Az Oscar-díjas Disney-legenda az Indexnek: Sokat köszönhetek a magyaroknak

A Disney-filmek szinte mindannyiunk gyerekkorát végigkísérték, ám a világcég alkotta univerzumot még felnőtt korában sem tudja igazán elengedni senki. Az olyan igazi klasszikusoktól, mint Az oroszlánkirály vagy A szépség és a szörnyeteg hamar nosztalgikus hangulatba lehet kerülni, de felnőttként többekben felmerülhet a kérdés, mit csinál ennyire jól a Disney. Hiszen annak ellenére, hogy száz éve alapították a vállalatot, az alkotásaik máig kitörölhetetlenek a nézők emlékezetéből. Karaktereik és történeteik létrejöttéről az év elején a müncheni Disney 100 kiállítás megnyitóján már beszélgethettünk két Disney-legendával: a – többek között – Az oroszlánkirály és A szépség és a szörnyeteg Golden Globe-díjas producerével, Don Hahnnal, illetve a Herkulest életre hívó Andreas Dejával. 

A filmes szakértők az interjúkban elmondták, szerintük mi teszi olyan különlegessé a Disney-t, milyen szempontokat kell figyelembe venni egy karakter megalkotásánál, illetve melyik szereplők hangját a legnehezebb megtalálni. Ezekben a beszélgetésekben kevesebb szó esett az animációs filmek történelméről, jelenlegi szerepükről, ám egy videós interjú keretében lehetőségünk nyílt ebben a témában kérdezni John Canemaker Disney-történészt, aki 2005-ben The Moon and the Son: An Imagined Conversation című kisfilmjével nemcsak Oscar-díjat, hanem egy évvel később egy Emmy-díjat is bezsebelt. A 80 éves szakértő a beszélgetés alatt többek között arról számolt be az Indexnek:

• Hogyan lehet jó animációs filmet készíteni?
• Fontos-e, hogy minden alkotásból leszűrhető legyen valamilyen tanulság? 
• Miért téves az a felvetés, hogy az animációs filmek gyerekeknek készülnek?
• Jó döntés volt-e a Disney részéről, hogy régi klasszikusait dolgozta fel újra? 

Mi a legelső emlék, amit fel tud idézni a gyermekkorából az animációs filmekkel kapcsolatban?

Az már jó régen volt, de főleg a tévéműsorok, különösen a Disneyland-sorozat ugrik be az 1950-es évekből, amiből először szerezhettem tudomást az animációkról. Amikor megalkottam a legelső animációs filmemet, még csak 16 éves voltam, viszont akkoriban elég kevés információ állt a rendelkezésünkre. Három könyvet is elolvastam ebben a témában, és az egyiket, amit mindenképp meg kell említenem, éppenséggel egy magyar írta. John Halasról van szó, aki 1959-ben kiadott egy kötetet, én akkor voltam 16 éves, és ami igazán érdekes volt a számomra, hogy nemcsak az amerikai animációkészítésről szólt, hanem az európairól is. Így amellett, hogy abban az időben a Disneyland című tévéműsort néztem, olvastam egy könyvet, amit a Disney adott ki The Art of Animation címmel, illetve egy másikat Preston Blairtől, ezek mind megalapozták, amit az animációról tanultam. Amikor pedig az 1970-es években New Yorkba költöztem, és elkezdtem a saját animációs filmjeimen dolgozni, egy másik magyar is nagy hatással volt rám, Tissa David. Ismerős a neve?

Hallottam már róla, igen. 

Ő volt a mentorom. Dolgozott korábban a Raggedy Ann-filmen Richard Williamsszel, illetve én magam is írtam egy könyvet erről az animációs filmről. Ezt megelőzően sokat tanított nekem az animációkészítésről meg minden egyéb másról, szóval sokat köszönhetek a magyaroknak, nagy hatással voltak rám. 

Mi az, ami akkora hatással volt önre, hogy végül az egész életét az animációs filmeknek szentelte? 

Lenyűgöz, hogy mennyi lehetőség rejlik bennük, végtelen sok. Jó barátomnak, Guillermo del Torónak pedig nagyon is igaza van, amikor azt mondja, hogy az animáció nem egy műfaj, hanem közlési módszer, mivel az animációs filmek szinte bármilyen műfajt felölelhetnek. Sajnos az Egyesült Államokban kvázi a gyerekekre korlátozták őket, de annak köszönhetően, hogy sok a lehetőség, több film is ki tudott már törni ebből a skatulyából, köztük Disney-filmek is.

Valóban sokan vélik úgy, hogy az animációs filmek csak gyerekeknek valók, és nem felnőtteknek, pedig ezt nem lehet minden alkotásra ráhúzni.

Én sem gondolom, hogy csak gyerekeknek készülnének, erre számos példa van, köztük John Hubley alkotásai, amelyek közül némelyikben a korábbi filmektől eltérve a fő fókusz már egy női nézőpontra helyeződött, és arra, hogy a hősnő hogyan talál magára. Rajzolt stílusban, egyéniséggel rendelkező karakterekkel dolgozott, azonban a hagyományos módszerről áttérni és mindent egy új perspektívába helyezni abban az időben nem volt egyszerű. Mondhatnám úgy is, hogy ugyan a Hófehérke és a hét törpe egy remek film, az egyik legjobb, ami valaha készült, de Hófehérke a személyiségét tekintve inkább egydimenziós karakter. A Disney sokat változott azóta, a nők vannak a középpontban. Például a Jégvarázs esetében is, ami két lánytestvér viszonyáról szól, egy meglehetősen érett, de problémás kapcsolatról. Minden a fejlődésen áll vagy bukik.

Az animációs filmek sokat fejlődtek az elmúlt évek során, de mi kell ahhoz, hogy jó legyen egy animációs film?

Ennek a kulcsa abban rejlik, amit Walt Disney is mindig hangoztatott: a történet sokkal fontosabb, mint az animáció. Úgy vélte, létrehozhatod a leggyönyörűbb animációt a legszebb színekkel, legjobb hanggal és zenével, de ha nincs egy jó történeted, akkor nem fog működni, nem lesz sikeres. A sztorinak pedig valamilyen módon vonzónak kell lennie, és el kell érnie a célközönségét. Lehetnek csalogatóak akár a szereplők is, de olyan karaktereknek kell lenniük, akikhez a közönség tud kapcsolódni, és nem csak úgy léteznek a képernyőn, kell lenniük valakinek. Ez az, amiben a disney-s animációk nagyon jók, személyiséggel ruházzák fel a szereplőket, ami egy nagyon különleges módszer, 1914-ben Winsor McCay alkotta meg. Winsor McCay volt az első animátor, aki a karakterek dizájnja mellé egyéniséget is párosított, hogy különlegessé tegye őket, és ennek hála olyan dolgokra voltak képesek, amik csak őket jellemezték. A Disney ezt 20 évvel később vette át, ebből merített, ennek köszönhető, hogy a Hófehérke és a hét törpében minden törpe különböző. Aztán ott van Pinokkió, akit egyedülálló személyiséggel ruháztak fel, és aki az egész film alatt változik. Ez az, ami igazán vonzó a közönség számára, mert úgy érezhetik, megértik az adott karaktert, vagy átmentek már hasonlón, amin éppen a szereplő is átmegy.

A karakterek mellett mely történetek igazán vonzóak a nézők számára?

Manapság ez főleg a közönségtől függ. Nagy piaca van a gyerekeknek készült filmeknek, de vannak módok arra, hogy a fiatalabb korosztály mellett a felnőtt közönségnek is kedvezzünk. Ott van például a 2016-os Zootropolis – Állati nagy balhé című film, aminek egy női karakter áll a középpontjában, aki egyfajta közhelyes romantikus viszonyba keveredik, ám ennek ellenére karrierista, és szeretné segíteni a közösségét. Emiatt pedig máris egy felnőtteknek szóló film árnyaltabb formáját láthatjuk. Az előbbiekben említett John Hubley egykoron a Disney-nél volt animátor, de a United Production of Americánál is dolgozott – ők főleg felnőtt közönségnek készítettek animációs filmeket –, mielőtt megalapította a saját vállalatát. A feleségével, Faith Hubley-vel sok olyan alkotást készítettek, amelyek komoly témákkal foglalkoztak, köztük az atomháborúval, a túlnépesedéssel, a gyerekek felcseperedésével vagy épp a halállal. Attól függően, hogy ki a célközönség, az animációs filmek készen állnak szinte bármilyen témára. 

Fontos, hogy leszűrhető legyen valamilyen tanulság az animációs filmekből?

Véleményem szerint igen, az ember a lelkiállapotától függően sokat tanulhat belőlük. Sok animációs film ébreszthet reményt egy reményteljes befejezésnek köszönhetően. Nemrég láttam Mijazaki új filmjét, a The Boy and the Heront, amiben sok érdekes, egyben szürreális dolog látható. A gyászról szól, egy kisfiúról, aki az édesanyja elvesztése miatt gyásszal küszködik, ahogy azt is végigkísérhetjük, hogyan viseli, hogy egy új anya lép be az életébe. Amit a néző lát, hogy a fiú megpróbáltatásokon megy keresztül, szomorú érzések kavarognak benne az egész film alatt, de a végén mégiscsak túljut mindezen, amiből azt szűrheti le a közönség, hogy még az olyan szörnyű helyzetek is átvészelhetőek, mint például a halál vagy a gyász.

Mi a fő különbség a jelenlegi animációs filmek és azok között, amik 30-40 évvel ezelőtt jelentek meg? 

A technológia mindenképp más, mint 30-40 éve, de a rajzok továbbra is nagyon fontosak a filmek esetében. A Pixar animátorai a Disney-nél még különféle grafikai megoldásokkal kezdték, de ma már számítógéppel alkotnak, ahogy mindenki. Felépítik, dimenzióba helyezik a jeleneteket, mesterséges intelligenciát használnak – a New York Egyetemen külön órák is vannak ebben a témában. Már önmagában a technológia változása miatt jelentős a különbség. A némafilmekkel kezdtük, majd jött Walt Disney, és egy igazán innovatív filmzenével robbant be 1928-ban, a Willie gőzhajóval. Saját kamerát készített, ami sík felületen 3D-s képet tudott rögzíteni, jött a kétszínű Technicolor, később, 1932-ben létrehozta a háromtónusút, majd ezt követően megalkotta az első egész estés animációs rajzfilmjét. Bár nem az övé volt a legelső, hanem Lotte Reinigeré, aki Németországban alkotott. A technikai dolgok tehát mindvégig fontosak voltak, különösen a Disney számára.

Az utóbbi években a Disney újraalkotta néhány klasszikusát, köztük Az oroszlánkirályt, A szépség és a szörnyeteget és A kis hableányt. Jó ötletnek tartja ezt?

Személy szerint nekem az eredetiek tetszenek, nem szeretem az élő szereplős változatokat, sem a CGI által újraalkotott verziókat. Néhány közülük egyébként nagyon jóra sikeredett, de én egy régi vágású fazon vagyok, aki inkább a klasszikust részesíti előnyben. 

Az újabb szabályozások miatt A kis hableány esetében például a készítők úgy döntöttek, hogy Ariel legyen színes bőrű, ami egyes nézőket nem érintett túl jól. Rendjén van, hogy a klasszikus filmeket ilyen módon megváltoztassák? 

Minden művészi engedélyhez van kötve, de szerintem addig, amíg a film története el van mesélve, a karakterektől kezdve azok személyiségén át szinte minden megváltoztatható. Amikor képes forgatókönyvkurzust tartottam a New York Egyetemen, mindig azt mondtam a diákoknak, ha előveszünk egy népmesét, ami mondjuk egy halászról és a feleségéről szól, azt tetszés szerint átvariálhatjátok. Meg lehet változtatni a karakter nemét, a habitusát, a korát, a kinézetét, de el kell mesélni a történetet. Erre nagyon jó példa még Icarus, akihez egy klasszikus görög mese fűződik, amelyet szintén felvetettem a diákoknak. Ő lehet akár férfi, nő, nembináris, de amíg a történet tanulsága leszűrhető, részemről bármilyen módon megváltoztathatóak a klasszikus filmek is. 

Van olyan film, amihez egyáltalán nem kéne hozzányúlni?

Szerintem hagyjuk őket békén. Sok dolog hibádzik néhány korábbi filmben a szexualitás, az előítéletek vagy épp a sztereotípiák tekintetében, de ha már újraalkotnak egy filmet, nem ártana kontextusba is helyezni. Amikor a New York Egyetemen tanítottam, mindig mutattam a diákoknak kissé ellentmondásos filmeket is, majd elmagyaráztam, miért készülhettek el így abban az időben, milyen következményei lettek, illetve az adott kisebbségi csoportnak mivel kellett szembenéznie. Nagyon fontos a kontextus. Már azelőtt, hogy az első DVD-k megjelentek, sokan felszólaltak, köztük Leonard Maltin vagy Whoopi Goldberg. A filmkészítők később kezdték el hangoztatni, hogy a régebbi időkben készült alkotásokban tévedtek, de meg kell mutatniuk, pontosan miben tévedtek, aztán a nézőre lehet bízni a döntést. 

100 éves a Disney

Október 16-án pontosan 100 évvel ezelőtt alapították meg a The Walt Disney Companyt, ami mára a világ egyik legnagyobb cégévé nőtte ki magát. A jeles alkalomra a vállalat már tavaly óta készül, az újdonságok egy részét a Los Angelesben tartott D23 Expón az Index is megtapasztalhatta, majd a 100. évforduló kapcsán megalkotott, Disney 100 nevet viselő kiállítás első európai állomásán, Münchenben követhettük végig, milyen hosszú utat tettek meg az elmúlt egy évszázad alatt.

A világcég a streamingfelületén, a Disney+-on is meglepetésekkel készült, így újonnan restaurált klasszikus rövidfilmeket tettek közzé a platformon. Az utóbbi hónapokban már jó pár felkerült, köztük az 1929-es A csontváztánc és az 1940-es Pluto, a csontcsenő, azonban októberre is hagytak még tartalmakat. Az alábbi rövidfilmek néhány napja debütáltak a felületen:

• Camping out (1934),
• Tengeri kaland (1956),
• Old MacDonald Duck (1941),
• When the Cat's Away (1929),
•  Bólint, pillant és pá (1938).