Egy szürke betontömb is lehetett volna az 50 éve átadott Sydney-i Operaház

1973. október 20-án, majdnem pontosan 50 éve ezen a napon nagy felhajtás közepette megnyitotta a Sydney-i Operaházat a néhai II. Erzsébet királynő.

Ausztrália ugyan már-már elképzelhetetlen lenne az épület nélkül, nem minden alakult simán az előzetes tervekhez képest. Az épület ugyanis egy évtizedes késéssel készült el, ráadásul jelentősen drágább volt, mint amire bárkire is számított volna, így nem meglepő az sem, hogy a szokatlan megjelenésű épület nem váltott ki azonnal átütő sikert az ausztrálok körében. Hiába azonban a nehéz kezdet, ennek ellenére az azóta eltelt évtizedekben a feltűnő, kagyló alakú tetővel díszített építészeti csoda az UNESCO Világörökség része lett, amely évente több mint 10 millió látogatót vonz.

Ráadásul ha csak egyvalami kicsit másképp alakul, ma még jó eséllyel ezt sem lehetne az operaház pozitívumainak listájára írni...

Az operaház tervezését elnyerő dán építész, Jorn Utzon sikeres pályázata ugyanis csak egy volt a nemzetközi tervpályázat 233 pályaműve közül. A versenyt 1955-ben indította útjára Új-Dél-Wales szövetségi állam miniszterelnöke, Joseph Cahill, aki ekkorra már egy ideje szorgalmazta egy régi villamosdepó helyének operaházzá alakítását. A felhívása végül annyira népszerűnek bizonyult, hogy több mint 30 különböző megyéből érkeztek be jelentkezések a munka elvégzésre. 

Nem volt azonban egyszerű elnyerni az épület megépítésének jogát, ugyanis a pályázati kritériumokat felvázoló dokumentum, a Barna könyv konkrét építészeti követelményekhez kötötte a pályázat elnyerését. A könyv szerint az épületben például egy 3000-3500 fő befogadására alkalmas nagyteremre, és legalább 100 autó számára alkalmas parkolóra lenne szükség. A dokumentum olyan kérdésekben is pontosan határozott, hogy hogyan kell biztosítani a szellőzést, mennyi nyílászáró szükséges, és hány be- és kijárat legyen az épületen. Emellett azonban arra ösztönözték a tervezőket, hogy engedjék el a fantáziájukat,  és tervezzenek minél impozánsabb épületeket. Ekkor a szervezők ráadásul még nem is szabtak határt annak, hogy mennyi pénzbe kerülhet az ajánlatok megvalósítása, így meglehetősen drágán megvalósítható tervek is születettek. 

A jelentkezőktől csak fekete-fehér terveket kértek, beleértve az alaprajzokat és diagramokat, valamint egy leírást, amely „lehetőleg tömör legyen, és csak azokat a dolgokat magyarázza meg, amelyek a rajzokról nem egyértelműek” – olvasható a Brown Bookban.

Nagyot néznénk ma, ha ezek közül került volna ki a nyertes

Ezen felbuzdulva kezdett bele a feljegyzések és tervek vizsgálatába 2019-ben a NeoMam Studios kreatív stúdió és a már megszűnt építésziroda, a Projection Comunicación Arquitectónica munkatársai, akik közös erővel végül színesben modellezték, hogyan nézhettek ki egyes javaslatok. 

A 232 sikertelen pályamű közül végül hetet választottak ki – a kiválasztási folyamat a beadványok érdemei és a kutatók rendelkezésére álló információk alapján történt.

Néhánynak volt története, némelyikük olyan volt, amiről tudtuk, hogy jó munkát végezhetünk, és volt olyan is, ahol azt gondoltuk, hogy mókás lett volna, ha valami ilyesmit választanak

– idézi a CNN a NeoMam Studios vezérigazgatóját, Gisele Navarrót, aki ugyan egyetért azzal, hogy a mostani épület tervei nyertek, azonban a meg nem valósultak közül is tudott volna választani igény esetén. 

Az, hogy ezen alternatívák bármelyike milyen közel került a győzelemhez, már jó eséllyel sosem derül ki. Azt viszont tudjuk, hogy első körben Jorn Utzon tervét is elutasították, és csak a finn–amerikai építész, Eero Saarinen közbenjárásával sikerült nyernie.