A feltaláló ajándéka

A füst megállíthatatlanul gomolygott Kálmánchelyi Ignácz műhelyéből, a Dér utca 2. számú társasház pincéjéből, ahol önkényesen berendezte műhelyét. Ő volt az egyik újságíró a Pesti Polgár szerkesztőségében, aki felmondott a főszerkesztő, Török János viselkedése miatt. Azóta nem keresett új munkát, az erősödő polgárságot akarta megmenteni – most már találmányaival.

Mikor ifjú tehetségként az újsághoz került, a főszerkesztő a szárnyai alá vette, mert látta, hogy az ifjú Kálmánchelyi is az egyetemes polgárosodás szellemiségének terjesztésért harcol. De Török időközben belebetegedett a sok munkába, üldözési mániája egyre jobban elhatalmasodott rajta, és már a legközelebbi kollégáiban is ellenségeket és kémeket látott. Kálmánchelyi sem kerülhette el sorsát. Török eleinte csak mellőzte, majd lótifutinak használta, de azzal, hogy csip-csup ügyekkel az ellenkező politikai beállítódású lapokhoz küldte, nem tudta leleplezni Kálmánchelyit, aki mindvégig hűséges maradt a Pesti Polgár diszkréten lázadó szellemiségéhez. Végül Kálmánchelyinél betelt a pohár és felmondott. Ekkor határozta el, hogy találmányokkal fogja segíteni a fejlődő polgárságot. Fejében sorjáztak az ötletek, és már kisebb-nagyobb sikerrel kísérletezett a zajtalan és robbanásmentes gyúlékony fapálcikákkal. Ezt barátjának és szomszédjának, a vegyészhallgató Irinyi Jánosnak is megmutatta, akit lenyűgözött a Kálmánchelyi által „gyújtónak” nevezett kis eszköz.

Kálmánchelyiné Ditta főzött és mosott szorgalmasan, nemcsak magukra, de az egész környékre, és minél többet időzött férje a pincében, annál többet görnyedt ő a mosóteknő fölé. Kálmánchelyi már hetek óta az éjszakáit is lent töltötte, úgyhogy Ditta szenteste előtt rávette magát, és lemerészkedett a sötét, barlangszerű pincébe.

– Ignácz, kérlek, gyere fel, teljesen tönkreteszed magad. És mit ér ez a nagy buzgóság, ha azt sem tudod, ki veszi meg az isten tudja, miféle gyártmányaidat!?

– Dittám, a Találmányi Hivatalban szabadalmaztatom őket. Gazdagok leszünk, és elősegítjük a polgárosodást! 

– De biztos, hogy itt kell gubbasztanod éjjel-nappal, nem segíthetsz kicsit nekem? Holnap már karácsony szenteste.

– Nem – mondta Ignácz ingerülten. – Menjek mosni, vagy süssek süteményt, ahelyett, hogy a gyújtón gondolkoznék, amivel a karácsony szent fényeit is fellobbanthatnák egyszer az emberek? Ne csacsiskodj!

Ditta zsebre tette mosástól kipirult kezét, kifújta a levegőt, amitől göndör frufruja egy pillanatra felszökkent homlokából. Tanácstalannak érezte magát. Mit mondhatna ennek a megszállottnak?

– Vacsorázni azért csak feljössz!?

– Persze, Dittám, pár perc és megyek.

Ditta fáradtan visszaindult, Kálmánchelyi pedig próbált visszatérni a kémcsöveihez, de felesége látogatása felkavarta. Kinézett a pince szűk kis ablakán, és látta, ahogy szürke köd gomolyog a lámpagyújtogatók lába körül. Azon töprengett, mennyit dolgozik szegény asszony, hogy kezd sápadni finom szépsége, kopik vörös szempillája, szépen ívelt szemöldöke, zöld szemének fénye. Napról napra válik lágysága keménységgé, ruganyos végtagjai vékony pálcikákká, és mindez csak miatta, hisz nem hoz pénzt. Mi marad ebből a gyönyörű asszonyból, ha így folytatja? Csak a buja kárminpiros háromszög a lába között és a vörös pihékkel borított karcsú láb! Hogy gyűlölte Ditta mindig a vörös szöszöket a lábán, pedig milyen édesek azok a kis szőrszálak, amik finoman burkolják hosszú lábszárait. Kálmánchelyi sosem tudott betelni velük, és megtiltotta Dittának, hogy bármilyen módszerrel eltüntesse őket. Pedig Ditta, az asszonyok többségéhez hasonlóan, mindenféle szerekkel kísérletezett, hogy akárcsak órákra, jobb esetben napokra simává varázsolja a lábát. És ekkor Kálmánchelyinek szikra gyúlt az agyában! Rájött, hogy tehetné boldoggá Dittát, hogy kárpótolhatná a szenvedésért, az áldozatért, amit most érte, kettejükért hoz.

Odaállt az asztalhoz, és előkészítette a kémcsöveket, aztán sürögni-forogni kezdett: krémeket, labdacsokat, vizet, alkoholt hozott. Öntögetett, töltögetett, hevített, rázott és kevert. Az egyik kémcső megtelt, áttöltötte a másikba, lehűtötte, megint hevítette, tűz fölé tartotta, fehér porral dúsította. Órákon át dolgozott rendületlenül, miközben Ditta már közös ágyukban szuszogott, párnája nedves volt a könnycseppektől.

Reggel fáradtan ébredt, dagadt, vörös szemekkel. Nem szabad este sírni, nem szabad este sírni – hányszor elmondta az édesanyja, de hiába, ha az ember este tud igazán, ha akkor ér rá, akkor van lehetősége... Kint nagy pelyhekben hullott a karácsonyra ígért hó, de a szobát betöltő világosság ellenére sem látott jól duzzadt szemével. Elindult, hogy letisztítsa arcáról az álomkönnyeket, és épp a kisasztal mellett haladt el, amikor valami különösre lett figyelmes. A csipketerítőn nem az alabástrom gyertyatartó állt, és a könyv, amit már napok óta olvasott, hanem egy szép formájú, fehér porral teli kis üveg, talán kétdecis lehetett. A dugója fából, piros szalaggal átkötve, az oldalán felirat: 

Szőrvesztő por (Poudre dépilatoire) |

Elismert legjobb szőrvesztő szer,

méregmentes, egészen ártalmatlan,

a leggyöngédebb bőrt sem támadja meg,

minélfogva hölgyeknek kiválóan ajánlható.

Hatása rögtöni és tökéletes.

Egy üvegcse 1 Frt 75 kr., a hozzávaló ecset 12 kr.

Ditta majd kiugrott a bőréből, hát mégis szereti őt Ignácz, karácsonyra tartogatta a meglepetést! Felkapta pongyoláját és szaladt a pincébe, Kálmánchelyit a sarokba állított szakadt, bordó bársonyfotelben találta. Keze a fotel karfáján nyugodott vörös sebekkel tarkítva, inge felcsúszott karján, így Ditta láthatta, hogy foltokban hiányzik a szőre. Álmában egy kis nyál csöppent a gallérjára, mosolygott picit.

– Köszönöm, édesem! – suttogta a fülébe Ditta.

(Borítókép: Thomas Trutschel / Photothek via Getty Images)