A zseni, aki rajzfilmekkel építette fel Amerikát

A Disney-mesék szinte mindegyikünk felcseperedésében igen nagy szerepet játszottak, és rajtuk keresztül érezhettük át, mit jelent az összetartozás, a szeretet, vagy ismerkedhettünk meg olyan kötelékekkel, amelyek a családi vagy a baráti viszonyokra jellemzők. Bár produkcióikban nem feltétlenül emberek szerepelnek, ahogy arról Don Hahn, Az oroszlánkirály és A szépség és a szörnyeteg Golden Globe-díjas producere beszámolt korábban az Indexnek: egy animációs film akkor is emberi történet, ha oroszlánok vannak benne.

A The Walt Disney Company az évek során a világ egyik legbefolyásosabb vállalatává nőtte ki magát, ami az alkotásai által tudta formálni a filmipart és a közízlést. Ehhez hozzájárultak újító technológiáik, amelyekkel előttük senki más nem kísérletezett. A siker középpontjában pedig nem más állt, mint a Disney testvérek, azaz a kreatív irányt erősítő Walt Disney és a főleg pénzügyekben otthonosan mozgó Roy O. Disney, akinek segítségével valódi birodalmat építhettek fel.

A vállalat feltörésével és a testvérek eredményes közös munkájának bemutatásával foglalkozik az RTL stremingfelületén megjelent Hogyan építette fel a Disney Amerikát? című hatrészes dokusorozat is, amelyből némi ízelítőt kaphatunk Disney zsenialitásából. Bár az merőben másfajta megközelítés, hogy ugyan dokusorozatról van szó, a szériában nemcsak régi felvételek jelennek meg Walt Disney-ről és Roy O. Disney-ről, hanem színészek is eljátsszák őket, rekreálva olyan jelentősebb előrelépéseket a cég életében, amelyek kvázi biztos utat jelentettek a sikerhez.

Hozzá kell tenni, hogy pont ez adja az alkotás egyik gyenge pontját, mivel Walt Disney-t néhol negatív színben tüntetik fel, mint aki az animátorokra hagyatkozva alkotott, és tőlük várta el, hogy új karakterekkel álljanak elő, illetve olyan történeteket találjanak ki, amelyekből kasszasiker lehet. Holott tudjuk, hogy a perfekcionista Disney a minőség megszállottjaként az ő nevével fémjelzett alkotások munkálatait nemcsak saját szemével kísérte végig, hanem ő volt az agytröszt is, akit az sem riasztott vissza, ha épp kerítést kellett festenie az épp nyitás előtt álló Disneylandben.

Míg más képsorokban már inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy mindig is Walt Disney volt a cég kreatív supervisora, akit ha alkotásról volt szó, nem érdekeltek az anyagiak, így testvére feladata volt, hogy kitalálja, mi jelenthet számukra pénzügyi támaszt. A produkció cselekménye ráadásul néhol követhetetlen, mivel viszonylag sokat ugrál az időben, így a történelmi szálakat a nézőnek kell gondolatban egymáshoz kötnie, hogy az eseményekkel időrendben tudjon haladni. Mindezek ellenére a sorozat sok olyan részletre tér ki mind az animációsfilm-gyártás, mind a Disney-birodalom kiépülése kapcsán, amelyek odaszegezik az ember tekintetét a képernyőre, és amelyekből valóban választ kaphatunk arra a kérdésre, Walt Disney hogyan építette fel Amerikát. Minden egy bohókás egérrel, Mickey-vel kezdődött, de ne szaladjunk ennyire előre. 

Oswald helyezte fel a térképre

A The Walt Disney Company-t még 1923. október 16-án alapította Walt Disney és Roy O. Disney, ám éveket kellett várniuk arra, hogy a cég egyáltalán befusson. A húszas évek végén az Egyesült Államok lakosságának 70 százaléka járt hetente moziba, ám akkoriban ez még egy egész délutános elfoglaltságot jelentett. A fő film mellett rendszerint levetítettek egy hirdetést, a híradót és egy rajzfilmet, amelyek abban az időben hat-hét percesek voltak és némák. Eldobható újdonságként tekintettek rájuk, amikkel csak kitöltötték a rendelkezésre álló időt, és amikben a karaktereknek nem volt személyiségük. Ekkoriban New York volt az olcsó rajzfilmek gyártási központja, ám Walt Disney mégis Hollywoodba költözött, mivel többet képzelt el az animáció számára. 

40 dollárral a zsebében, egy bőrönddel és egy csak oda szóló jeggyel indult útnak. Nem sok vesztenivalója volt, mivel vállalata egyáltalán nem volt gyümölcsöző, az irodájában aludt, és a vasútállomáson fürdött. Hollywoodban viszont rákacsintott a szerencse, amiben nagy szerepe volt Charles Mintz producernek, akinek eladta a vonaton dolgozó Oswald, a szerencsés nyúl történetét – összesen 26 kisfilmre szerződtek, egyenként 2250 dollárért.

1927. szeptember 5-én debütált a karakter, akinek már volt identitása, így a rajzfilmek esetében megkezdődött a karakterközpontú megközelítés hajnala. Oswaldból igazi rajzfilmsztár lett, így biztos megélhetést nyújtott a Disney testvéreknek. Walt ugyanakkor drágábban szeretett volna dolgozni, mire Mintz választás elé állította: megszabadul a stúdiójától és alkalmazottként dolgozik neki, azaz a nyulat választja – ami akkor már a Universal Pictures tulajdona volt – vagy lemond róla. Végül az utóbbi forgatókönyv valósult meg, ami mögött szimplán az rejlett, hogy meg szerette volna mutatni: nem „egyslágeres” művész. Walt egyébként gyakran mondogatta, hogy mindenkinek össze kell zuhannia, hogy tanulni tudjon, építkezhessen, majd továbbléphessen. Az újratervezés és a hibákból való okulás az ő életét pedig különösképp végigkísérték. Ennek a folyamatnak a szüleményeként jöhetett életre Mickey egér, akit Ub Iwerks három érmét használva rajzolt le először.

Walt eredetileg a Mortimer nevet szerette volna adni neki, de a felesége lebeszélte róla, mondván, túl nagyképűen hangzik, mintha egy New York-i villatulaj neve lenne. Kezdetben egyetlen forgalmazó sem harapott rá Mickey egérre, egészen addig, amíg hangot nem adtak neki. Az ötletet A dzsesszénekesből merítették, ami az első hangosfilm volt, így Walt eltökélte, megszólaltja a karaktereit. Azt szerette volna, ha Mickey egér lenne az első hangos rajzfilm, a Willie gőzhajó főhőse. Bár az animátorok nem voltak teljesen biztosak abban, hogy a nézők el fogják hinni, valóban a szereplő adja ki a hangokat, bejött a próbálkozás, ami új utat mutatott a rajzfilmgyártás jövőjét illetően. A gondot az jelentette, hogy míg A dzsesszénekes esetében Vitaphone-t használtak – vagyis a hangot külön fonográflemezekről játszották le, ami egy hibalehetőséget nem tűrő technológia volt –, addig nekik más módszerhez kellett nyúlniuk, hogy rögzíthessék a hangot.

Hozzá kell tenni, hogy ez nem volt egy olcsó mulatság, és abban az időben a Disney testvérek nem is voltak túlságosan eleresztve. Sőt, egy napra elegendő pénzük maradt, amit karmesterre és zenekarra költöttek, hogy előadják nekik a film főcímdalát. Az ötlet végül befuccsolt, mivel a zenekar időzítése és a szinkron a túl gyors tempóváltás miatt félresiklott. Hogy az újabb felvételt finanszírozni tudja, Walt 475 dollárért eladta az autóját, és ezúttal sikerrel is járt. Azzal ért el áttörést, hogy egy pattogó labdát rajzolt a képernyőre, ami egy vizuális metronómként szolgált, jelezve a karmesternek, hogy mi következik. A rajzfilm 1928. november 18-án debütált, és elsöprő sikert aratott, mivel a nagyközönség először hallhatott megszólalni egy karaktert.

A határ a csillagos ég

A Disney által kitalált új technológia óriási piaci előnyt jelentett számukra, és bár más vállalatok is próbálták lemásolni – köztük a Universal Pictures az Oswald, a szerencsés nyúl esetében –, a végeredmény inkább igénytelenre, mintsem forradalmira sikeredett. A Willie gőzhajóban viszont annyira tökéletesen passzolt a képhez a hang, hogy ezt a technikát a mai napig mickeyegerezésnek, vagyis tűpontos szinkronizálásnak hívják.

Ugyan a figurát Ub Iwerks rajzolta meg, az animátor úgy érezte, a dicsőség mégsem őt, hanem Walt Disney-t illeti meg. A kettejük közötti súrlódás eredményeként Iwerks elbúcsúzott a vállalattól, pótolni viszont aligha lehetett. Ebben az időben zajlott a nagy gazdasági világválság is, ami sok nehézséggel járt. Minden negyedik amerikai munkanélkülivé vált, ám a mozit mint szórakozási formát ennek ellenére sem engedték el. Mivel olcsó volt és feledtette velük a gondokat, a lakosság fele heti szinten járt moziba. Akkoriban egy jeggyel két filmet is meg tudtak nézni, azonban a rajzfilmek kiestek a pikszisből.

Mickey egérnek ugyanakkor sikerült átvészelnie ezt az időszakot, annak köszönhetően, hogy tükörként szolgált a közönség számára, és általa megtalálhatták a reményt a nehéz napokon. Ez nem volt véletlen, mivel Walt azt akarta, hogy a karaktere példakép legyen, ami egyúttal korlátozta is azokat a helyzeteket, amelyekbe belekeveredhetett.

A válság idején tett szert nagyobb népszerűségre a szexszimbólumnak tartott Betty Boop és Popeye is, utóbbinál az agresszív viselkedést sem fedték el, ám Mickey egérről elképzelhetetlen volt, hogy ilyen szélsőségek között mozogjon. Ennek hátterében az állt, hogy Walt nem akarta beszennyezni a karaktert. A megoldást Donald kacsa jelentette, aki bajba keverve Mickey egeret okozott némi káoszt és konfliktust a vásznon, és ami Walt számára a legfontosabb volt: nem mocskolta be a hírnevét. Annak ellenére pedig, hogy Mickey egér mellett újabb karakterek is megjelentek, Walt mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő az igazi sztár.

Ekkor jött a képbe a Technicolor cég, amelyik létrehozta a háromcsíkos Technicolort, vagyis a fényt vörösre, zöldre és kékre bontották, ezekkel az alapszínekkel pedig minden színt megmutathattak, amit az emberi szem lát. Kifejezetten drága technológia volt, így abban az időben nagyobb arányban készítettek fekete-fehér filmeket, ám Walt hajthatatlan volt. Az első színes rövidfilmjük az 1935. július 31-én megjelent Virágok és fák lett, aminek jeleneteit celluloidlapokon színezték ki. Mivel nem találtak megfelelő festékeket, vegyészek keverték ki a színeket, még olyanokat is, amilyeneket azelőtt nem láttak. A produkció megjelenését követően mindenki ráébredt arra, hogy színesen sokkal jobban festenek a filmek, de a Disney még ennél is magasabbra akarta helyezni a lécet.

Csak úgy égették a pénzt

Walt úgy vélte, a rövid rajzfilmek továbbra is csak másodhegedűsök, pedig ő az animációs filmeket fő attrakciónak szánta. Ennek hatására kezdett el dolgozni a Hófehérke és a hét törpén, amit fekete-fehér némafilmként látott még gyerekként, és azonnal beleszeretett. Bár őrültségnek tűnt, hogy egész estés rajzfilmet készítsen belőle, mivel attól tartottak, nem fog kellő bevétellel járni, Walt mégis belevágott. Rádöbbent arra, hogy sokkal realisztikusabb és drámaibb karakterekre van szükség. Hófehérkének igazi embernek kellett tűnnie, így valódi színésznőket bérelt fel, hogy eljátsszák őt – ezen forradalmi eljárásnak volt köszönhető, hogy a reakciói tényleg valóságosak lettek. A film elkészítéséhez viszont rengeteg anyagi tőke kellett, pontosabban 250 ezer dollár, ami a tizenkétszerese volt annak az összegnek, amit más rajzfilmekre elköltöttek. Végül a Bank of America biztosított nekik kölcsönt, amihez a stúdiótól kezdve a karakterekig mindent jelzálogosítaniuk kellett.

A film készülte során találták ki például a storyboardingot, lehetővé téve, hogy bármelyik jelenetet vizualizálják – ma már minden filmnél használják ezt a módszert. Walt emellett át akarta venni az élő szereplős filmeknél használt kameratolatást, ezáltal egy 3D-s világot teremtve. A produkciónál így a háttért nem egy síkban festették meg, hanem több üveglapot használtak, hogy a háttér, a középtér és az előtér mélységében rétegezett legyen, majd ezeket a rétegeket mozgatták. Továbbá megalkottak egy többsíkú kamerát, ami lefelé nézett, a különböző üveglapok lefestett háttereire, és kiszámították, mennyit kell mozgatni őket, hogy úgy tűnjön, mintha egy mesekönyv lapjain utaznánk. A kamera végül három és fél méter magasra került, a hátterek fölé, és külön kezelőcsapatot igényelt a mozgatása. Egy jelenet leforgatása több tízezer dollárba került, ami miatt a Disney-dili gúnynevet ragasztották a projektre.

A Bank of America ugyanakkor tűkön ült, mivel még három évvel az egyezségük megkötése után sem láttak egyetlen képkockát sem a rajzfilmből, és úgy tűnt, mintha Disney-ék csak elégetnék azt a rengeteg pénzt, amit adtak nekik. Joseph H. Rosenberg bankvezető – aki a Bank of America által egykor a hollywoodi filmipar nagy részét finanszírozta – 1937 őszén ellátogatott hozzájuk, hogy belelessen a produkcióba, amely akkor még csak ceruzarajzokból állt, nem volt meganimálva, és hang sem volt alatta. A sorozat szerint Rosenberg pókerarccal ülte végig a filmet, és egy szót sem szólt, majd közölte, egy vagyont fog hozni, és kiszabott egy három hónapos határidőt, amíg be kellett fejezniük. Éjjel-nappal dolgoztak, minden munkaerőt átcsoportosítottak a Hófehérke és a hét törpéhez, amelynek nyersvetítését egy hónappal a határidő lejárta előtt tartották.

Ha ez nem stresszelte volna őt eléggé, akkor amiatt még inkább rémálmai lehettek, hogy a vetítés során kiderült, az egyik jelenetben, amikor a herceg lehajol Hófehérkéhez, látszik, ahogy az előbbi lába megremeg. Walt ki akarta javítani a hibát, ami további 300 ezer dollárba került volna, mivel újra kellett volna forgatni az egész filmet, de az anyagi csődtől tartva végül úgy hagyták, így összesen 1,5 millió dollárba került.

A produkciót 1937. december 21-én mutatták be, és olyan nagy volumenű eseménynek számított, hogy estélyiben jelentek meg a nézők a vörös szőnyegen. A filmet vastaps fogadta, és többen elsírták magukat a nézése közben, mivel a Disney-nek sikerült valódi emberi érzésekkel felruházni a szereplőket. Az alkotás 8 millió dollárt hozott a konyhára, ami ma 185 millió dollárnak felelne meg. Az első animációs nagyjátékfilm lett, ami örökre megváltoztatta az iparágat. Még Hollywoodot is túlszárnyalta, és ma már aligha tudunk elképzelni egy olyan világot, amelyben nincsenek animációs filmek.

Merch és miegymás

A húszas–harmincas években még egyáltalán nem volt jellemző, hogy egy-egy film kapcsán merchandise-termékeket adnak el, erre a piaci résre pedig Walt testvére, Roy figyelt fel. Előbbi a minőség megszállottja volt, ám a technológiák, amelyeket alkalmazni kívánt, köztük a szinkronizálás, kész vagyonba kerültek. 10 éves engedélyre volt szükség, és minden évben 26 ezer dollárt kellett kifizetni érte, plusz a rajzfilmekből származó nyereség 1 százalékát.

Bár Mickey egér már egy bejáratott karakter volt, a szereplésével készült rajzfilmek elkészítése többe került, mint amennyit kerestek, így Roynak alternatív lehetőségek után kellett néznie, ami hoz is a konyhára. Ekkor kereste meg őket egy babakészítő cég, és ajánlatot tett nekik, hogy plüsst készít Mickey egérből, cserébe minden eladott termék után 1 százalék jutalékot fizet. Mindez úttörőnek bizonyult, mivel a fogyasztás és a film akkoriban még két külön dolog volt, így a potenciális kereseti lehetőségre szimplán nem ismertek rá. 

A marketing is gyerekcipőben járt, többnyire csak leírták, mire képes egy adott termék, viszont Mickey egér abból a szempontból előnyből indult, hogy már ismerték a karaktert. A plüssök az első évben 60 dollárt hoztak a Disney-nek, így Roy még több licencszerződést kötött, amiből aztán baj kerekedett. A gondot az okozta, hogy a kereskedők nem vették figyelembe Mickey egér szellemi tulajdonát, és azzal sem törődtek, hogy az elkészült játékok egyáltalán hasonlítsanak rá. Walt úgy látta, a termékek nem felelnek meg a Disney szabványának, emiatt össze is veszett testvérével, aki úgy látta, a játékeladás a legkönnyebb módja a pénzszerzésnek. 1932-ben egy Kay Kamen nevű marketinges tudta őket kihúzni a csávából, akinek igen megnyerőre sikerült a belépője. Walttal tárgyalva a kabátzsebéből több köteg pénzt húzott elő, kijelentve, vegyék fel őt, és még ennél is többet szerez nekik.

Kamen felismerte, hogy Walttal egy rugóra jár az agyuk, azaz mindketten a minőségre akarnak törekedni, így elment az összes olyan árushoz, amelyik nem megfelelő termékeket forgalmazott, és rendet tett. Segítségével Mickey egér lett az első animációs karakter, ami uzsonnás dobozra kerülhetett, mivel Kamen rádöbbent arra, a figurát szinte mindenre rátehetik, hogy eladható legyen – ekkor vette kezdetét a merchandise-termékek menetelése. Kamen ötlete volt az is, hogy üdvözlőkártyákra rakják rá a figurát, sőt órát készítettek, ami a válság idején a pénzügyi összeomlástól mentett meg több céget. 1935-re 2,5 millió Mickey egeres karórát adtak el, és még napjainkban is található az Apple Watchokon olyan számlap, amelyen ő látható.

Kamen azon is dolgozott, hogy a gabonapelyheknek ne csak a felnőttek, hanem a gyerekek is célközönségévé váljanak – ez a terület akkor még egy kiaknázatlan piac volt. Ebben az segített, hogy Mickey egérrel egészítették ki a Post Toasties-dobozokat, amiért a gabonapehely-gyártó cég 1,5 millió dollárt fizetett, ezt az összeget pedig bele tudták csatornázni a stúdió működésébe. 

Ami pedig a minőséget illeti, Keman abban az értelemben szabad kezet kapott, hogy ő döntötte el, kikkel kössenek licencszerződést, ám minden árucikket Waltnak kellett jóváhagynia. Házon belül tervezték meg a grafikát, mindent szabványossá tettek a színeken át a stílusig, ami a Disney kereskedelmi oldalát a csúcsra emelte. Négy évvel azután, hogy Keman a cégnél kezdett dolgozni, a licenctermékek forgalmazása 10 000 százalékkal nőtt, azaz jövedelmezőbbnek bizonyultak, mint a rajzfilmek.

A szakember azt is kieszelte, hogy az éppen készülő Hófehérke és a hét törpe megjelenése előtt már dobjanak piacra különböző termékeket egy promóciós kampány részeként. Több mint 2000, Hófehérkét ábrázoló, bábut jelentettek meg, általuk beharangozva az alkotást. Ez az elképzelés a filmes marketing világát a feje tetejére állította, illetve a Hófehérkének beöltöző rajongók miatt a cosplay is hódító útjára indult, a 21. században pedig popkulturális jelenséggé nőtte ki magát.

A film megjelenése és sikere után még több árucikket dobtak piacra, ezzel egy visszacsatolási hurkot létrehozva, aminek köszönhetően a közönség újra és újra át tudja élni a filmet a termékeken keresztül – ezt a módszert a mai napig alkalmazzák. Keman 1949-ben, 17 évvel a Disney-hez való csatlakozása után 100 millió dollár értékben adott el licenctermékeket, amivel rekordot döntött, viszont azt már sosem láthatta meg, milyen messzire jutott a márka. 1949 októberében épp Párizsból tartott hazafele a feleségével, amikor a gépük az Azori-szigeteknél egy hegynek ütközött, a fedélzeten mind a 48 ember életét vesztette. Walt épphogy felocsúdott a tragédiából, amikor ki kellett találnia, mihez kezdjenek Keman nélkül, aki korábban a Disney márka tartóoszlopaiért, a termékekért felelt. A szakértőt senki nem tudta pótolni, csak egy újabb kósza ötlet.

Lépjünk be Sohaországba!

A sorozatban kitérnek Disneyland megalkotására is, ami Walt Disney gyerekkori emlékein alapszik, amikor újságárus fiúként a Kansas City Electric Park környékére keveredett. Ennek a mintájára építette meg a tematikus vidámparkot, amely tizenhétszer annyiba került, mint a Hófehérke és a hét törpe. A húszas években egyébként a vidámparkok még a tömegközlekedéshez voltak kötve, mivel a közlekedési társaságok a villamosvonalak végén hozták létre őket, hogy hétvégén is legyen bevételük, amikor kevesebb az utas. A harmincas évekre így legalább kétezer vidámpark létesült az Egyesült Államokban, és minden városban volt minimum egy.

Azonban a negyvenes évek végére közülük körülbelül háromszáz maradt csak fent, ami annak következtében alakult így, hogy a második világháború miatt az autóipar növekedésével kevesebb villamosra volt szükség, emiatt a vidámparkok látogatóinak száma is megcsappant. Mire Walt Disney apa lett, a parkok már régi árnyékai voltak önmaguknak, így gyerekei nem tapasztalhatták meg azt, amiben fiatalon neki is része volt.

A modellvasutakért rajongó Disney ennek kiküszöböléseképp szeretett volna megalkotni egy külön világot, amelyben a rajongók találkozhatnak kedvenc karaktereikkel. Bár a Walt Disney stúdióban abban az időben fogadtak látogatókat, akik belepillanthattak abba, hogyan készülnek a rajzfilmek, de csak egy tucat művészt láthattak az asztaluknál ülve, e háttérmunkálatok pedig nem bizonyultak annyira érdekesnek, mintha az egyes karakterek sétáltak volna velük szemben.

Finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a rajongói kultúra ekkor még üresjáratban volt, így kvázi nem volt mit megnézni Hollywoodban, hiába volt már akkor a filmkészítés fellegvára. Az az ötlet pedig, hogy egy animációs stúdió a szórakoztatóiparral foglalkozzon, kész őrültségnek hangzott. Pláne annak tükrében, hogy a vidámparkok elvesztették régi dicsfényüket. Walt ennek ellenére belevágott, és mivel a tanács – ami felügyelte a pénzügyeiket – nem egyezett bele a park megépítésébe, az életbiztosításából vett fel egy bizonyos összeget és eladta a nyaralóját, így máris lett 100 ezer dollárja. Még ez is édeskevésnek bizonyult, így testvére, Roy kitalálta, hogy visszalicenceli a Disney nevet a saját stúdióján, és egy járulékos bevételi forrást hoz létre, aminek következtében évi 160 ezer dollár ütötte a markukat.

Disneyland tökéletes helyét pedig a Stanford Kutatóintézetnek köszönhetően találták meg, ami figyelembe vette a telekeladásokat, a lakossági központokat, a közüzemi díjakat és a telekárakat. Az ötvenes években, Kalifornia aranykorában Los Angeles volt a leggyorsabban növekvő régió, mivel a repülőipar központja volt, így rengetegen költöztek oda, köztük katonák is. Ugyanakkor leginkább az éppen kiépülő autópálya-rendszerek számítottak, mivel azok szülték a külvárosokat. Így talált rá a kutatóintézet Anaheimre, ami akkor mezőgazdasági területekből állt, de már tervben volt a közeli Santana autópálya megépülése, így bíztak abban, hogy ez odavonzza majd a látogatókat.

A vidámparkokban abban az időben szorosan egymás mellé voltak zsúfolva a hullámvasutak, és több bejárat is volt, így inkább foglalkoztak a profittal, mintsem azzal, hogy egy egész napos szórakozást biztosítsanak – átlagosan 2 és fél órát töltöttek ott a látogatók. Ezzel szemben Walt sem hullámvasutat, sem óriáskereket nem szeretett volna a parkjában tudni, amelyek nélkül aligha volt elképzelhető egy akkori vidámpark. Azt szerette volna, ha a közönségét egy új világba repítheti el, egyfajta menekülésként, úgy elmesélve a történeteit, hogy a nézők is újraélhessék azokat, és érzelmileg kapcsolódjanak hozzájuk. 

Ennek első lépéseként kizárólag egy bejáratot képzelt el a parknak, ezáltal kezébe véve az irányítást, és a látogatót a saját narratívája szerint elindítva az úton. A főutat pont úgy alakították ki, ahogy a szülővárosa is kinézett, illetve a kastélyt a terület közepére helyezték, ahonnan különböző utcák nyílnak, így a látogató sosem tévedhet el, mivel minden irányban haladva visszajut a kiindulópontra. Ezzel sikerült minden szabályt felrúgnia, ami a vidámparkokat illeti, ráadásul igen költségesnek is bizonyult az újító szellem. Hogy népszerűsítsék Disneylandet, a tévéhez fordultak segítségért, amivel megint csak úttörőnek bizonyultak.

Forradalmi ötlet

Az ötvenes évek a televíziózás évtizede volt, aminek közepére már az amerikaiak felének volt tévéje. Akkoriban a csatornák a filmstúdióktól kértek tartalmakat, ám ők nem akarták, hogy közük legyen a tévézéshez, attól tartva, az tönkreteszi a filmipart. Sőt, a moziláncok azzal fenyegetőztek, hogy bojkottálják azokat a stúdiókat, amelyek a tévézés felé fordulnak.

Bár Walt Disney nagyvászonra gyártott filmeket, Disneyland kapcsán elindult benne a vezérhangya. Egy tévésorozatot ajánlott fel a csatornáknak, cserébe azért, hogy segítenek finanszírozni a parkját. Az NBC és a CBC nem harapott rá az ötletre, ám az ABC – amit abban az időben „majdnem közvetítő csatornának” csúfoltak, mivel egy műsoruk sem került be a legjobb 25 közé – belement. A sorozat egy élő szereplős, animációs produkció keveréke volt, amiben hetente mutatták be a park fejlődését, az ABC pedig aranytojást tojó tyúkként intézte az anyagiakat. Walt elképzelése azért volt forradalmi, mivel a sorozatot kvázi ingyenreklámként használta fel a park népszerűsítésére, ami az ABC-nek hála az amerikai nézők 40 százalékához jutott el.

Sőt, 1954 decemberében előálltak a háromrészes Davy Crockett minisorozattal, amit később moziban vetítettek le, akkora sikert aratott – bár rezgett a léc, mivel kétszeresen meghaladta a költségeiket, összesen 700 ezer dollárba került, és félő volt, hogy belebuknak a projektbe. 40 millió nézőt vonzott a képernyők elő, így abban az időben minden negyedik amerikai látta. A főszereplő, Davy Crockett miatt mindenki szőrmesapkát akart vásárolni, minden gyerek ezt kért karácsonyra, amire a Disney nem volt felkészülve. Míg a filmek elterjedése akkoriban lassabb volt, a rajongók száma hullámzott, a tévénél viszont ez azonnal megtörtént, hiszen mindenki ugyanakkor jött lázba, ami egy új jelenség volt. A Disney ekkor mosómedvebőr-sapkákat kezdett el árulni, mint hivatalos termékeket, amelyekből annyit vásároltak, hogy a mosómedvebőr eltűnt a piacról – napi ötezer darab kelt el belőle. Ez volt a legelső alkalom, hogy egy tévés produkció arra késztette a nézőket, hogy vásároljanak valamit, ami különösen kapóra jött a cégnek az épülő Disneyland miatt.

Disneylandnak 1955-ig kellett elkészülnie, viszont a munkálatok során néhányszor problémába ütköztek. Például nem stimmeltek a méretarányok, mert nem mérnökök tervezték a parkot, hanem animátorok és díszletfestők, akik erőltetett perspektívát alkalmaztak, azaz alul nagyobb téglát használtak, mint felül, így a kastély is nagyobbnak tűnt. De több attrakciót is megalkottak, köztük egy légipályarendszert, aminek köszönhetően a látogatók Pán Péter Sohaországában érezhették magukat. Életre hívták az audioanimatrikát, így képesek voltak állatnak kinéző bábukat mozgatni, mintha csak igaziak lennének, illetve egy gőzhajót építettek, amihez egy folyót hoztak létre a területen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az építkezés utolsó hónapjaiban már mindenkinek tartoztak, így dönteniük kellett, hogy a mosdók vagy a szökőkutak készüljenek-e el.

A nyitás előestéjén még mindig aszfaltoztak, Walt pedig egész éjjel fent volt, hogy minden elkészüljön. Az ABC 29 kamerával vonult ki a helyszínre, 26 ezer méternyi kábelt fektettek le a vezérléshez, és 90 millióan nézték az élő közvetítést. A park akkora izgalmat keltett, hogy nem győzték eladni a jegyeket. 1956-ra a nyugati félteke egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja lett, és feje tetejére állította a vidámparkok addigi világát, felbátorítva más vállalatokat, hogy ők is kezdjenek hasonló vállalkozásba – ezután nyílt meg a Universal Studios is. Ám ahogy Walt Disney hangoztatta:

Disneyland sosem lesz kész, amíg a világon van fantázia. 

A park megnyitása után ugyanis rájött, hogy mindig szükség lesz valami újításra, hiszen amikor a gyerekek, akik Disneylandbe jártak, megöregednek, egy új generációt kell odacsábítaniuk. A leginkább problémásnak azt tartotta, hogy Disneylandben nem volt hullámvasút, ami szinte minden vidámparkban megtalálható. Ez tudatos lépés volt a részéről, mert azt szerette volna, ha a közönség inkább elmerül egy-egy történetben, de végül részben beadta a derekát. Svájcban egy filmforgatáson járva megpillantotta a Matterhorn hegyet egy képeslapon, aminek mintájára megalkottak Disneylandben egy bobcsúszdát, amelynek olyan érzete volt, mintha egy hegyről szánkóznánk le.

A csőszerű acélsínek és a poliuretánból készült kerekek lehetővé tették a dőlést és a nagyon sima utazási élményt, mintha habon siklanának a látogatók – innentől datálható a modern hullámvasutak időszaka. 2000 acélgerenda és 27 ház építéséhez elegendő fából épült meg, 1,5 millió dollárra volt szükség hozzá, ami ma 16 millió dollárnak felel meg.

Létrehozták a Tiki Roomot is az 1959-ben amerikai állammá váló Hawaii tiszteletére, ami eredetileg egy trópusi madár témájú étteremnek indult. Élő madarakat akartak ott elhelyezni, ám a kezdetekkor az egészségügyi kockázatokat nem vették figyelembe, így mechanikus madarakat építettek, ami az audioanimatronika korszakának kezdetét jelentette – a számítógép 120 audioanimációs figura mozgását irányította.

Szintén ehhez a technológiához nyúltak, amikor az 1964–1965-ös világkiállításra megalkották Abraham Lincoln amerikai elnök mását, aki mozgott. Ezzel egyidőben kísérletezték ki a modern motion capture technológia előfutárát is abból a célból, hogy a gesztusai minél emberibbek legyenek. Bonyolult szerkezeteket tettek egy emberre, aki elvégezte a mozdulatokat, amelyeket szalagra rögzítettek, majd lejátszottak, és a figura megismételte őket. Később mozgásszimulátort készítettek, köztük George Lucas segítségével, ami a Star Tours nevet kapta – ez 32 millió dollárból valósult meg három év alatt.

A jövő városa

Walt még a Disneylanddel elért sikereket is szerette volna túlszárnyalni, így a hatvanas évek közepén egy új parkban gondolkodott, amivel ki akarta javítani azokat a hibákat, amelyeket a Disneylanddel vétett. Köztük azt, hogy nem vásárolt elég földterületet, így olcsó motelek és ajándékboltok jelentek meg Disneyland környékén, ami nem egyezett az elképzeléseivel. Végül úgy döntött, nyit még egy parkot, ez később a Walt Disney World nevet kapta – Roy O. Disney elmondása szerint amiatt, mert ugyan a Fordot mindenki ismeri, de azt nem, hogy Henry Fordtól ered a márka. Hosszas mérlegelés után egy közép-floridai mocsaras területre esett a választása.

A 27 ezer hektáros terület – ami több mint 170-szer akkora, mint Disneyland – mindamellett, hogy olcsónak bizonyult, autópálya-rendszer épült ki a közelében, illetve egész évben napos volt az idő. Bár a Walt Disney World tervei titkosak voltak, így álnéven vásárolták meg a telkeket, egy újságíró, Emily Bavar megneszelte, mire készülnek, ezért turbó üzemmódba kellett kapcsolniuk. Ekkor jött a képbe ismét a tévé.

Walt népszerűsége egyébként abban az időben már óriási méreteket öltött, amihez hozzásegített az is, hogy az 1964–1965-ös világkiállításon négy jellegzetes attrakciót mutatott be, amelyek országosan elismertté tették. Folyamatosan feszegette a határokat, és már-már rögeszméjévé vált, hogy olyan új módszereket és technológiákat találjon ki, amelyekre előtte még senki nem gondolt. Többek között fel akarta építeni a jövő városát. Ennek ötlete onnan eredt, hogy a hatvanas évek közepén a modernizáció miatt nagy változáson mentek keresztül az amerikai városok. Robert Moses például New Yorkban parkokat és hidakat épített, teljesen elvágva az autópályákat, és arra ösztönözve a helyieket, hogy inkább költözzenek a külvárosokba, míg a városokat üzleti központtá varázsolta.

Ennek hatására a lakosok az adójukat magukkal vitték, így kevesebb pénz maradt a kasszában, és a nagyobb városok hanyatlásnak indultak. Ezt felismerve Walt az alapoktól akart felépíteni egy 20 ezer fős közösséget, akik városi környezetben éltek volna, a munkahelyeket pedig a település mellé akarta helyezni. Az általa E.P.C.O.T.-nak elnevezett helyet a modern Amerika egy városba sűrítéseként képzelte el. 

Hogy a Walt Disney World mihamarabb megvalósulhasson, Walt egy filmet adott el a tévének, ami E.P.C.O.T.-ról, a jövő kísérleti, prototípusközösségéről szólt, ám a park létrejöttét sajnos nem élhette meg. Ekkoriban már állandóan köhögött, mivel egész életében dohányzott. Mikor kiderült, hogy tüdőrákos, legfeljebb két évet jósoltak neki az orvosok, amiből végül csak öt hét lett. Még a kórházi ágyon fekve is E.P.C.O.T.-ot tervezte, sosem hagyta abba az álmodozást. Végül 1966. december 15-én hunyt el, halálával pedig egy korszak ért véget, hiszen 40 éven át formálta a kultúrát, így az is kérdéses volt, hogy nélküle hogyan működhet tovább a vállalat. Ugyan testvére, Roy éppen azt tervezte, hogy nyugdíjba vonul, Walt halála miatt kötelességének érezte, hogy életre hívja bátyja ötleteit.

A kívánság teljesül

Bár E.P.C.O.T. abban a formában, ahogy Walt elképzelte, nem valósult meg, de a terve bizonyos elemeit átemelték a parkba. Roy ötlete volt például, hogy a Walt Disney Worldben legyenek szállodák, köztük egy 10 emeletes, 500 vendégszobás üdülő, A-keretes kialakítással, ami kifejezetten futurisztikusra sikeredett. Előbb egy acélvázat csináltak, majd előre legyártottak moduláris szobákat, amelyeket mint a legókockákat, a helyükre raktak, ezzel felére csökkentve az építési időt – a kezdetekkor a US Steel cég vállalta a munkálatokat, amit felvásárolva a Disney végül átállt arra, hogy ők építik saját szállodáikat. 

Mivel a Walt Disney World területe kifejezetten mocsaras volt, 8 millió köbméter földet mozgattak meg, több mint 60 kilométernyi csatornát ástak ki, és egész tavakat kellett kiüríteniük, átalakítaniuk. Walt Disney Worldöt úgy alkották meg, hogy a park utcai szintje valójában a második emelet, ami alatt közműfolyosók vannak, ahol a szereplők a park egyik részéből a másikba tudnak átmenni zökkenőmentesen.

Emellett egy egysínű vonatot is elhelyeztek a parkba, aminek ötlete még 1958-ban pattant ki Walt Disney fejéből, aki Kölnben a feleségével autózva szúrt ki a távolban egy ilyen vasutat. Bár eredetileg E.P.C.O.T. tömegközlekedési eszközeként képzelte el, Walt Disney Worldben a látogatók szállítását látták el vele. A park körüli utazás gerince lett – mivel már közvetlenül a szálloda csarnokában fel lehet rá szállni –, ami nagy szó, hiszen az amerikaiak már akkoriban is inkább az autókért lelkesedtek, így a tömegközlekedést elkezdték leépíteni.

A Walt Disney World, ami a Disney birodalom koronaékszere lett, végül 1971. október 1-jén nyitotta meg kapuit. A megnyitón Roy O. Disney állt a középpontban, aki különösen szűkszavú volt. Úgy fogalmazott, bátyja filozófiája és élete előtti tiszteletadásnak tekinti a parkot. Három hónappal később hunyt el, ám Walt Disney álmainak valóra váltása ezután sem maradt abba.

Mindig is élő állatokat akart tudni a parkjában, amit a kilencvenes években sikerült megvalósítani a 800 millió dollárból készült, 580 hektáron elterülő Disney Állatbirodalommal, ahol 1000 állat és több mint 2000 növény kapott helyet. A látogatók biztonsága érdekében építettek egy biztonsági falat, egy kis árkot, amit az állatok nem tudnak átugrani, de szabadon mászkálhatnak. És hogy a lehető legtöbbükkel lehessen találkozni, élelmiszer-tartalékokat helyeztek el és föld alatti szellőzőnyílásokat hoztak létre, amik sziklaformációkat hűtenek, így a tökéletes területre csábítják az állatokat, ahol látni lehet őket.

Az öröksége pedig napjainkban már sokszorosan túlmutat mindazon, amit még életében megteremtett. Csillapíthatatlan vágyat érzett, ha alkotásról volt szó, és ebben az sem tudta megállítani, ha anyagilag épp nem állt túl jól a szénája. Testvérével, Royjal tökéletes párosként tudták kiegészíteni egymást, úgy, hogy szárnyaló kreativitását valamiképp a földön tudják tartani. Walt hitvallása ugyanis mindig is az volt, hogy: 

sok minden, ami ma lehetetlennek tűnik, holnapra valósággá válhat.

(Borítókép: Walt Disney az 1950-es évek elején-közepén Kaliforniában. Fotó: Gene Lester / Getty Images)