Miért gügyögünk a gyerekeknek, ha tőlünk tanulnak meg beszélni?

Gyakran merül fel a kérdés főként baráti és családi összejövetelek alkalmából – ahol egyesek kisgyerekkel jelennek meg –, hogy miért gügyögnek folyamatosan, megállás nélkül a kicsiknek az emberek, és miért beszélnek úgy hozzájuk, mint egy akváriumban úszkáló halhoz vagy egy kajla fülű kölyökkutyához. 

Ez azért is érdekes lehet, mert a különböző, gyereknevelésről szóló könyvek és cikkek állandóan azt hangoztatják, hogy a csecsemők már rengeteg külső ingert megértenek, és elraktároznak magukban, hiszen az agyuk már ekkor formálható. Ennek ellenére gyakran olyan szavakat használunk, amikor velük beszélünk, amelyek lehet, hogy nem is léteznek, így megtanulniuk sem lenne szükséges azokat. A cuki-muki és édi-bédi jelzők végtelen permutációja épp ezért nem feltétlenül segíti elő a kisgyermekek fejlődését, hiszen az iskolában sem gügyögve verik belénk a tananyagot, és a hétköznapokban sem így kommunikálunk másokkal.

De mégis mi lehet az igazság? Érdemes vagy nem ajánlott gügyögni a gyerekeknek? 

Egy kutatás döntheti el a vitát

A témában nehéz igazságot tenni, az azonban bizton állítható, hogy még a legkeményebb emberek nagy része is megpuhul, amint meglát egy kisgyereket, és kedveskedő szavakat ismételget neki a természetesnél magasabb hangszínen. Ez ráadásul nem is kulturális szokás, ugyanis az emberek szerte a világon megnyugtató hangmagasságot és intonációt használnak, amikor újszülöttekkel beszélnek, nyelvtől és kultúrától függetlenül.

Elég csak megpróbálni a megszokott, normális társalgási hangszínen és hangerőn beszélni egy csecsemőhöz, hamar bebizonyosodik, milyen nehéz fenntartani ezt a fajta kommunikációt. 

Az emberek a gügyögést és gagyogást egyfajta elsődleges biztosítékként használják arra vonatkozóan, hogy védeniük kell a karjukban lévő apró személyt, és gondoskodniuk kell róla. Bár azt gondolhatjuk, hogy az értelmetlen, nem létező nyelv megnyugtatja a csecsemőket, még mielőtt verbális készséggel rendelkeznének, a kutatások szerint a gyakran bababeszédnek is nevezett gügyögésnek nem csak ilyen hatása lehet. 

A témában végzett tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy a csecsemők sokkal hamarabb megtanulnak beszélni, ha gügyögve, bababeszéddel szólítják meg őket – rövid, egyszerű mondatokban, melyeket magasabb hangmagasságon és eltúlzott intonációval tálalnak.

A jobb agyfélteke dominál

Bár kívülről furcsának tűnhet, amikor gügyögve beszélünk egy csecsemőhöz, az a javára válhat. Ahhoz azonban, hogy megértsük, ez miért lehet, a legfontosabb talán az, hogy lássuk, hogyan működik az emberek agya, mielőtt megtanulnak beszélni. Az első két-három életévben ugyanis az agy jobb oldalának használata dominál.

A búgó, nonverbális jelek, amelyeket a babákkal való kommunikáció során használunk, a saját agyunk jobb oldaláról származnak. Mivel a csecsemőknek többnyire szintén a jobb agyféltekéjük működik ebben a korban, egy szülő, aki így kommunikál a gyerekével, sokkal hatékonyabban hoz létre kétoldalú kommunikációt a gyerekkel, mint az, aki nem. A gügyögésnek az a lényege, mint a kommunikáció bármely másik formájának, azaz olyan jelek küldése és fogadása, amelyeket mindkét fél egyaránt megért

– magyarázza a The Whole-Brain Child című könyv szerzője, Daniel J. Siegel.

A csecsemőkkel szemben használt ismétlődő gesztusok szintén javíthatják a nyelvi készségeiket és a kognitív fejlődésüket, így korántsem meglepő, hogy a tenyerünk mögé bújós gyerekjáték, azaz a peekaboo is szinte minden kisgyermek életének elmaradhatatlan részévé vált. Amikor ilyen típusú játékokat játszunk a csecsemőkkel, valójában azt jelezzük feléjük, és ők is felénk, hogy értjük, látjuk és halljuk egymást. 

A szegény gyerekek többszörös hátrányból indulhatnak

A tudósok már hosszú ideje tisztában vannak azzal, mennyire fontos a gyerekek fejlődése érdekében a csecsemőkkel való megfelelő kommunikáció, mégis átütőnek bizonyult egy 1995-ös kutatás, amely megállapította, hogy a szegényebb családban nevelkedő gyerekek sokkal kevesebb szót hallanak csecsemőkorukban, mint a tehetősebb környezetben élő kortársaik.

– írja a Todays Parent. 

Ennek számtalan oka lehet. Van, hogy egy szegényebb családban a szülők sokkal többet dolgoznak, akár több munkahelyen is, így amikor érdemben tudnának a gyerekkel foglalkozni, már annyira kimerültek, hogy nem biztos, hogy elolvassák neki a harmadik mesét, de az is lehet, hogy maguk a szülők sem rendelkeznek elegendő ismerettel ahhoz, hogy a gyerekkel megfelelően kommunikálni tudjanak.

Ez tökéletesen megmutatja, mennyire formálható a csecsemők, és mennyire fontos odafigyelni a fejlődésükre, ugyanis azok, akikhez nagyon keveset beszélnek hároméves korukat megelőzően, jóval nagyobb eséllyel maradnak le a társaktól a tanulásban, hiszen kisebb a szókincsük, és később már sokkal nehezebb felzárkózniuk. Tehát inkább gügyögjünk folyamatosan a csecsemőkhöz, mint hogy ne szóljunk hozzájuk azzal a kifogással, hogy amúgy sem ért meg minket... 

(Borítókép: Mark Thompson/Getty Images)