Kucsera Gábor és Tóth Dávid megnevezték a legnagyobb riválisaikat

Idén új helyszínről jelentkezik az Ázsia Expressz – a szereplők az otthoni kényelmes életükből kiszakítva Közép-Amerikában küzdenek meg egymással a 10 milliós fődíjért. A menet Mexikóban indult, majd néhány hét után Guatemalában folytatódott, ahova az Index is ellátogatott a forgatások alatt. A szereplők közül a két világbajnok kajakossal, Kucsera Gáborral és Tóth Dáviddal beszélgettünk a helyszínen, többek között arról, hogy

• élsportolóként mit keresnek egy tévés realityben;
• pontosan mi történt Kucsera Gábor bőröndjével a verseny indulásakor;
• milyennek látják Közép-Amerikát;
• mennyire bírják a megpróbáltatásokat;
• jelent-e bármiféle előnyt a műsorban az élsportolói múltjuk;
• milyen a viszonyuk a többi szereplővel;
• és kiket tartanak a legnagyobb riválisaiknak.

Már korábban is szerepeltek különböző televíziós műsorokban. Világbajnok sportolóként miért vállalnak el ilyesmit?

Kucsera Gábor: A kaland miatt. 2008-ban, amikor Afrikában, Frei Tamás A sztárok a fejükre estek című műsorában szerepeltem – amit aztán sikerült is megnyernem –, pont azért vállaltam el, mert ezáltal betekintést nyerhettem egy teljesen más kultúrába úgy, ahogy egyébként sosem láthatnám. Ha az ember vesz egy repülőjegyet és elutazik egy másik országba, nem azt az arcát látja, mint így. Szóval leginkább a kaland miatt vágtunk bele mindketten, illetve hogy kipróbáljuk magunkat, mennyit bírunk ilyen körülmények között.

Párosként ugye leginkább az köti önöket össze, hogy mindketten kajakosok. A magánéletben milyen a kapcsolatuk?

Tóth Dávid: Több mint 20 éve ismerjük egymást. Többször előfordult, hogy egy csapatban edzettünk, így voltunk közelebbi viszonyban is. Persze volt olyan időszak, amikor eltávolodtunk egymástól, de alapvetően barátok vagyunk. Amikor felvetődött, hogy együtt vágjunk bele ebbe a versenybe, nagyon megörültem, mert amit Kucsi (Kucsera Gábor beceneve – a szerk.) is elmondott, én is úgy fogom fel ezt az egészet, mint egy kaland. A korábbi műsorok, amelyekben szerepeltem, merőben mások voltak. Ebben tényleg egy olyan arcát ismerheti meg az ember egy adott országnak, amit ha befizetsz egy útra, nincs rá lehetőséged. A feladatok által is sok mindenbe belekóstolhatunk, ráadásul olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, amelyek az adott régiónak a nevezetességeit is megmutatják.

És milyennek látják Közép-Amerikát? Ilyesmire számítottak?

Tóth Dávid: Ugye nem feltétlenül csak a turistalátványosságokkal találkozunk. Láttuk azt is, hogy a mélyszegénység igencsak jelen van Mexikóban, és hogy az emberek kevés pénzből is meg tudják oldani az életüket – adott esetben még boldogabbak is, mint Európában. Azoknak, akik több pénzt keresnek, valószínűleg stresszesebbek a mindennapjaik, itt viszont láthatóan kevesebbel is beérik, és nem feltétlenül azon törik a fejüket, hogy mi lesz másnap, hanem tényleg ez az élj a mának életérzést közvetítik.

Kucsera Gábor: Itt nincs az a harácsolás, mint otthon, hogy minél többet és többet akar mindenki, ami által belekerülnek egy mókuskerékbe, amiből aztán nem tudnak kijönni. Errefelé az emberek teljesen máshogy fogják fel az életet.

Abban, hogy ténylegesen elmélyüljenek a kultúrában, talán az is segít, hogy nem használhatják a mobiltelefonjukat, ezáltal teljesen kiszakadnak az otthoni környezetből. Mentálisan ez a helyzet milyen hatással van önökre?

Kucsera Gábor: Rám nagyon jó hatással van, nagyon szeretem az ilyesmit. Otthon gyerekeknek is szervezek olyan tábort, ami abszolút kütyümentes. Szerintem nagyon jó, ha az ember egy kicsit el tud ezektől szakadni, mert így sokkal jobban képesek vagyunk odafigyelni saját magunkra és másokra, ezáltal pedig elkezdünk ténylegesen kommunikálni egymással. Én azt gondolom, a mai világból ez nagyon hiányzik – az emberek nem beszélgetnénk egymással, egy SMS-ben megkérdezik, hogy vagy, és ennyi. Egyszerűen nem figyelünk egymásra, sőt magunkra sem – valahogy nincs időnk rá. Itt meg azért van időnk magunkkal, és egy kicsit másokkal is foglalkozni, és még jobban megismerni egymást. Úgyhogy én örülök, hogy nincsen telefon.

Tóth Dávid: Teljes mértékben egyetértek. Plusz pozitívumként annyival tudnám esetleg kiegészíteni, hogy amikor befogadnak minket valahova estére, mivel nincs nálunk a mobilunk, ahelyett, hogy még órákig azt nyomkodnánk, kénytelenek vagyunk lefeküdni aludni, és mivel pihenésre fordítjuk az időt, sokkal jobban indul a másnap. Illetve ahogy Kucsi mondta, egy picit kitisztul az ember feje – elő sem fordulhat olyasmi, hogy beszélgetés közben másnak írogatunk, hanem tényleg odafigyelünk a másikra.

Gábornak a kiutazás alatt egy külön kihívással is szembe kellett néznie, ugyanis nem érkezett meg a bőröndje. Mi történt a csomaggal?

Kucsera Gábor: Először azt mondták, Hollandiában maradt, aztán később kiderült, hogy Budapesten van, ugyanis fel sem adták a reptéren. De nem csak az én poggyászom maradt le a gépről, Alekoszék is így jártak, illetve néhány stábtag. Három nappal később érkeztek meg a bőröndjeink, de az enyém például szanaszét törött, hiányzott a kereke, úgyhogy a kukában végezte, és kaptam egy pótbőröndöt helyette. Egyébként volt egy másik eset is, amikor végre adódott egy mosási lehetőség, akkor meg a ruháim tűntek el. De két nap múlva azok is meglettek.

Amikor elindult ez a játék, biztos voltak a párosok között olyanok, akiket nem is ismertek. Milyen a kapcsolatuk a többiekkel?

Kucsera Gábor: Összességében szinte mindenkivel jó a kapcsolatunk. Nem vagyunk konfrontálódó emberek. Élsportolóként a fél életünket edzőtáborban töltöttük, és amikor kilenc-tíz olimpikon világbajnok van egy csapatban, azért ott akadnak konfliktusok, szóval ezeket a helyzeteket már megtanultuk kezelni. Egyikőnk sem megy bele felesleges veszekedésekbe, ezt meg is beszéltük, hogy így lesz. Azért jöttünk, hogy lássuk az országot, játsszunk és élvezzük az ittlétet, nem pedig azért, hogy folyton belekössünk egymásba valamiért, és olyan kicsinyes dolgokat csináljunk, mint otthon az emberek.

Tóth Dávid: Tényleg elég nyugisak vagyunk és szeretjük elkerülni a konfliktusokat. Nyilván, ha úgy adódik, beállunk bizonyos helyzetekbe, de túl sokszor nem volt ilyesmire példa, legfeljebb a legelején. Alekosz részéről nyilván provokáció volt, amit az első héten a többiekkel csinált, ez teljesen egyértelmű. Később Sipos F. Tamással is volt egy kis nézeteltérésünk, de azt gondolom, alapvetően mindenkivel nagyon jó a viszonyunk. Akikkel pedig most itt vagyunk Guatemalában – ideértve Alekoszt is, aki mostanra már egy sokkal szórakoztatóbb arcát mutatja –, abszolút jó a kapcsolatunk. Pont ezért lesz rossz majd a játék utolsó szakasza, mert olyanokra kell hátráltatást tenni, vagy olyanokat kell hajszára küldeni, akiket alapvetően kedvelünk. Csak hát ezeket a dolgokat félre kell tudni tenni. De – ahogy Kucsi is mondta – mivel mi versenyzők voltunk, ezt tök jól tudjuk kezelni.

Akkor ezek szerint nemcsak világot látni, hanem győzni is jöttek.

Tóth Dávid: Mindenképpen az a célunk, hogy elmenjünk a döntőig, de szerintem egyikünk sem azt tűzte ki maga elé, hogy mindenáron meg kell nyerni ezt a versenyt, mert azzal csak pluszterhet tennénk saját magunkra.

Sokkal egyszerűbb úgy belevágni, hogy menjünk el a döntőig, ott meg aztán tényleg bármi történhet.

Fizikailag is elég megerőltető ez a menet. Az, hogy sportolók, előnyt jelent ebben a műsorban?

Kucsera Gábor: Mindenki ezt gondolja, de egyrészt már régóta nem vagyunk aktív élsportolók, ez a verseny pedig nyilván egy teljesen más terhelést jelent. Nekem is ugyanúgy fáj a hátam, hogy ezt a 25 kilós hátizsákot kell vinni – egyébként is gerincsérvem van, ezért sokat szenvedek vele –, meg most a lábam is fáj, szóval egészen máshogy vesznek minket igénybe ezek a feladatok. Ami talán egyszerűbb nekünk, hogy mentálisan sokkal jobban ki tudjuk magunkat pihenni, illetve nem fáradunk le annyira, mert magát a terhelést már gyerekkorunk óta megszoktuk. Azt gondolom, hogy ennek a játéknak egyébként pont ez a kulcsa. Ha a tested elfárad, kifekszed, kipihened, de ha mentálisan elkezdesz fáradni, belekerülhetsz egy olyan erdőbe, ahonnan nem fogsz tudni kijönni.

A sporttal ugye az is jár, hogy az ember fegyelmet tanul. Van olyan dolog, ami annyira ki tudná borítani önöket, hogy feladják a versenyt?

Tóth Dávid: Nem hiszem, hogy olyan feladattal állítanának minket szembe, aminek ez lenne a következménye, mert akkor valószínűleg ez nem csak nálunk, hanem a többieknél is megtörténne. A mi esetünkben nem is annyira a fizikai előnyünket emelném ki – értem ezalatt, hogy versenyzők voltunk, és ennek köszönhetően talán fizikálisan jobb állapotban vagyunk, mint a többiek, annak ellenére is, hogy már évek óta nem versenyzünk –, hanem azt, hogyha jön egy kudarchelyzet, amikor valami nem úgy sikerül, akkor azt sokkal hamarabb fel tudjuk dolgozni, és fel tudunk belőle állni. Ha lecsúszunk, mondjuk, egy medál- vagy egy jokerjátékról, megrázzuk magunkat, és fél óra múlva teljesen tiszta fejjel tudjuk folytatni a versenyt.

Az Ázsia Expressz idén nem épp veszélytelen helyszínen zajlik, a biztonsági szolgálatot is megerősítették emiatt. Előfordult, hogy konkrét veszélyben érezték magukat?

Kucsera Gábor: Eddig nem. Ugye Mexikónak, ahol az első hetekben jártunk, két arca van, a nappali és az éjszakai. Éjjel nem ajánlatos kint lenni, mert nem biztos, hogy túléli az ember, napközben pedig egyelőre semmi olyasmivel nem találkoztunk, ami veszélyt jelentett volna. Az emberek normálisak, kedvesek voltak – mindig rácsodálkozom, hogy lehet az, hogy ismeretlenül fölvesznek és másfél órán át visznek a kocsijukkal, ez tényleg felfoghatatlan. Guatemalában, ahova nemrég érkeztünk, annyit vettem észre, hogy sokkal jobban figyelnek minket a helyiek. De remélem, hogy nem lesz semmilyen konfliktus itt sem.

Tóth Dávid: Elvileg Mexikó veszélyesebb, mint Guatemala. Itt lehet, hogy csak azért figyelnek minket jobban, mert most egy kisvárosban vagyunk. Egy nagyvárosban talán kevésbé szúr szemet egy európai vagy fehér bőrű ember, mert nyilvánvalóan oda több turista jár, de egy ilyen kisebb városba, vagy faluba szerintem nem nagyon keverednek be turisták, ezért jobban megnéznek. De semmiféle atrocitás nem ért minket, még egy rossz szóval sem illettek igazából.

A realityknél szinte egész nap forog a kamera – mennyire nehéz ezt megszokni? Úgy értem, hogy ne szerepeljen, hanem teljesen természetesen viselkedjen az ember.

Kucsera Gábor: Szerintem ez nekünk már nem okoz gondot. Annyit voltunk már kamera előtt, hogy abszolút otthonosan mozgunk ilyen helyzetben. Nem is veszünk már tudomást róla, teljesen magunkat hozzuk, nincs megjátszás. Van, aki nyilván szerepel, és amikor a kamera beindul, teljesen más arcát mutatja. Szerencsére mi nem ilyenek vagyunk. Én próbálom kihozni Szafiból (Tóth Dávid beceneve – a szerk.) is az igazi arcát, amit én ismerek, mert az tényleg nagyon szórakoztató.

Kit tartanak a legnagyobb vetélytársuknak?

Tóth Dávid: Szerintem Zozo és Brúnó az a páros, akik alapvetően esélyesek arra, hogy megnyerjék a műsort. Ők lehetnek a legnagyobb riválisaink.

Kucsera Gábor: Igen, bennük megvan minden, ami ehhez a játékhoz kell – a fiatalos pofátlanság, a folyamatos szövegelés, Brúnó szinte lelőhetetlen. Bennünk ez nincs meg, mi megtanultuk az alázatot és a tiszteletet – hogy pofátlanul odamenjünk idegenekhez kéregetni, meg az út széléről leintsünk autókat, az elején nagyon távol állt tőlünk. Teljesen ki kellett zökkennünk a komfortzónánkból, hogy ilyesmiket meg tudjunk lépni. Leginkább a stoppolással voltak problémáink, a játékokban egyébként az első kettőben vagyunk folyamatosan, persze mostanra ez is változott, mert úgymond elengedtük az egészet. Arra törekszünk, hogy jól érezzük magunkat, és ne görcsöljünk rá mindenre – nagyjából sikerült is átvennünk az itteni, nyugis, élj a mának hangulatot, azóta pedig a stoppolás is teljesen gördülékenyen megy. Talán az volt a gond korábban, ami az arcunkra volt írva...

Tóth Dávid: ...főleg, amikor már egy órája álltunk az út szélén – biztos, hogy az arcunkra volt írva a befeszülés. Ezt nyilván nem jó látni annak, aki esetleg még nyitott is lenne arra, hogy elvigyen minket. Amikor valaki megáll, mosolyogni kell és kedvesnek lenni, fontos, hogy az sugározzon az emberből, hogy jókedvű, különben nem vesznek fel.

Van-e bármi, amit kifejezetten ennek a műsornak köszönhetően tanultak meg saját magukról?

Tóth Dávid: Szerintem abban mind a ketten biztosak voltunk, hogy állíthatnak minket bármilyen nehéz helyzet elé, megpróbáljuk megoldani. Ezt hozzuk a sportolói múltunkból. Mondjuk én nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés kajával elleszek... Volt, hogy délután 1-kor ettem először, ilyesmi otthon nem fordul elő. De amikor egész nap megyünk, ez egyáltalán nem okoz fejtörést, mert folyamatosan történnek az események, és egyszerűen észre sem veszem, hogy éhes vagyok. Persze nyilván ebből nem azt fogom leszűrni, hogy otthon is elegendő lesz egész napra egy müzliszelet. Azáltal viszont, hogy látjuk, mennyire nyitottak itt az emberek, lehet, hogy a későbbiekben mi is nyitottabbak leszünk, mondjuk ha meglátunk egy stoppost az út szélén. Nem mondom, hogy egy vadidegent feltétlenül be fogok engedni a lakásomba, de ez a fajta nyitottság, amit itt megtapasztalunk, nagyon pozitív, és jó látni, hogy tényleg működik.

Kucsera Gábor: Nekem nem igazán van olyasmi, amiről ne tudtam volna, hogy képes vagyok rá.

Meg is erősíthette a műsor bizonyos dolgokban.

Kucsera Gábor: Igen, sok mindenben megerősített.

Tóth Dávid: Például abban, hogy idegenekhez bekopogtass... Csináltad otthon is, nem?

Kucsera Gábor: Hú, azt nagyon kemény volt megszokni! Az első héten szerencsénk volt, először egy szállodába kéredzkedtünk be, aztán megnyertünk egy olyan játékot, amelynél a szállás volt a díj. Igazából a második héten csöppentünk bele abba, hogy este, fáradtan kellett szállást találnunk, az első napon ráadásul úgy, hogy én – mivel ilyen feladatot kaptunk – pont ki voltam festve, csillámporos volt az egész arcom. Akkor azért megfordult a fejemben, hogy kérem a repjegyemet, és hazamegyek...

Tóth Dávid: Vártunk egy nőt, aki szállást ígért, aztán mégsem adott. Ott ültünk az út szélén a sötétben, kiszolgáltatottan, teljes reménytelenségben. Aztán végül beengedtek egy olyan lakásba, amit vélhetően már évek óta nem használtak. Csótányok mászkáltak az étkezőasztalon, mindenhol hatalmas volt a por meg a dzsuva, de ott kellett maradnunk. Elhúztuk az ágyakat a faltól, hogy még véletlenül se menjenek fel rá a bogarak, de így sem aludtunk nyugodtan, kétóránként felriadtunk, hogy nem mászik-e rajtunk valami. Persze utólag már jókat mosolygunk az ilyen helyzeteken.

Akkor a szálláskeresés is olyasmi, mint a stoppolás, bele lehet azért jönni.

Kucsera Gábor: Most már könnyű bekéredzkedni, mert ahogy sorra átesünk ilyen dolgokon, egyre jobban belerázódunk ebbe is. A múltkor egyébként tök jó helyre keveredtünk. Fánkot akartunk kérni, meg hálózsákot, amit meg is kaptunk, sőt egy sátrat is hozott az ember, hogy aludjunk, ahol akarunk. Mi meg közöltük vele, hogy ott szeretnénk maradni nála. Előző nap volt a születésnapja, akkora terülj, terülj asztalka volt a lakásán, és olyan mulatságba keveredtünk, amilyenre nem is gondoltunk! Mivel egyedül él, örült is a társaságnak, úgyhogy aznap este tényleg szerencsénk volt!

(Borítókép: Ázsia Expressz – forgatás Guatemalában. Fotó: Pogonyi Nóra)