A vonalakból és számokból álló kód, amely teljesen másképp is mutathatna

Ma már meg sem lepődünk azon, hogy egy-egy megvásárolni kívánt termék vonalkódját leolvassák a kasszánál, azonban a különböző vastagságú vonalakból és számokból álló kód az évek során temérdek változáson esett át. Pedig a vonalkódok története nem tekint vissza hosszú múltra. 

Az első vonalkód szabadalmát a 20. század közepén, 1949-ben nyújtotta be Joseph Woodland és Bernard Silver. Szabadalmuk leírta a vonalpárok és a számok ábrázolására szolgáló alapstruktúrát, amelyet több mint 70 évvel később ma is használnak.

Hiába azonban a fennmaradt hasonlóságok és struktúrák, a legnagyobb különbség a mai vonalkódokhoz képest szembetűnő, ugyanis azok nem függőleges vonalakat tartalmaztak, hanem koncentrikus körökből álltak, leginkább egy céltáblára hasonlítottak.

Woodland és Silver a kezdeti években küzdött azért, hogy sikerüljön felkelteni a cégek, társaságok érdeklődését találmányuk iránt, a vonalkódra azonban csak 1960-ban kezdtek felfigyelni. Ekkor készítette el a mérnök és fizikus, Theodore H. Maiman az első működő lézert, amely lehetővé tette a vonalkód mintázatának gyors dekódolását is, így a rendszer kialakítása egyre szükségszerűbbé vált. 

Vasúti kocsik oldalán debütált, egységre volt szükség

Néhány évvel később, 1967-ben az észak-amerikai vasúti ipar is lépett, és bevezette a KarTrakot, amely a világ első hivatalos vonalkódrendszere volt. A KarTrak-vonalkódokat úgy fejlesztették ki, hogy automatikusan azonosítsák a vasúti kocsikat, amint azok elhaladnak a szkennerek mellett. Ezek a kódok azonban olyan különböző színű vonalakat alkalmaztak, amelyek inkább egy modern művészeti alkotásnak tűnhettek, mintsem a manapság használt vonalkódnak.

Hiába azonban a forradalmi találmány, a KarTrak koránt sem működött úgy és olyan pontosan, ahogyan azt előzetesen elképzelték, így mindössze néhány évvel később, az 1970-es évek közepe után abbahagyták az alkalmazását. Annak ellenére, hogy ez az első vonalkód, amelyet egy iparág hivatalosan is elfogadott, a színes szimbólumrendszer nem köszönt vissza a későbbi tervek és szabadalmak során. Azonban a KarTrak piacra dobásával egy időben az élelmiszeripar olyan események láncolatát indította el, amelyek végül a ma ismert vonalkód létrejöttét eredményezték.

Az 1960-as évek végén az üzletek különböző vonalkódprojekteket indítottak, amelyekben tucatnyi különböző típusú vonalkódszimbólumot álmodtak meg, így megesett, hogy bizonyos boltok termékein teljesen különböző kód volt látható – írja a CNN. 

Az egyik ilyen szimbólum volt az első vonalkódokra hajazó, céltábla formájú kód is, amelynek szabadalmát ekkor már az RCA nevű vállalat birtokolta, mások azonban ettől merőben eltérő vonalkódot fejlesztettek. A Carecogn nevű cég egy saját, nap alakú szimbólummal igyekezett meglovagolni a trendet, míg a Litton a szivárvány formájú alakzatával próbálta tartani a lépést. Az ipar azonban hamar ráeszmélt arra, hogy ez a fajta kísérletezés nem tarthat sokáig, és egy egységes rendszer kiépítésére van szükség.

Az IBM tarolt

Ekkorra már a legtöbb iparági szereplő felismerte, hogy a vonalkódok csak akkor működhetnek a készletezés és a fizetés automatizálásában, ha az élelmiszeriparban mindenki egyetért ugyanazon szimbólum használatával. Ellenkező esetben a rendszer túl bonyolult és drága lenne. Emiatt 1971-ben bizottságot alakítottak, amelynek feladata egy iparági szabvány kidolgozása és egy olyan szimbólum kiválasztása volt, amelyet egyhangúlag elfogadnak.

A bizottság ekkor álmodta meg a ma is ismert univerzális termékkódot, így már csak a mindenki által elfogadott, egységes szimbólum kiválasztására volt szükség. Több cég terveit és koncepcióit is megvizsgálták, amelyek közül végül hét darab különböző vonalkód került be a döntőbe. A kezdeti szakaszban az RCA céltáblakódja volt az, amelyet listavezetőnek tartottak, mivel ez volt az egész rendszer eredeti darabja, ráadásul a vállalat jelentős cégnek számított a piacon, így észszerű választásnak tűnt. Igen ám, de a koncepció fő versenytársa, az IBM is felkeltette a bizottság érdeklődését a kódjával, amelyet az 1970-es évek elején alkotott meg George Laurier. 

1971 és 1973 között alaposan megvizsgálták és tesztelték a hét döntőst, meghallgatták az egyes vállalatok előadásait, és többször üléseztek, hogy megvitassák a döntést. A versenyben az RCA és az IBM továbbra is az élen járt, és kissé meglepő fordulattal Joseph Woodland – a „vonalkód atyja” és a céltáblaszimbólum feltalálója – is kiállt az IBM szimbóluma mellett a saját találmányával szemben.

Az RCA érezve a nyomást zsarolni kezdte a bizottságot, hogy amennyiben nem az ő találmányukat választják, teljesen kivonulnak a piacról. Az ítészeket azonban ez nem hatotta meg, az 1973 márciusában esedékes döntés során

A függőleges vonalakból és számokból álló kód így iparági szabvány lett, és a legelső univerzális termékkódot 1974. június 26-án be is olvasták egy élelmiszerboltban Troyban, Ohio államban. Figyelemre méltó, hogy a bizottság által választott szimbólum majdnem 50 évvel később is rendkívül erős és szinte mindenhol használatos, pedig lényegében ezek semmit sem változtak a hetvenes évek óta. 

A vonalkód használatát a Wikipédia szerint itthon először a Skála Nagyáruház vezette be 1984-ben, de széles körben csak a kilencvenes években vált elterjedtté. 

(Fotó: Paul Bradbury / Getty Images)