Fény derülhetett a legrégibb egyiptomi piramis építésének titkára

Az egyiptomi piramisok kétségkívül a világ máig álló egyik legérdekesebb építményei, hiszen egy korszak fennmaradt emlékei, amelyekről az egyre több felfedezés ellenére mai napig keveset tudunk. Az épületek a turisták népszerű úti céljai az észak-afrikai országban, akik fejében érthetően gyakran megfordul az arra vonatkozó kérdés, hogy több ezer évvel ezelőtt, a modern technológia felhasználása nélkül mégis hogyan tudták a robusztus piramisokat felépíteni. 

Ennek megválaszolására a filmes ábrázolások és egyes történelmi utalások egyértelműen a rabszolgákat hozzák fel, hogy embertelen bánásmód közepette, saját kezűleg ők hordták fel a több száz kilós köveket, egy új tanulmány azonban most fényt deríthetett arra, hogy milyen megoldások segítették még a piramisépítők munkáját. A titok nem az erős ostorcsapásokban rejlik. 

A friss elmélet egy mérnökökből és geológusokból álló csapat munkája, akik szerint a piramisok építéséhez nem csupán rámpákat és emberi erőt használtak, hanem

A kutatók a megfigyeléseket ezúttal a legrégebben épült egyiptomi piramis kapcsán tették, így arra, hogy a későbbiekben vajon hogyan épültek fel a bonyolult és rejtélyes gúlák, nem feltétlen kapunk választ, a Dzsószer-piramis egyik titkára azonban a sok közül minden bizonnyal választ kaptunk.

Víz segítségével juthattak fel a legalább 300 kilós tömbök

Dzsószer fáraó lépcsős piramisát az i. e. 27. században építették, és ez volt korának legmagasabb építménye 62 méteres magasságával. Dzsószer fáraó az ókori Egyiptom harmadik dinasztiájának egyik legismertebb uralkodója, hiszen ő volt az első fáraó, aki monumentális kőépítkezésekbe kezdett. Nevéhez fűződik az első piramis, a híres lépcsős piramis megépítése Szakkarában.

A fáraó körülbelül i. e. 2670. és 2640. között uralkodott, bár az időpontok pontos meghatározása nehéz. Uralkodása jelentős korszak volt az egyiptomi történelemben, mivel ekkor fontos politikai és gazdasági stabilitás alakult ki, ami lehetővé tette az óriási építkezések megkezdését. 

Korábbi elméletek azt sugallták, hogy az ókori egyiptomiak rámpákat, csörlőket, darukat és különféle mechanikus eszközöket használtak a nehéz kövek mozgatására, de ezek a teóriák többnyire a később épült, kisebb piramisokra koncentráltak.

Dr. Xavier Landreau, a Paleotechnic nevű párizsi kutatóintézet vezérigazgatója és a tanulmány vezető szerzője szerint az ilyen technikák valószínűleg nem voltak elegendők a nagyobb piramisok, így a Dzsószer-piramis építéséhez sem. Az általa és csapata által megalkotott elmélet szerint sokkal inkább

Az elmélet szerint a víz a Szakkara-fennsík nyugati részéről érkező patakokból származott, és egy összetett rendszer révén a piramis körüli mély árkokba és csatornákba folyt. A Gisr el-Mudir nevű téglalap alakú mészkőrom, amelyet korábban erődnek vagy ünnepi arénának gondoltak, valójában ráadásul egy vízszabályozó és -tároló lehetett, amely lehetővé tette, hogy a víz a piramis építése során rendelkezésre álljon.

Bár az elmélet logikusnak tűnik, számos szakértő szkeptikus, különösen mivel az ókori egyiptomiak által használt hidraulikus technológiákra eddig kevés bizonyítékot találtak.

A klíma csapadékosabb volt, de nem biztos, hogy ennyire

Az elmélet egyik legnagyobb buktatója a vízellátás kérdése lehet. A kutatók paleoklimatológiai és régészeti adatokra támaszkodva úgy vélik, hogy az ókori Egyiptom klímája valóban csapadékosabb volt, és a Szahara sivatag sokkal zöldebb, szavannaszerű táj volt, ami elegendő vízmennyiséget biztosíthatott volna az ilyen hidraulikus rendszerek működéséhez. Ugyanakkor nem minden szakértő ért egyet ezzel a feltételezéssel. Dr. Judith Bunbury, a Cambridge-i Egyetem geoarcheológusa szerint bár

Dr. Fabian Welc, a varsói Stefan Wyszynski Bíboros Egyetem Régészeti Intézetének igazgatója szintén szkeptikus. Szerinte a Krisztus előtti harmadik évezred elején a Szahara zöldebb volt, de a csapadék mennyisége nem lett volna elegendő a hidraulikus emelőeszköz működtetéséhez, ráadásul a vizet gyorsan elnyelte volna a mészkő, amelyből a piramis épült.

Bár a hidraulikus emelőeszköz elmélete új megvilágításba helyezi a piramisépítés kérdését, a régészek és egyiptológusok egy része úgy véli, hogy a hagyományosabb építési módszerek lehettek a meghatározóak. Emiatt a tanulmány szerzői elismerik, hogy még további kutatások szükségesek ahhoz, hogy pontosan megértsük, milyen csapadék- és árvízviszonyok voltak abban az időszakban, amikor a piramist építették. 

Ez az elmélet egyébként nem az első, amely a víz szerepét vizsgálja a piramisépítésben. Egy korábbi tanulmány például azt állította, hogy a Nílus kiszáradt ága is szerepet játszhatott a piramisok építésében, mivel azt kőtömbök szállítására használhatták. Emellett van bizonyíték arra is, hogy az ókori egyiptomiak kisebb mértékben alkalmazták a hidraulikát más építmények építésénél.

A kutatók szerint persze további vizsgálatokra van szükség annak megállapítására, hogy más piramisok, például a Hufu- vagy a Hafré-piramis is hasonló módszerekkel épült-e. Az ilyen piramisokban található legnagyobb monolitok több tíz tonnát nyomnak, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy kizárólag emberi munkaerővel mozgassák őket. A hidraulikus emelőeszközök azonban lehetővé tehették volna ezeknek a hatalmas kőtömböknek a mozgatását.

Annak ellenére, hogy elegendő dokumentum áll rendelkezésre arról, hogy az egyiptomiak különféle technológiákat, például állványzatokat és vályogtégla rámpákat használtak, a hidraulikus eszközök használatáról egyelőre kevés a konkrét bizonyíték.

(Borítókép: A Dzsószer-piramis Szakkarában. Fotó: oneworld picture / Getty Images Hungary)