon volt egy forgatásunk kint – ahogyan dzsipekkel kivittek minket oda, és a vörös homokdűnéken mászkáltunk, az is egy életre szóló élmény volt.

Korábban a család is mindig ott volt a forgatásokon, most viszont csak rövid ideig tudtak kiutazni. Van ilyenkor idejük egymásra, vannak velük közös programok?

A forgatások napjain általában nagyon korán kelünk és elég későn is végzünk. Nekik is van egy kisbuszuk, ami párhuzamosan jön minden helyszínre a stábbal. Úgy oldottuk meg, hogy amikor én már tudtam, hogy hova megyünk, hogy hol lesz egy hosszabb játék, és hogy van-e mit megnézniük ott, akkor azt jeleztem nekik, és jöttek utánunk. A szünetekben ilyenkor tudtunk egy kis időt együtt tölteni, emellett pedig este, amikor lehetett, együtt vacsoráztunk, és együtt aludtunk el a gyerekekkel. Nyilván ez ilyenkor nem a családi életről szól, de annyit pont tud pótolni ez a kis idő, hogy mégsem hetekig kell távol lennünk egymástól.

A gyerekek ezek szerint már megszokták ezeket a forgatásokat.

Az első Ázsia Expressz idején két és fél meg három és fél évesek voltak, szóval az egy egészen más menet volt. Most már nyolc- és kilencévesek, így ezt most már értik is, és felfogják, inkább abból volt a baj, hogy haza kellett menniük, mert maradtak volna még. Most először mondta azt a férjem is – persze lehet, hogy csak így utólag nagy a szánk –, hogy úgy érzi, mindenki jól bírta volna végig. Az utóbbi évek tapasztalata az volt, hogy a lelkesedés két-három hét után elfogyott, és utána már mindenkinek nyűgös volt a helyzet. Idén inkább szomorúság volt a hazamenetel miatt, szóval ha lesz még Ázsia Expressz, akkor lehet, hogy megpróbálkozunk újra azzal, hogy végig kint legyenek velem.

Átlépni a korlátokat

Ha nem vezetné a műsort, kipróbálná magát versenyzőként? Eljátszott már a gondolattal?

Természetesen felmerült már a fejemben, de hála istennek a férjem rögtön mondta, hogy ő nem őrült meg, hiszen látott már közelről forgatást, és pontosan tudja, hogy ez nagyon-nagyon kemény. Tényleg az van, hogy amikor a versenyzők elindulnak, nem tudják, mire vállalkoztak. Kicsit irigylem őket menet közben, amikor látom, hogy mindenki átlépi a saját korlátait – az egy életre szóló élmény, amikor az ember átkattan a túlélő üzemmódra. Ezt a részét irigylem, de nagyon kemény küzdelem, és szerencsére ezen eddig nem is nagyon kellett ilyesmin komolyan agyalnom, hiszen én vagyok a műsorvezető, és nincs is jelenleg más, aki vállalkozna helyettem erre. Jó lesz nekem ezen az oldalon.

Nemcsak a stáb és a versenyzők, de a különböző országok lakosai számára is egy teljesen új szituáció a sok kamera és az idegenek megjelenése. Hogyan szokták fogadni a helyiek a forgatásokat és a versenyzőket?

Országonként eltérő, mennyire nyitottak. Nem is gondolnád, hogy egy olyan kulturált és civilizált közegben, mint Törökország, sokkal zárkózottabbak, sokkal kevésbé nyitottak felénk, emiatt pedig a versenyzőknek is sokkal nehezebb dolguk volt. Ott például alig vettek fel stopposokat, míg Jordániában, amelynek sokkal inkább elmaradottabb részein forgattunk, egy óriási kuriózum volt, hogy megjelentünk. Grúziában szintén zárkózottak voltak, Üzbegisztánban pedig nagyon nyitottak és kedvesek az emberek. Szerintem a műsor kapcsán egy-egy ország karakterét is megismerjük, már abból, hogy az ilyen szituációkra hogyan reagálnak.

(Borítókép: Ördög Nóra. Fotó: Zöld Fanni / Index)