Úristennel melegített a Backstreet Boys Budapesten, röpködtek az alsógatyák a tömegbe

A kilencvenes évek egyik legkedveltebb formációi az akkoriban virágkorukat élő fiúbandák voltak. Bár az úttörőnek számító New Kids On The Block még a nyolcvanas években alakult, a következő évtizedben is megőrizte népszerűségét, miközben egyre több fiúcsapat bukkant fel a zenei piacon mellettük, hasonlóan nagy sikert aratva elsősorban a tinik körében. Ott volt például a brit Take That, az amerikai Backstreet Boys, vagy a szintén amerikai 'N Sync, hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül, de hazai viszonylatban is voltak próbálkozások persze, gondoljunk csak a Shygysra vagy a Picasso Branchra, amelyeket Kocsor Zsolt, azaz Kozso menedzselt.

Merthogy ezeket a fiúcsapatokat a kamaszlányok zenei igényeire fókuszálva többnyire tudatosan állította össze egy-egy zeneipari szakember, szem előtt tartva, hogy a bandatagok ne csak az énekhangjukkal, hanem lehetőleg a megjelenésükkel is lenyűgözzék a célközönséget. A hangszeres tudás nem volt feltétel, hiszen a főhősöknek nem a zenélés volt a feladatuk a színpadon, ehelyett – az éneklés mellett – jellemzően különféle táncos koreográfiákkal igyekeztek elbűvölni a közönséget. A fellépéseken – hacsak nem félplayback show-ról volt szó – a háttérben meghúzódó kísérőzenészek szolgáltatták a muzsikát a produkcióhoz, ám ők nem voltak hivatalosan az együttes tagjai.

A kitalált recept tökéletesen bevált, melynek következtében a tinik rajongására idővel egy egész iparág épült: lányok milliói tapétázták ki annak idején a szobájuk falát a kedvenceiket ábrázoló poszterekkel, emellett rendszeresen vásárolták a zenei híreket szolgáltató magazinokat, és egyéb olyan ruházati és kiegészítő termékeket, amelyekről a rajongásuk tárgyai tekintettek vissza. Aki – hozzám hasonlóan – mégsem lett hardcore fan, annak az életéből sem maradtak ki a világhírű fiúcsapatok legnagyobb slágerei, hiszen amellett, hogy ezek megállás nélkül futottak a zenecsatornákon, az akkoriban igen népszerű táncos szórakozóhelyeken is rendre előkerültek.

Közel harminc éve tolják

A kilencvenes években alakult, világszerte népszerű fiúcsapatok közül a Backstreet Boys az egyik, amely a mai napig aktívan működik. Olyannyira, hogy a 2019-es DNA című stúdióalbumuk után október közepén egy új lemezzel jelentkezett az együttes, amit már jó előre be is beharangoztak. Nem lehet elég korán elkezdeni az ünnepi készülődést, a srácok, akik mostanra negyvenes férfiakká értek, ezúttal egy karácsonyi kiadvánnyal rukkoltak elő, amelyen olyan klasszikusokat énekelnek, mint a White Christmas, a Have Yourself A Merry Little Christmas, a Silent Night vagy épp az I'll Be Home For Christmas című dal, a korongon szintén szereplő Last Christmas pedig november 1-jén egy klipet is kapott. 

A számtalan toplistás slágerével, rekordokat döntő turnéival, megannyi díjával és 130 millió példányt meghaladó lemezeladásával minden idők legsikeresebb fiúbandájának számító Backstreet Boys tagjai utoljára 2019-ben, a DNA albumukat népszerűsító turnéjukkal jártak Európában, melynek keretében akkor Budapestre is ellátogattak. Áprilisban érkezett a hír, hogy a világ körüli turné folytatásaként – amely egyébként végig telt házas koncertekkel zajlott Észak- és Dél-Amerikában, Európában és Ázsiában is – visszatérnek a kontinensre, november 2-án pedig ismét a Budapest Arénában láthatja őket a magyar közönség.

Miután 2019-ben nem volt alkalmam megnézni a produkciójukat, most semmiképp nem szerettem volna kihagyni – egyrészt mindig élmény felülni a nosztalgiavonatra olyan slágereket hallgatva, amelyekhez szép emlékek fűzik az embert, másrészt a kíváncsiság is hajtott persze, hogy

Utóbbi miatt azért aggódtam is picit, nehogy önmaguk paródiájába fulladjanak a tagok, de szerencsére – bármennyire is szürreálisnak tűnt, hogy közel 30 év után, immáron családapákként ugrálnak az orrom előtt a színpadon –, ha volt is néha egy-egy pillanat, amit önkéntelenül is megmosolygott az ember, abban a műfajban, amit képviselnek, egy egészen élvezhető, kísérőzenekar nélküli, félplayback produkcióval érkezett a csapat, amit láthatóan a közönség is nagy örömmel üdvözölt. Persze nagyon fontos, hogy milyen elvárásokkal megy el egy ilyen eseményre az ember – én így utólag azt gondolom, amit egy ilyen formáció adni tud, abból a maximumot hozták Budapestre.

Maricsék dalával melegítettek 

Az együttes kedden érkezett Budapestre, és az Instagram-posztjaik alapján hamar kiderült, hogy a Gresham-palotában szálltak meg, amit a rajongóik is gyorsan kiszimatoltak – a közösségi oldalakon fellelhető fotók alapján szerdán már egy kisebb tömeg várta a hotel előtt a tagokat, akik készségesen meg is álltak fotózkodni. Ez egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy a legutóbbi fellépésükre is pár nap alatt elkapkodták az összes jegyet – láthatóan még ennyi idő után is vannak, akik komolyan kitartanak a formáció mellett, függetlenül attól, hogy a helyes kisfiús imidzsből már jócskán kinőttek.

A szerdai koncerten is rengetegen voltak. Még a felső karéjon is megtelt minden ülőhely az arénában, s bár a jelenlévők nagyobb részét inkább a fiúbanda tagjaihoz korban passzoló hölgyek tették ki, azért férfiakból is akadtak jócskán a csarnokban, és láthatóan már a produkció kezdete előtt egy órával önfeledt hangulatban volt mindenki. Ehhez nagyban hozzájárult a közönség melegítését végző Las Vegas-i KnowleDJ is, aki egészen elképesztő retrószettel érkezett, meglepetésként két magyar nótát is beillesztve a külföldi nóták közé. A közönség már régen túl volt egy Bon Jovi-, egy Britney Spears- és egy Whitney Houston-számon is, amikor egyszer csak felcsendült a ValMar duó, azaz Marics Péter és Valkusz Milán Szikora Róberttel rögzített nagy nyári slágere, amit egy pillanatnyi meghökkenés után hirtelen óriási ováció követett:

Hasonló örömkitörés fogadta Náksi Attila, illetve a Soho Party dalát is – Az éjjel soha nem érhet véget egyébként is remekül passzol minden olyan bulihoz, amit az ember nagyon vár és élvez.

Márpedig a jelenlévők borzasztóan izgatottnak tűntek – már KnowleDJ szettjét is végigbulizták, sokan torkuk szakadtából énekelve az ismerős dalokat. Mindez pedig csak fokozódott a Backstreet Boys színpadra lépése után.

Időutazás, gatyadobálás, saját pillanatok

A főhősök egy hosszabb önpromóval felturbózott intrót követően, némi fényjáték és füst kíséretében nagyjából este 9-kor jelentek meg végül, és rögtön belevágtak az együttes legelső, 1996-os lemezén szereplő I Wanna Be With You című dalába. Ezt a 2000-es Black & Blue album The Call, majd az 1999-es Millenium Don't Want You Back című száma követte. A harmadik dal után a tagok közül Brian Littrell lépett elő a színpadon, hogy szóljon néhány szót a közönséghez. Elmondta, mennyire hálás mindazoknak, akik továbbra is támogatják a zenekart, és mint kiderült, a fővárosunk nevét is sikerült megjegyeznie. Ilyen saját pillanata, amikor a többiek a háttérbe húzódtak és egyedül beszélhetett a közönséggel, egyébként Howie Dorough-nak és Nick Carternek is volt később, illetve A.J. McLean és Kevin Richardson (miután Kevin bebizonyította, hogy képes megtanulni két szót a mi nyelvünkön és magyarul köszönt be, hogy „jó estét”) közösen kapott egy blokkot, amibe egy kis közjátékot is illesztettek.

A két tag egy ruhacserét imitált a színpadon, amit már az ötlet felvázolásakor óriási sikítások követtek – és noha mindezt végül csaknem vállig takarásban végezték, nagy sikere volt a jelenetnek. Főleg, amikor emlékeztettek rá, hogy annak idején melltartók és bugyik röpködtek a közönség soraiból a színpadra – ezeket a szívességeket viszonozva most a

Igazából az ilyen és ehhez hasonló utalások tették olyanná a produkciót, amitől közel 30 év távlatából is hiteles tudott maradni – hogy a tagok képesek voltak öniróniával tekinteni saját magukra. Egyáltalán nem akartak 20 évesnek látszani a színpadon, többször is utaltak rá, mennyi idő eltelt azóta, hogy elindult a BSB, egy ponton még azt is részletezték, ki hány éves volt a formáció startjánál – bármilyen hihetetlen, Nick Carter még csak 12. Ezen aztán egy darabig elbíbelődtek, illetve a No Place című szám előadásánál a színpad feletti ledeken a dal klipjét is levetítették, ami ugye attól olyan különleges, hogy a tagok családja – a párjuk és a gyermekeik – is szerepelnek benne. Ebből is látszik, hogy nem is próbálnak abban a sármos szívtipró szerepben tetszelegni, amelybe több mint 20 évvel ezelőtt sikerült belehelyezkedniük. Persze a karaktereik korai változatáról is előkerült néhány archív felvétel, emlékeztetve a közönséget a startra. 

Maga a koncert zeneileg egy időutazás volt – azt nem tudom, hogy a 2019-es bulihoz képest a setlist mennyiben változott, de mivel DNA-turné, a DNA-lemez dalai természetesen helyet kaptak a repertoárban, ahogy a legismertebb slágerek is rendre előkerültek, köztük a Get Down, a Shape Of My Heart, a Quit Playing Games, az All I Have To Give, az Everybody, az I Want It That Way, a The One vagy épp a Larger That Life. A közel kétórás show alatt nagyjából 30 dalt toltak le teljes egészében vagy mixelt változatban, és bár – a műfaj sajátosságaként – kísérőzenekar nem volt, a tagok azért énekeltek és nem is akárhogyan. Bár A.J. mikrofonja mintha nem lett volna tökéletesen beállítva, időnként ugyanis kissé fülsértően élesnek tűnt a hangja, meg kell hagyni, hogy a hozott dalok mindegyikét sikerült kifogástalanul letolniuk.

A tagok kondijára sem lehet panasz, fiúcsapatként ugye az éneklés mellett a táncos koreográfiáknak is nagy szerepük van, amiből volt bőven a csaknem kétórás show alatt – a színpadon, a kifutón, de még a fejük felett mozgó ledtest tetején, a magasba emelve sem állt le mozgásban az ötös fogat. Persze már az első szám után folyt rajtuk a víz, de ez egy cseppet sem zavarta őket – egyébként

Ugyan a fényeken kívül – leszámítva az elején és a végén betolt füstoszlopokat, illetve a búcsú-konfettiesőt –, látványban más extrát nem vonultatott fel a csapat, a lámpaerdő, ami a színpad körül, felett, mögött és a ledfalak alól is szórta a hagyományos és a lézerfényeket, egyes számoknál pedig diszkógömbfeelinget idézve lőtte szanaszét a fénysávokat a csarnokban, pont elegendő mértékben egészítette ki a csapat táncát úgy, hogy a figyelem rajtuk maradjon. A színpad köré szögletes alakzatba rendezett fénycsövek adtak egy klassz keretet a pódiumon zajló történéseknek, a csapat feje fölött mozgó ledtest, illetve a háttérvetítésekre szolgáló óriáskivetítő pedig ötletesen hozta az olykor ugyan giccsbe forduló, ám ebbe a produkcióba mégis valahogy tökéletesen illeszkedő animációkat mögöttük. 

Tulajdonképpen nem lehet panasz arra, amit a BSB a Papp László Sportarénába pakolt szerda este. Azt hozták, ami elvárható egy ilyen formációtól, és a közönséggel is nagyon szépen bántak, akik közül egyébként többen kisebb-nagyobb transzparensekkel is készültek, és szabályosan meg voltak veszve attól, hogy az ötös fogat tényleg ott parádézik előttük. Az ülőhelyesek közül a show vége felé láthatóan már senkit sem lehetett a székén tartani, hangos éneklések, ováció és taps kísérte mindvégig a produkciót, amit egyébként tök jó volt látni, hiszen akik ott voltak, érezhetően mind nagyon jól érezték magukat ezen a helyenként nosztalgikus érzéseket ébresztő esten, ami pont azért, mert a tagok képesek voltak a koruknak megfelelően alakítani a karaktereiket, mégsem egy hagyományos retró buli volt.

(Borítókép: Karip Tímea/Index)