Gyászolni sem tudunk őszintén, már a fekete ruha is a múlté

Egy szerettünk elvesztése kétségkívül az egyik legnehezebb kihívás az életben, ahogyan az sem egyszerű, hogy valakivel természetesen, fesztelenül, jó barátként, testvérként vagy rokonként tudjunk viselkedni akkor is, amikor ilyen veszteség éri. Emiatt sokak számára ismerős érzés lehet az, amikor a gyász folyamata során a hozzá közel álló emberek is úgy viselkednek, mintha idegenek lennének, a felfokozott érzelmi állapot miatt pedig egyenesen úgy érezhetjük, mintha mindenki az összes apró mozzanatunkat figyelné.

Persze az ilyenkor jellemző hangzatos mondatok sokat tudnak segíteni, a legfontosabb mégis az, hogy ne maradjunk mi és más sem egyedül a gyászával – még akkor sem, ha az adott pillanatban nem szeretne beszélgetni vagy társaságban lenni az ember. De miért olyan nehéz egy gyászoló barátunkat,vagy szerettünket vigasztalni, és miért nem vagyunk képesek kezelni ezeket a gyásszal átitatott interakciókat?

Régen minden más volt 

Más társadalmi jelenséghez vagy problémához hasonlóan a gyászfeldolgozás esetében is elcsépelt, mégis helytálló állítás az, hogy régen minden más, azaz jobb volt. Legalábbis részben biztosan, hiszen napjainkban egyre inkább tabutémának számít a halál, a gyász, és az ehhez kapcsolódó témák, emiatt pedig a veszteségek kezelése és a segítségnyújtás is meglehetősen nehezünkre esik – minden jóindulatunk ellenére.

Ahogyan a Battyhány-Strattmann László-díjas gyászterapeuta, dr. Zelena András (Budapesti Gazdasági Egyetem tanszékvezető egyetemi docense) fogalmaz: száz évvel ezelőtt teljesen más volt a társadalmi felfogás a halálról, így a gyász, sőt még a temetkezési szokások is nagyban eltértek. A változás persze a világ rendje, a problémát mégis az okozza, hogy:

A halálról való nyilvános beszédet felváltotta a hallgatás, pedig az erről való nyílt diskurzus régen a kisebb közösségekben és a nagyobb városokban is a hétköznapi élet része volt

– magyarázta a szakember. Hozzátette, „régen, ha valaki meghalt, akkor azt a lehető legrövidebb időn belül el is kellett temetni, ennek közegészségügyi okai is voltak, a holttestek tárolása nem volt megoldható, a temetésre hamar sort kellett keríteni. Emiatt nem volt gyakorlat az, hogy egy halálesetet követően akár két-három vagy négy-öt héttel van a temetés. Ráadásul régen több generáció élt egy fedél alatt, így a legtöbben ápolták valamelyik idősebb, beteg rokonukat – így elbúcsúzhattak a szeretteiktől. Ma a kórházakban gyakorlatilag a krónikus belgyógyászati és intenzív osztályok kiskorúval nem látogathatók, a palliatív és hospice osztályokon van ez másképp, ott támogatják mind a hozzátartozókat, mind a haldokló beteget mentálisan is”.

Nem ez azonban az egyetlen olyan hagyomány, amely napjainkra kezd teljesen kiveszni a haláleseteket követő időszakban. Egyre kevesebben öltenek magukra tudatosan fekete ruhát, gyászuk kifejezésére. Pedig ez a ruhadarab volt az, amely jelezte a gyászoló környezete felé, hogy az illetőt veszteség érte, emiatt érző és értő figyelemmel kell hozzá viszonyulni.

A szokás azonban kikopott. Dr. Zelena András ezzel kapcsolatban emlékeztetett, hogy „ha a századelő Magyarországát nézzük, akkor gyakorlatilag a szomszéd halála miatt is egy hétig feketében jártak az emberek, de a legközelebbi hozzátartozóért volt hogy egy évig vagy évekig feketében jártak az emberek, egyes özvegyek pedig akár életük végéig is. Hogyha ezt a komplex történetiségét nézzük, akkor jól látható, hogy nagyon intenzíven megváltozott a gyásszal kapcsolatos társadalmi hozzáállás, és ma már a fekete ruha viselése sem gyakori”.

Nem beszélünk róla, magunk akarjuk ezt is megoldani

Persze csak azért, mert tabuként kezeljük a témát, még nem okolható a gyászolók közötti kellemetlen helyzetért önmagában az, hogy régebben másképp csináltunk valamit. A probléma okát sokkal inkább ezúttal is magunkban kell keresnünk. Ahogyan általában, úgy a gyász feldolgozását is sokan kizárólag egyedül oldanák meg, ami kéz a kézben jár azzal, hogy nem vagyunk hajlandók a minket ért veszteségről beszélni, kimutatni, feldolgozni az érzéseinket. Ráadásul ha másokról van szó is, azt gondoljuk, hogy egyedüllétre van szükségük az adott helyzetben, emiatt sokszor magukra is hagyjuk őket a bajukkal. Pedig nem kellene, hogy problémát okozzon egy ilyen párbeszéd.

Tabu lett a halálról és a veszteségről beszélni. Az emberek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a gyásszal.

– emelte ki az egyetemi docens, majd az egyik legnagyobb tévhitről is beszámolt. „Sokan azt gondolják, hogy elmennek a temetésre, lerótták a kegyeletüket, és megtették azt, amit társadalmilag vagy az érzelmi kapcsolódási pontjaik szerint tenniük kellett. Pedig nem kizárólag erre kéne koncentrálni, ugyanis azt, hogy hányan és kik voltak a temetésen, a legnagyobb fájdalmában a gyászoló nem feltétlen tudja detektálni. Sokkal fontosabb a személyes kapcsolatteremtés, az, hogy valakit a gyászidőszakban, a temetést követően megkérdezünk arról, hogy szeretne-e eljönni velünk egy sütire, vagy esetleg egy sétára beszélgetni és emlékezni. Ez pedig bizonyítottan támogatóbb egy hozzátartozónak a legtöbb esetben, mintsem az, hogy 25-en, 200-an, 300-an ott vannak a temetésen”.

De miért van szükségünk egy kis noszogatásra, miért nem beszélünk szívesen a problémánkról, és miért olyan nehéz kezdeményeznünk egy gyászolónál? A szakértő szerint egyszerűen

Lapunk kérdésére dr. Zelena András elmondta, hogy „van egy társadalmi elváráshalmaz, ezért csak az idillisztikus dolgokat kommunikáljuk”. Emiatt kevés olyan posztot látunk, amikor valaki a kudarcáról vall, így ez nem közvetlenül függ össze a halállal és a gyásszal, sokkal inkább alapvető társadalmi elvárás – ám kétségkívül emiatt nyílunk meg másoknak nehezebben a hasonló történésekkel kapcsolatban.

Ahogyan azt már feljebb is taglaltuk, a trauma feldolgozásában hatalmas szükség van a hozzánk közel álló emberekre, akiknek nemcsak a jó dolgokban, hanem nehéz és fájó hírek hallatán is mellettünk kell állnia – és fordítva.

Az ember a traumafeldolgozásban is társas lény. Persze pozitív dolgokat könnyebb megosztani a barátainkkal, de a barátság a bajban is barátság, nem csak mindig a rózsaszín ködös élményekről szól

– magyarázta. 

Szinte elvárás, hogy a gyászoló sírjon

Hiába állnak azonban mellettünk a szeretteink és a barátaink, a gyászoló személy a felfokozódott érzelmi állapot miatt igazi célpontnak érezheti magát, akinek minden mozdulatát követi a környezete. Természetesen a lesújtó hírt mindenki máshogy kezeli, a társadalmi elvárás egy gyászoló személlyel szemben mégis leginkább az, hogy kisírt szemekkel, hosszú hetekig szomorúságban élje az életét – hiszen ha nem így tesz, akkor nem is igazán szerette az elhunytat. Természetesen ez nem így van, ráadásul a gyászoló személynek komoly szüksége van arra, hogy jó, vidám impulzusok is érjék a fájdalma mellett, mert ha ez nem történik meg, könnyedén depressziós lehet, elhúzódhat a gyásza, izolálódhat.

Senkitől nem elvárás, hogy a tragédiát követő évben ne mosolyogjon rá senkire, vagy ne élje meg pozitívan azokat a dolgokat, amiket már nem élhet meg azzal, akit elveszített, akit szeretett. Ennek ellenére a gyásza és a vesztesége az ugyanúgy ott marad, mégsem elvárható, hogy ő a nap 24 órájában szomorú legyen. Ez egy nagyon komplex dolog, mert a társadalomban van ezzel kapcsolatban egy nagyon furcsa elváráshalmaz, ami nem minden esetben fedi a gyászolónak a habitusához kapcsolódó viselkedésjegyeket

– emelte ki dr. Zelena András.

Az egyetemi docens szerint ilyenkor az egyik legjobb módszer az, ha úgy gondolunk bele az adott helyzetbe, mintha mi magunk haltunk volna meg, és más gyászolna bennünket, szeretteinket hagytuk volna hátra. A legtöbben azt szeretnénk, hogy szeretetteljesen emlékezzenek meg rólunk és őrizzenek meg minket az emlékezetükben, szívünkben, de éljék meg a pillanatokat, az örömöket, azokat a dolgokat, amiket az élet még tartogat számukra.

Emiatt sem szabad senkinek elengedni a kezét a gyászban, még akkor sem, ha sorozatosan csak elutasítja a segítségnyújtásunkat. „Az elutasítás egy gyakori jelenség, viszont ilyenkor sem érdemes feladni, hanem biztosítani kell arról az illetőt, hogy ha úgy érzi, hogy készen áll a találkozásra, vagy csak sírna a válladon, akkor te ott vagy neki.

Ha felhívjuk a gyászoló közös barátunkat, hogy megkérdezzük, van-e kedve meginni egy pohár bort vagy sört este, akkor lehet, hogy számára az egy igazi mentőmellény lesz, még akkor is, ha nemet mond. Mert lehet, hogy az egyik éjszaka közepén felhív majd zokogva, hogy ugyan tegnap nem volt kedve velünk inni, de ha nem segítünk neki akkor össze fog omlani”

– zárta a beszélgetést egy tanulságos példával a szakember.