A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

Egy filozófus buszsofőr, aki a volán mögül figyelte a várost

május 23., 23:23 Módosítva: 2020.05.25 00:03
1924

A fotózás a lelkének a levezetése volt

- így emlékszik vissza Antal Gáborra, arra a papnak tanuló, de papi pályát még a felszentelése előtt elhagyó és életét javarészt sofőrként végigdolgozó fotósra a második felesége, gyermekei anyja. A család legendáriumban többféle történet kering arról, miért nem lett végül pap Antalból, biztosat viszont senki sem tud ma, csaknem két évtizeddel a fotós halála után.

Rabiátus ember vagyok, rabiátus és katolikus 

- mondta magáról nevetve Antal Gábor egy családi videófelvételen valamikor a kétezres évek elején. Ez az egyik meghatározó emléke a fotósról az unokájának, Andrásnak. Ő volt az, aki elvitte a Fortepanhoz azokat a negatívokat, amiket a pincében, egy befőttes üvegben talált meg. A negatívokról pedig olyan képek is előkerültek, amiket András sosem ismert papírképekként.

Ez nem olyan meglepő, tudva azt, hogy fotós és családja sokat nélkülözött és a rossznak ítélt papírképek gyakran a kályhában végezték. Akkoriban, amikor Antal Gábor belekezdett a fotózásba - ami ekkoriban kifejezetten drága - egy egyszobás lakásban élt a feleségével és két gyermekével a Hungária körúton.

Ha a képek előhívása miatt az aprócska lakás fürőszobáját teljesen be kellett sötétíteni, akkor a gyerekeknek az alagsori mosdóba kellett lejárniuk, esetleg a szomszédhoz kéredzkedtek át.

A lakásban pedig száradó képek lógtak mindenhol, a családnak ezeket kellett kerülgetnie.

Tovább

Magyar celebek, nyugati forradalmárok, keleti párttitkárok

május 16., 23:56 Módosítva: 2020.05.18 08:21
518
Kilométeres buszkonvoj indult Pestről 1968 forró nyarán megmutatni a világnak, hogy a magyar fiatalok mekkora békeharcosok, nem félnek beszólni Vietnám miatt Amerikának, és bár tejet isznak alkohol helyett, ízelítőt adnak abból, hogy mulat egy beates magyar úr - természetesen a szocialista erkölcs keretei között. 1968 az ifjúsági lázadás emblematikus éve, de a szovjet érdekektől mi sem állt távolabb, mint a lázadás, a Szófiában tartott Világifjúsági Találkozó így tele volt feloldhatatlan ellentmondásokkal. Komszomolisták, űrhajósók, pópák és magyar celebek: a szófiai VIT Szalay Zoltán 52 évvel ezelőtti képein a Fortepanról.

“Akié a fiatalság, azé a jövő” - ez volt a keletnémet úttörők jelmondata az államszocializmusban, de valójában az egész lenini ifjúságpolitikának az alapelve, aminek a maguk totális módján igyekeztek is érvényt szerezni. Hogy a gyakorlatban hogy néz ki az erőszak és propaganda keveréke, az Magyarországon is gyorsan kiderült. Még bőven tartott “a demokratikus átmenet”, amikor 1946-ban betiltották az ország legnagyobb ifjúsági szervezetét, a KALOT-ot, amit nem sokkal később a cserkészet bezúzása követett, majd pedig a “fényes szelek”, a baloldali népi mozgalom ifjúsági mozgalmát is bezsákolták.

Miközben a legelkötelezettebb cserkészek ezután lementek undergroundba, hogy kirándulónak vagy indiánnak álcázva magukat sejtszerűen folytassák, a hivatalos kommunista ifjúságpolitika létrehozta az egész társadalmat átszövő hierarchikus struktúráit. Az internacionalista alapelveknek megfelelően az ifjúsági “békeharc” gyorsan nemzetközivé lett, és ennek volt legnagyobb rendszeres eseménye a Világifjúsági Találkozó, a VIT. A néhány évente megrendezett nagy dzsemborikat néha valamelyik nyugatias, de a szovjetek felé kényszerűen elkötelezett országban tartották (Helsinki, illetve Bécs; az ottani 1959-es VIT-ről a fiákerekes proletárforradalmat figyelő magyar állambiztonságiakkal egyetemben volt is egy fortepanos anyagunk), többnyire azonban valahol a keleti blokkban.

A VIT tele volt szükségszerű ellentmondásokkal: hivatalosan a békét propagálta, de valójában a hidegháborút szolgálta; a párbeszédet, találkozásokat, barátkozásokat hirdette, de kommunista pártszervek gondoskodtak a megfelelő vonalasságról; a nemzetköziséget szimbolizálta, de mindezt Moszkva forgatókönyve szerint. A VIT egyszerre volt a baloldali szimpátiájú nyugati fiataloknak szóló államszocialista propaganda, és a saját alattvalóknak is tervezett óriási performansz színes kavalkádokkal, egzotikus, de barátságos és nyitott idegenekkel, gigantikus tornabemutatókkal és folklór esztrádműsorokkal.

Az 1968-as szófiai VIT különösen erősen vegyítette az össze nem illő tartalmakat. Fő üzenete a pacifizmus jegyében a vietnámi háború, vagyis az Amerika elleni tiltakozás volt. Erről természetesen szintén Moszkvában határoztak, de amikor a bolgár fővárosba érkező nyugati fiatalok spontán tüntetésbe kezdtek az amerikai nagykövetség előtt, meglepődve tapasztalták, hogy a bolgár rendfenntartók a gonosz imperialisták oldalára álltak, és megpróbálják megakadályozni az előzetesen nem engedélyezett tiltakozást. Miközben a VIT elvileg a világ fiataljainak találkozásáról szólt, a keleti tábor egyik legvonalasabb országában rettegtek attól, hogy a helyiek szóba elegyednek a hosszú hajú nyugati balosokkal: a szocialista blokkban nagyon nem volt kívánatos a hatvanas évekbeli protestkultúra.

1968 a nyugati világban az ifjúsági lázadásról, egyetemfoglalásokról,utcai harcokról és a huszonévesek forradalmáról szólt, a szovjet táborban azonban aggódva figyelték a párizsi történéseket. Eleinte ugyan még óvatosan támogató cikkeket lehetett olvasni a hivatalos sajtóban, hiszen a baloldali szellem nyugati kiáradása jó lehetőségnek látszott hidegháborús szempontból is, gyorsan kiderült, hogy Moszkva nem tudja kontrollálni a folyamatokat, és nagyon nem akarták, hogy a forradalmi hangulat átjöjjön a vasfüggönyön. A nyugati egyetemisták tábláin Marx arcképe mellett a szovjetekkel fasírtban lévő Mao és a kulturális forradalmat hirdető Marcuse is ott volt, “a struktúrák kimentek az utcára”, és egyáltalán nem arra a koreográfiára, ami kompatibilis lett volna egy brezsnyevi modellel.

Az ifjúsági ellenkultúra azonban a viszonylag nyitottabb keleti országokba is átszivárgott. Bár a rendszer igyekezett azt fogyasztói engedményekkel kezelni és a táncdalfesztiválok hivatalos és jól fésült keretei között tartani, Belgrádban már a Rolling Stones koncertezett, a nagypolitikában pedig mindenki a prágai tavaszt figyelte.

“Az az időszak, amelyben a fesztiválra sor kerül, minden becsületes embertől különösen nagy éberséget követel meg. Szükségessé teszi, hogy mindenki tudatára ébredjen közvetlen felelősségének a béke és a haladás sorsáért, erélyes akciókat követel meg az imperialista körök veszedelmes kalandorkodása ellen” - üdvözölte Brezsnyev a szófiai VIT résztvevőit, és a figyelmeztetés a sorok között a csehszlovák reformok és általában a nyitás szocialista híveinek szólt.

Amikor a szófiai rendezésről döntöttek, még nem tudták, hogy a rendezvényre akkor fog sor kerülni, amikor a keleti blokk évek óta legsúlyosabb válságát éli. A Dubček-féle csehszlovák reformer vezetés és a Moszkva vezette keményvonalasok közötti konfliktus 1968 nyarára életveszélyesen kiéleződött. Dubček nem ment el Varsóba, ahol a csehszlovák kérdésről tárgyalt a többi pártvezető, július végére pedig már a bevonulást előkészítő hadgyakorlatot tartottak a Varsói Szerződés országaiban. Nálunk is: bár Kádár még ekkor is közvetíteni próbált Moszkva és Prága között, ő is megígérte, hogy ha nem lesz “politikai megállapodás”, Magyarország is részt fog venni a katonai intervencióban.

Miközben Szófiában pacifista rigmusok zúgtak a(z Amerikától) világbékét követelő, háborúellenes fiataloktól, a szocialista blokk tankjai arra vártak, hogy lerohanják a Moszkvának nem behódoló saját szövetségesüket - erre majd egy héttel a VIT zárása után kerül sor.

Tovább

Lessék meg a részleteket is!

május 10., 22:35 Módosítva: 2020.05.11 22:00
371

Kilátás az ablakodból, muti az otthoni munkahelyed, mi jár a fejedben. Egy ideje legtöbbünknek ezek a kérdések jönnek szembe minden reggel, többnyire online ébredünk. Mi, akik sokat dolgozunk a Fortepannal, nekünk a Fortepan jár a fejünkben ilyenkor is. Ez egy szenvedély, jönnek a képek, lehet böngészni most is, ahhoz még mindig elég, ha van internet. Szerencsére nyílnak már a virtuális kiállítások, de a múzeumot pótolni nem lehet, ez nem kérdés, egészen más élmény élőben látni valamit, mint a monitoron nézni. 

A Fortepan esetében a helyzet nem ilyen egyértelmű, mert a gyűjtemény állandó helye az internet, nincs igazán kötött formája, de ha valaki csinál neki, akkor már rögtön lesz is egy. Ez a páratlan archívum akkor kel életre, ha használni kezdjük, ha nézegetjük és közben szabadjára engedjük a fantáziánkat, vagy csak csendben csodáljuk a képeket. Az alapvetése az, hogy szabad és közös. 

Egy évvel ezelőtt ilyenkor már javában látogatható volt az első, a Fortepan méreteihez méltó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Ha lemaradt róla, azt egyelőre nem tudja pótolni. De egy kurátor ilyenkor is a képeken gondolkodik, a képeken is, meg azon is, mint mindenki más. Virágvölgyi István a Minden múlt a múltam című kiállítás kurátora átküldött néhány mappát, képeket, amik számára kapcsolódnak ahhoz, ami most velünk történik. Ezekből a képekből válogattunk most.

Tovább

Nádasdy Ádám: Tizennégy Fortepan kép

május 3., 23:31 Módosítva: 2020.05.05 00:00
680

( Ez a cikk Nádasdy Ádám: 100 év - 100 kép - 100 gondolat címmel, a Kossuth Kiadónál 2020. áprilisban megjelent kötetéből nyújt válogatás.  A szövegeket a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük. A könyvben közölt képek válogatásában közreműködött Horváth Edit. )

A fényképek szeretetét az anyatejjel szívtam magamba, de ténylegesen, mivel anyám nagy amatőr fényképész volt. Jó gépei voltak mindig, és ügyes szemmel meglátta, mit érdemes fényképezni. Sokat utazott, turistaként is meg a munkájából kifolyólag is (opera-énekesnő volt), és nemcsak az Eiffel-tornyot meg a kötelező  világcsodákat fényképezte, hanem ha Veszprémben járt, azt is végigfotózta. Ő tanított arra, hogy nemcsak a „szép” dolgokat kell észrevenni és megörökíteni, hanem mindent, ami érdekes, a mulatságosat, a meglepőt, olykor a torzat is. (…)

Nekem sose volt fényképezőgépem, de mohón szeretem a régi fényképeket. Boldog voltam, amikor tudomást szereztem a Fortepan gyűjtemény létrejöttéről. Valahogy mintha néhai anyám meggyőződését tükrözné, hiszen a legtöbb képen itt is emberek vannak. Nem mindenütt, és az ember nélküliek is lehetnek nagyon érdekesek, úgyhogy lazítanom kell a szigorú elven: legyen rajta ember vagy emberszerű dolog. Nekem az is lehet emberszerű, ha egy hidat látok (és különösen, ha épülő hidat), egy élőlényszerű járművet vagy berendezési tárgyat, szóval valamit, aminek egyénisége van. (…) 

A képekhez adott kis írásaimban ne keressen rendszert a kedves olvasó. Néha kicsit tanáros vagyok, olyankor tőlem telhető higgadtsággal elmondom, ki ez, mi ez, mettől meddig állt fönn valami, honnan hová tartott éppen akkor a világ. Szubjektív történelemnek nevezhetjük ezt. Máskor inkább a szabad asszociációimat írom le, kicsit talán csapongók is, azt mondom el, mi jut eszembe a képről. Sok olyasmi is eszembe jut, ami nincs a képen, de az adott korra, divatra, helyzetre jellemző, és érdekes emlékeket hív elő.

Tovább

A Bedobás mint privát hagyomány

április 26., 22:41 Módosítva: 2020.04.27 14:03
248
Dozvald János fotóművész, újságíró, rendező, elsősorban diaporámaművészként ismert. A hatvanas évek végétől fotóz, dolgozott az Ifjúsági Magazinnak és a Pest Megyei Hírlapnak. 1970-től szabadúszó, készített animációs és trükkfilmeket, forgatókönyveket az MTV-nek. A kilencvenes évek óta interaktív multimédiával kísérletezik.

1959 őszén Eötvös kollégiumi bentlakóként kezdtem az egyetemet az ELTE bölcsészkarán. A villamos a Szabadság hídon át közlekedett a pesti oldalra (az Erzsébet híd akkor még romjaiban hevert a Duna alatt.) Sokszor tettem meg gyalog is az utat, és 1960 tavaszán elhatároztam, hogy március 21-én, a tavasz első napján bedobom a hídról a sapkámat, azon egész életre felvállalt gondolat jegyében, hogy:

Sok olyan tárgyi értékre teszünk szert, ami valamiért inkább hátráltat, mint segít mindennapi éltünkben, ám mert hozzá jutni esetleg sokba került, nincs erőnk – szívünk? – megszabadulni tőle. Én azonban soha nem leszek ilyen értékek rabja.

Az első Bedobás alkalmával vidám diáktársaim vettek körül, pezsgőt is bontottunk, és megegyeztünk, hogy jövőre is ott a helyünk. Évről évre mind többen lettünk, mások is kezdtek dobálni, általában értéktelen holmikat, én pedig újra és újra figyelmükbe ajánlva indító hitvallásomat, a Dunába hajítottam az éppen aktuális téli sapkámat, ami örvendetes pillanattá lett, miközben meg, ahogy ma összegzem a Bedobás fél évszázadnál hosszabb történetét, a mindahányszor idézett hitvallás lényege láthatóan keveseket érdekelt.

Az egyetem után jó részt újságíró kollégáimból tevődött ki a közönség. Gábor Viktor a Pest megyei Hírlapnál lett a barátom. Barátaim barátai, sok fiatal művész, kíváncsi lányok és dobálásra szomjas, bolondos figurák várták a március 21-ét. M. Kati filmrendező egy ízben jókora bőrönddel állított oda, amit aztán a korlát fölött felnyitott, és megunt fehérneműk sokasága indult libegve a Duna felé, miközben a híd alól előúszott egy hatalmas uszály. Frenetikus pillanatok voltak az ilyenek.

Én magam – sapkát és cirkuszt a népnek!  kezdtem valóban „sorsrontó” tárgyakat is dobálni tréfás „vádbeszédek” kíséretében, gitárt, üzenetrögzítő készüléket, karikagyűrűt, fényképezőgépet. Mindent, ami sejtésem szerint rongálta az imázsomat vagy késleltette valahogyan az értelmes megkomolyodást.

Később vidám performanszok is játszódtak, humoreszkekkel, pálinkás, pezsgős bolondozásokkal köszöntöttük a tavaszt. Nyereményjátékos feladványokat is gyakorta kaptak a résztvevők. Például, hogy kis papírszeleten tippeljenek, milyen messze van a híd korlátjától a Duna vize. A gyalogosok szép időben nagy szemet kerekítve jöttek-mentek, kerékpárok karikáztak át közöttünk, zörgött a villamos.

1980-ban Oláh Gábor filmrendező dokumentumfilmet forgatott a Bedobásról, aminek televíziós bemutatása után a pártközpont lecsapott. Fegyelmiket osztottak, mert a meghirdetett takarékossági év dacára értéktárgyak zabolátlan Dunába dobálását láthatták a tévénézők. Hírét vettük, hogy a következő évben nem ajánlatos odamennünk. Az az év tehát, bár magam megfigyelőként ott voltam, a többieknek kimaradt.

Több fotográfus barátom is készített fotókat a rendezvényeinkről. Gábor Viktor mellett Urbán Tamás, Ágoston István, Kresz Albert, Szabóky Zsolt, Módos Gábor, Herbst Rudolf.

Az utolsó Bedobás az ötvenedik volt. Többen szerették volna, ha folytatódik a hagyomány, ám mivel indító teóriámból, amihez én még hűen tartottam magam, 50 év alatt senki semmit nem profitált, úgy döntöttem tehát, jobb lesz e hagyománnyal felhagyni.

Azóta néhányan még megfordulunk a hídon, azon a napon, Benemdobás címén. Mosolyogni még tudunk, de már a pezsgő sem olyan, mint hajdan volt.

Most, hatvan év eltelte után, ama hitvallásomról érdekes mód azt gondolom: Hitvallás? Ugyan! Kövessük még múltunk nyomvonalát, de csak ahogy sikerül!

Dozvald János

Tovább

50 éve gond a parkolás Budapesten, máig nem oldódott meg

április 18., 23:58 Módosítva: 2020.04.19 21:56
1442
Ma már senki sem gondolná, hogy a parkolási problémák enyhítésére már a hatvanas évek végén próbáltak megoldást találni Budapesten. A hetvenes évek elején már a fizetős parkolás bevezetésén dolgoztak, végül 1974-ben felállították Az Első Parkolóórát a Vörösmarty téren. Akkor még úgy gondolták, hogy a technika megoldja a parkolási gondokat.

Kapcsoljuk be a képzeletbeli filmhíradót: a fekete-fehér, karcos-szemcsés, néha egyet-egyet ugró képen pesti utca autókkal, a sistergő alapzajból kiemlekedve riporteri orrhang kántál:
A gépjárművek parkolása évek óta legnagyobb gondja a nyugati több száz éves, szűk utcákkal épült városok vezetőinek és lakosságának. Ha a hazai gépjárműállomány a jelenlegi ütemben fejlődik, rövidesen nekünk is ilyen gondjaink lesznek.

A váteszi kijelentés azonban nem a fantázia műve, valóban megjelent, méghozzá az Autó-Motor magazin 1963-as számában. Az autós szaklap sokáig kiemelt figyelmet fordított erre a speciális közlekedési problémára. Számos cikk jelent meg a témában, ezeket a cikkeket pedig rendszerint Bojár Sándor fényképeivel illusztrálták. Nagyrészt az ő fotóiból válogattunk a Fortepan segítségével, hogy felidézzük a fizetős parkolás hőskorát.

Nem kellett sok időnek eltelnie az első meglátás után, 1970-ben a lapot már arról tájékoztatta a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottság Közlekedési Főigazgatóságának két mérnöke, hogy időszerűvé vált a parkolási idő korlátozása azokon a helyeken, ahol különösen fontos a parkolóhely nagyobb forgalmának biztosítása – és ezen már dolgoznak is.

A következő évben már arról jelent meg tudósítás a sajtóban, hogy 1971 novemberében Párizsban bevezették a fizetős parkolást, és felállították az első parkolóórákat. Igaz, azt is írták, az autósok eleinte magasról tettek az újdonságra.

1974. november 15-én eljött a nagy nap Budapesten is: parkolóórákat szereltek fel a fővárosi Vörösmarty téren. Az órák egy- és ötforintos érmékkel működtek. A nagy technikai újítás mellett azt is bevezették, hogy az addigi már működő, néhány cédulás fizetőparkoló helyhez képest legfeljebb csak két órán át lehet várakozni. A rendszer bővült, 1976-ban a Fővárosi Tanács előtt, a Városház utcában is működtek már parkolóórák.

Tovább

Töredékes Képpárok

április 6., 21:54 Módosítva: 2020.04.07 13:57
387
Gábor Viktor fotóriporter nevét fél évvel ezelőtt hallottam először, amikor a családja megkeresett minket és három nagy papírdobozban átadták a szerző hagyatékát. Az itt következő sorozat az első kísérlet arra, hogy felvillantsuk az életművét, legalábbis a negatívokon fennmaradt részét. Az igazi premier a Fortepanon következik majd májusban. 1300 képet választottunk ki, jórészt sajtófotókat, riportokat a hetvenes évekből.

Gábor Viktor (eredetileg Nehrebeczky Gábor Viktor) a hatvanas évek elejétől a Pest Megyei Hírlapnál dolgozott. 1971-től a Hétfői Hírek és a Magyar Hírek fotóriportere lett. Utóbbi a Magyarok Világszövetségének külföldön terjesztett ingyenes lapja volt, itthon kevesen olvashatták. Képeit rendszeresen közölte az Ifjúsági Magazin, a Film Színház Muzsika és a Tükör. A nyolcvanas években legtöbbet színjátszást és színészeket fotózott, legismertebb képei ebből a korszakból származnak.

A Fortepan történetében valószínűleg Gábor Viktoré lesz a legrejtőzködőbb életmű. A szerzőhöz nem tartoznak történetek, a fotók legtöbbje sosem jelent meg nyomtatásban. A megmaradt hagyaték maga is töredékes, sajnos a negatívok jórészét a fotós elajándékozta, elvesztette, vagy csak úgy, eltűntek. Ebbe a Nagykép sorozatba olyan képeket válogattunk, amik különböző időszakokban készültek, de valahogy párokba rendezhetőek. Balesetek, feliratok, hajók és strandolók – képpárok egy fotóriporter megmaradt archívjaiból.  

Tamási Miklós

Tovább

Bejárni a Balkánt egy Babettával

március 30., 09:59 Módosítva: 2020.03.31 10:45
3012

1975-ben vettem egy csehszlovák  gyártmányú, 50 köbcentis, egyhengeres, kétütemű Babettát, ami a maga korában fogalom volt, talán ma is az.  A kismotor újonnan 3300 vagy 3800 forint lehetet. A másodikat 4500-ért vettem és nagyon fel voltam háborodva az árdráguláson! Előtte soha nem ültem még motoron, így elég kalandosnak tűnt vele hazamotorozni  csúcsforgalomban a Váci útról a Szabadság-hegyre. Idővel aztán megtanultam közlekedni vele, és remekül ment, eltöltött az önbizalom. Többször elmentem vele a távoli Szentendrére is, meg az Omszki-tóhoz.

1976-ban az az ötletem támadt, hogy bejárom vele Jugoszláviát, ahol már többször jártam korábban. Különösen Macedónia, Koszovó és Montenegró tetszett, szóval a kevésbé turistás, hegyes vidékek.  Köztudott (volt), hogy a Babetta maximális sebessége 35-40 km/óra sík terepen. Ha tartósan hegyre mentem vele, akkor a melegedéstől kiolvadt a gázbowden. Igy mikor elhatároztam magam a nagy utazásra, igyekeztem önmérsékletet gyakorolni, és max 27-30 km/óra sebességgel suhantam.

Arra gondoltam, hogy a nagy magyar Alföld Belgrádig unalmas az út, így kinyomoztam, hogy a motoromat poggyászként le tudom vitetni Szkopjéig vonattal, és majd csak onnan indulok az izgalmasabb tájakra. Az IBUSZ-nál dolgoztam, minden szabadnap értékes volt, ezért már pénteken délután, rögtön munka után elindultam. A Keletiben fél óra alatt feladtam a motort, és szombat reggelre békésen levonatoztam Szkopjéba. Itt kezdődött a kálváriám: hétvégén a macedón vám zárva volt. A motoromat vámraktárba tették, és csak hétfőn tudtam kiváltani, akkor is csak a város másik végén. A raktározásért még fizetni is kellett.

Mint említettem, halvány lila gőzöm nem volt a túramotorozásról. Így a cuccaimat a jól bevált fémvázas hátizsákomba pakoltam, mellyel már többször körbestoppoltam Európát. De motorra ez teljesen alkalmatlan volt. A hátam tíz perc alatt kikészült. Viszont rá tudtam tenni a két pedál közti vázra, ahol a lábaimmal tartva nem dőlt le. Semmi rögzítés! Így mentem végig Jugoszlávián összesen háromszor az évek során.

Miután kiváltottam a motort a vámból, rögtön el is indultam délnek a Belgrád–Szkopje–Thesszaloniki úton, Titov Veles felé. Akkor még nem volt autópálya, de az út tele volt kamionokkal, amik százzal söpörtek el mellettem. Emellett folyamatosan szakadt az eső. 

Úgy gondoltam, hogy a Balkánon már a május is meleg és száraz, így esőre igazából nem készültem (sajnos az 1500 méter feletti hegyekben, a hidegben való motorozásra sem). Csak egy horgászkabátom volt, aminek nem volt ujja; egy csákója volt, és előre-hátra lebernyege. Ezt vettem magamra. Ha elment mellettem egy kamion, a hátsó lebernyeget az orkánszerű szél áthajtotta a sisakomon, így semmit sem láttam, míg meg nem álltam megigazítani. A Szkopje–Veles–Prilep–Bitola–(Gavato-hágó1169 m)-Prespa-tó (853m)–Ohridi-tó(693 m)–Mavrovo(1250 m)–Gostivar–Tetovo–Prizren–Decani–Djakovica–Pec–Csakor-hágó (1850m)–Murino–Mojkovac–Kolasin–Moraca-kanyon–Podgorica (Titograd)–Rijeka Crnojevica–Cetinje–Lovcen (1760 m)–Podgorica útvonalon mentem végig. Tudni kell, hogy az egész terület nagyon magasan fekszik, Szkopje 500 méteren, és innen nagyrészt felfelé megy az ember. Az út legmagasabb pontja a Csakor-hágó teteje volt Koszovó és Montenegró között, 1850 méteren. Majd le a Moraca-kanyonon keresztül Titogradba, és onnan ismét fel. Mindezt Babettával, kb. két hét alatt. Gyakran volt, hogy a motort felfelé, járó motor mellett toltam, mert engem és a csomagot együtt nem bírta el. Akkor még nem kellett bukósisak, és ha sütött a nap (volt azért ilyen is) egy szál gatyában motoroztam. A sebesség megengedte. 

Ismét hivatkoznom kell motoros múltam hiányára. Korábban sose volt defektem, nem tudtam, hogyan kell a Babettát szerelni. Különösen a hátsó kerék fel- és leszerelése nagyon nehéz, mert mind a két oldalról van rajta lánc, a kipufogócső és a villa akadályozza a kerék kiemelését, egyedül majdnem lehetetlen feladat. Sajnos ezt nem tudtam. Két hét alatt nyolc defektem volt, főleg a hátsóban. És szerszámom is alig volt. Voltak szervizek, de általában több kilométerre. Tolás, tolás, tolás. Kitolás!

Viszont a motorozás ezzel a sebességgel a legjobb lehetőség az ország bejárására, megfigyelésére. A természet csodálatos, a középkori ortodox templomok akkor még nem váltak az albán–szerb háború áldozataivá. És rengeteg középkori török emlék: dzsámik, minaretek. A kolostorok leggyakrabban egy eldugott völgy végében voltak, motorral mindent be lehetett járni, minden apróságot észre lehetett venni.
A városok régi, középkori magja még állt, az emberek népviseletben, főleg az albánok. Csodás kézműves műhelyek. Legalább négy esküvőre jutottam el, és a végére mindig én lettem a díszvendég. És az még nem turbófolk volt. Az emberek kedvesek, vendégszeretőek voltak, a titói Jugoszlávia minden előnyével (Bratstvo i Jedinstvo – Testvériség és Egység)

Persze az utak balkániak voltak. Képzeljük el Jugoszlávia három legelmaradottabb köztársaságát, illetve autonóm tartományát ötven évvel ezelőtt. Mire Prizrenbe értem, nagyon beteg lettem: a rettenetes gödrök megindították a vesémben rejtőző homokot, és rémes görcseim lettek. Azt hittem, hogy vakbélgyulladásom van. A prizreni kórház olyan volt, mint annak idején Albert Schweizer híres kórháza lehetett Gabonban, Afrikában. Volt egy orvos, aki mindenhez értett (sajnos az én betegségemhez nem). Fáról leesett embert gipszelt, kezelte a kígyómarást és a mérges gomba következményeit. Itt ilyen betegségek voltak. Volt egy tolmácsa is, mert ő szerb volt, viszont a lakosság nem beszélt, csak albánul. Nekem szerbül kellett volna elmondanom a panaszaimat, nem tudtam magam tökéletesen megértetni. A betegségem egyre rémesebb lett. A görcsök, hidegrázás nem hagyott aludni. A Lovcenra menet egyszer csak föladtam, és visszafordultam Podgoricába. Ott muszáj volt eladnom a motoromat, mert olyan komplikált lett volna a vámeljárás, hogy arra nem volt erőm. Az albánok szerencsére rögtön megvették. Kénytelen voltam a rendőrségen bejelenteni, hogy ellopták, mert különben a vámosok nem engednek fel a vonatra.

A vonaton aztán kijöttek belőlem a homokszemek, így egészségesen értem haza.

Fekete Mihály

Tovább

Fortepan járvány idején: képek otthonról

március 22., 16:21 Módosítva: 2020.03.23 15:52
432

Kedves Barátaink!

A következő hetekben mindannyian többet leszünk otthon. A naponta olvasott több száz hír és komment közben talán az analóg világra is több időnk jut. Többen mesélték, hogy visszatér a többkötetes nagyregények korszaka, de már jönnek a kötéssel-horgolással kapcsolatos meg kertészkedős tippek is.

Egy ötletünk nekünk is van: osszák meg velünk a családi fotóalbumuk képeit! Kíváncsian és szeretettel várjuk a fotóikat a múltból. Ha van kedvük levenni a polcról a nagyszülők albumait, küldjék el nekünk is az érdekesebb képeket. Használjuk a Fortepant arra, amire kitaláltuk: meséljük el, milyen volt itt, Magyarországon élni. Lassan tíz éve, hogy apró darabkákból próbáljuk meg kirakni a mi XX. századunkat. Néhány ilyen darabka önöknél is lehet. Szkenneljék be vagy fotózzák le a saját múltjukat, és küldjék el nekünk ide: fortepan@gmail.com. A képeket örömmel megosztjuk a Facebook-oldalunkon vagy a Fortepanon. Lássuk, milyen fotók rejtőznek önöknél, otthon!

Barátsággal:

Tamási Miklós

Tovább

Tíz éve kezdődött a Fortepan története

március 9., 19:53 Módosítva: 2020.03.10 18:18
803
A Fortepan története épp tíz éve, 2010 tavaszán kezdődött, amikor Szepessy Ákos barátommal, egy digitális fényképezőgép objektívére illeszthető „szkennerrel” elkezdtük feldolgozni a kisfilmes negatívjainkat. Ez egy jópofa adapter volt, amibe beilleszthetett az ember egy tekercset, vagy egy hatkockás filmcsíkot és napfénnyel átvilágítva lefotózhatta a kockákat. Ezzel készültek az első szkenjeink, például egy elsőáldozó kislány portréja a Teleki téren, kb. 1961-ből. Ugyanazon a tekercsen ugyanő úttörő egyenruhában is feltűnt egyébként, mindkét kép fölkerült a Fortepanra.

Fotót, negatívot gimnazista korunkban kezdtünk gyűjteni, jórészt lomtalanításokon. Ebből kerekedett mára a „nagy Fortepan legenda”. Valahogy nehéz elhinni, hogy az utcán lehetett fotókat találni. Most péntek délután van, ha nem esne, az Újlipótvárosban nézelődnénk ahol épp most van lomtalanítás. Két hete az ötödik kerületben voltunk, de nem találtunk semmit. Az utóbbi években általában már csak keretezett turista diákat találni, Nesszebár 1976-ban, sielés Donovalyban.

Az pár nap alatt kiderült, hogy a hozzánk került képek jórésze teljesen érdektelen, sőt, inkább nyomasztó fotóból áll. De minden tekercsen volt 1-2 kép, mint az elsőáldozó-úttörő kislány, ami egész érdekesnek tűnt. Ezeket próbáltuk megtalálni a negatívokon. Olyasmiket, mint ezek a fotók itt, Gulyás Zsuzsa családi képei, amiket három hete kaptunk és mostantól a Fortepanon is láthatóak. Több mint 8000 kép érkezett hozzánk, 336-ot választottunk ki. A Fortepanban az is jó, hogy csak mi látjuk, mi volt a többi kockán.

2010. nyár végére ezzel a kezdetleges adapterrel, meg egy lapszkennerrel beszkenneltük a képek jórészét és elindulhatott a honlap 5000 fotóval. Az első site végtelenül egyszerű volt. Abból indultunk ki, hogy képeket szeretnénk mutatni az olvasónak, jó nagy méretben. Idegesítő volt, hogy az interneten minden archív kép kicsi, legyen nálunk nagy. Már szkennelés közben elhatároztuk, hogy az egész olyan lesz mint egy hosszú képeskönyv. Regényszerűnek láttuk a fotókat, sokmindent beleképzelve a jelenetekbe. Szóval volt egy jó nagy kép a honlap közepén, meg egy időszalag alul. Ezen lehetett ugrálni az időben. Ez az időskála nem csak egy kereső-eszköz volt a Fortepanon. Saját magunkat emelhettük be vele a múltba, egy adott évbe, vagy korszakba. Megnyomtunk egy gombot és ott voltunk 1931-ben a biatorbágyi viaduktnál. Ezt az érzést megpróbáljuk majd visszahozni az új honlapra is.

Az új Fortepan ugyanis még nincs kész. Ezért lett a neve beta.fortepan.hu https://beta.fortepan.hu/

A következő hónapokban sokat fog alakulni. Gazdik Richárd web-tervező és Négyesi Károly szoftvermérnök, akik - látva a teljes szétesettségünket - pár hónapja nekiálltak a fejlesztésnek, tele vannak ötletekkel. Az új Fortepan már most egy igazi fotóarchívumra hasonlít, sokkal jobban használható és nagyon jól néz ki. Egy komoly dolog.

És végre új/régi képeket is tudunk mutatni, nem csak beszélünk a dologról. Az elmúlt fél évben – amióta tetszhalott állapotban voltunk - több mint ötven hagyaték került hozzánk, amiket folyamatosan szkenneltünk, válogattunk. Arra gondoltunk, hogy megismételve a 2010-es indulást, megint 5000 képpel indulunk, ebből 2000 már látható is.

Olyan fotók, amiket semmi nem köt össze, de helyük van a Fortepanban. Betesszük őket az emlékeinkbe, mintha mindig ott lettek volna.  

Hölgyeim és Uraim + Kedves Barátaink, fogadják szeretettel a megújult Fortepant!

Tamási Miklós

Tovább

A Pajtás kemence mellett 3-4 kilót is lehetett fogyni

március 2., 07:12 Módosítva: 2020.03.03 11:04
4956

A fogyasztói társadalom megköveteli, hogy mindig legyen friss kenyér. Ha ez túl általánosan hangzik, pontosíthatunk: ön követeli meg, amikor este, záróra előtt egy órával is friss kenyeret szeretne. Ezért a nagyüzemi gyártás ráállt az adalékanyagokkal telenyomott, térfogatnövelőkkel puffasztott, ízfokozókkal bombázott termékek gyártására. Míg a hagyományos, kovászos kenyér akár napokig is készül, az ilyen gyorskenyerek a bekeveréstől számítva pár óra alatt már a pulton, illetve az ön kosarában vannak.

A gyorsaságnak persze ára van, a jellegtelen, széteső kenyerek nem is finomak. De mindig ilyen ehetetlenek voltak a pékáruk, vagy csak a nosztalgia szépíti meg az emlékeinket? Nézzük, mi történt az elmúlt száz évben kenyérfronton!

Tovább

Egy német-magyar polgárcsalád hétköznapjai

február 23., 22:31 Módosítva: 2020.02.24 14:50
403

A legtöbb családban lappang a fiók mélyén, a ruhásszekrény aljában néhány album, egy-két doboz fekete-fehér fotó a nagyszülők, szülők fényképeivel. Elfelejtett nyaralások, rég elsüllyedt családi események dokumentumai, kevés köztük az igazán érdekes, és ahogy az idő múlik, úgy vesznek el a hozzájuk kötődő információk. Kieselbach Tamás esetében azonban ez a családi hagyaték szokatlanul gazdag és bőséges. Az ismert műgyűjtő és galériás nagyapja, idősebb Kieselbach Vilmos, édesapja, ifjabb Kieselbach Vilmos és nagybátyja, Kieselbach Gyula egyaránt lelkes amatőr fotós volt, mindketten rengeteg képen örökítették meg családjuk mindennapjait. De a Kieselbachoknál az élet dokumentálása nem korlátozódott a fotókra: gondosan lefűzött okiratok, gépelt önéletrajzok, levelezések maradtak utánuk olyan bőségben, amiből meg lehetne írni egy egész családmonográfiát, egy német-magyar polgárcsalád 

nagyon jellemző 20. századi történetét.

A Kieselbachok megpróbálták karnyújtásnyi távolságra tartani maguktól a történelmet, inkább a család felé fordultak – de a két világháború és a szocializmus hatása ebben az időszakban mindenki életét alapvetően befolyásolta, az övéket is. A családi emlékezet általában két-három nemzedéket fog át, de a Kieselbachoknál a dokumentálás vágya már a régi időkben is erős lehetett, mert a távolabbi ősökről is tudni lehet az alapvető adatokat. Johann Friedrich Kieselbach (1798-1845), Kieselbach Tamás szépapja a mecklenburgi Bützowban volt asztalosmester. A linzi Höhneleknek festészeti vállalkozása volt, egy másik ágon Friedrich Höhnel pékmesterre bukkanunk, aki a nyugat-poroszországi Graudenzben született 1800 körül, megint egy másikon August Friedrich Stöckle regensburgi kántor-tanítóra, egy harmadikon Martinus Pater (szül. 1699) lőcsei polgárra. 

A fotók azonban a közelebbi múltról mesélnek, az apa és a nagyapa életéről. Ezekből a fényképekből adott át Kieselbach Tamás 320 darabot a Fortepannak, és adunk közre most az Indexen egy szűkebb válogatást. A Fortepanra felkerülő képeknél sok esetben csak maguk a fotók maradtak meg, a kontextus örökre elveszett. A Kieselbach-hagyaték kivételes értékét az adja, hogy minden alapvető adat ismert, és Kieselbach Tamás Svédországban élő nagynénje, a fényképek jelentős részén szereplő Ingeborg segítségével a képek készítési idejét, helyszíneit is azonosítani lehetett. Így állt össze ez a fényképekből kibomló, 1914-től 1954-ig négy mozgalmas évtizedet felölelő családtörténet.

Tovább

Eddig nem látott képek Budapest ostromáról

február 15., 23:17 Módosítva: 2020.02.16 23:41
12943

Egy milliós nagyváros esetében azt gondolnánk, hogy nem nehéz fényképfelvételeket találni a település legfontosabb eseményeiről. Budapest ostromára azonban ez egyáltalán nem áll. Ahhoz képest, hogy a várost nem evakuálták és több ezer fényképezőgép-tulajdonos maradt az ostromgyűrűben, a harcok alatt készített felvételek száma rendkívül csekély. Ezt nem magyarázza az sem, hogy a fényképezés nem volt veszélyek nélküli tevékenység, annál is kevésbé, mert zárt helyen készült fotókból is csak alig lelhetőek fel példányok.

Katonai jellegű felvételeket a védők oldaláról is készítettek magánszemélyek, de ebből az anyagból csak Pintér Béla légvédelmi tüzér hadnagy néhány felvétele ismert. A budapesti magyar haditudósítók 1944. december 24. előtt készített felvételeiből is alig maradt valami, későbbi felvétel pedig egyáltalán nem ismert, holott biztos, hogy haditudósítók maradtak az ostromgyűrűben. Német haditudósítók szintén dolgoztak Budapesten: Hans Keimling és Ferdinand Fritsch felvételei ismertek az 1944 decemberi időszakban. Egyikük még 1944. december 24-25 között is fotózott – ezt onnan lehet tudni, hogy a fényképein az Új Szent János Kórház felé igyekvő, páncélöklökkel felszerelt SS-katonák láthatóak, és egy ilyen képet karácsony előtt nem készíthetett volna. Az utolsó német haditudósítói felvételek dátumozása 1945 január, de könnyen lehet, hogy a képek valójában még decemberben készültek.

Jelenlegi ismereteink szerint Keimling és Fritsch közül csak egyikük maradt a katlanban, de ő is repülőgépen távozhatott az ostromgyűrűből, ennek köszönhetően jelenhettek meg képei a korabeli sajtóban. A szlovén Jelenkortörténeti Múzeum Fényképtára elképesztő mennyiségű, 1944-1945 között Magyarországon készült német haditudósító fotót őriz, azonban ezek a legutóbbi időkig egy jogvita miatt nem voltak kutathatóak. Amennyiben kutathatóvá válnak majd, akkor az a mostanihoz hasonló áttörést fog jelenteni a háború képi ábrázolásában.

Ezzel a minimális képanyaggal szemben viszont a szovjet hadsereg hihetetlen alapossággal rögzítette az elfoglalt nagyváros részleteit. Erre "minőségbiztosítási okból" volt szükség: az egyes alakulatok fegyverzetük hatékonyságát vagy támadásaik eredményeit illusztrálták fényképekkel. Különösen gazdagon dokumentáltak általában a nehéztüzérség és a csatarepülők, illetve bombázók hadinaplói. Külön fényképezés tárgyát képezte az elfoglalt zsákmányfegyverzet. Harckocsik esetében mindennek az is jelentőséget adott, hogy a zsákmányolt járműveken jól lehetett tanulmányozni a saját páncéltörő fegyverek hatékonyságát. Ezért a harckocsik és rohamlövegek esetében a fényképezést a járművekre festett számokkal is kiegészítették.

Több mint furcsa, hogy ebből az elképesztően gazdag fényképanyagból 1990 előtt szinte semmi sem került magyar közgyűjteményekhez. Ez azért is érdekes, mert a Budapest ostromáról forgatott szovjet filmhíradóban a végén látható stáblista szerint nem kevesebb, mint 40 személy vett részt. Ők pedig nem csak filmeket, hanem fényképfelvételeket is készítettek.

Jelenlegi ismereteink alapján elmondható, hogy Budapest szinte minden fontosabb középületének elfoglalását dokumentálták térképpel és fényképekkel. Fontos különbség a német-magyar és a szovjet hadsereg között, hogy míg előbbiben a tiszteknek (vagy akár a katonáknak is) lehetett magántulajdonban fényképezőgépe – sőt a németeknél több példa van arra is, hogy magáncéllal mozgófilmezett valaki a fronton, adott esetben színes anyagra dolgozva – addig hasonló a szovjet katonák esetében nem volt elképzelhető. Egy fényképezőgép birtoklása elég gyorsan minősülhetett kémkedési kísérletnek, és a Vörös Hadsereg egyébként sem egy jóléti fogyasztói társadalom intézménye volt, amelyben megengedhető lett volna az effajta luxus. Így azok a típusú felvételek, amelyek pl. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart című megrázó munkáját illusztrálják, szovjet katonák esetében sokkal ritkábban lelhetőek fel.

A legtöbb szovjet katonákkal kapcsolatos magyar vonatkozású fotó eddig vagy műtermi vagy már békés, megszállói körülmények között készült. Ezt a hiányt a nemrégiben kutathatóvá vált, hivatalos célokra készült szovjet fényképanyag messzemenően pótolni tudja. A Fortepan nemrégiben egy több száz darabos kollekciót kapott olyan felvételekről, amelyek eredetije minden bizonnyal a podolszki katonai levéltárban található.

Bizonyos képek azonban már korábban is előkerültek. Kb. egy évtizede adományoztam a Fortepannak azokat a felvételeket, amelyeket eredetileg egy interjúalanyom, az 1944-ben karpaszományos katonaként bevetett Botos Lajos kapott. Botos az 1950-es évektől a Földművelésügyi Minisztérium dolgozója volt és egy alkalommal Krasznodarba kellett látogatnia, ahol egy kísérőt osztottak be hozzá. Összebarátkoztak és orosz partnere hazaérkezése után postán (!) egy csomag budapesti ostromfelvétellel lepte meg. Ebből a kollekcióból most csak egyet, a Friedrich Scheer sírját ábrázoló képet szerepeltetem. Ez a kis történet is arra utal, hogy az egykori Szovjetunió területén, illetve Oroszországban bizonyára ma is sok helyen lappanganak Budapesttel illetve Magyarországgal kapcsolatos felvételek. Csak remélni lehet, hogy ezek a képek, amelyek már 75 éve nem kellene, hogy hadititkot jelentsenek, előbb után magyar közgyűjtemények részeivé is válhatnak.

Köszönet Kelecsényi Kristófnak és Pálfi György Simonnak a képek azonosításához adott nagylelkű segítségéért. 

Tovább

Tűzfalon, kerítésen, villamoson is hirdették a filmeket

február 9., 20:57 Módosítva: 2020.02.10 19:26
529
Abban az időben, amikor Budapesten még 200 mozi volt, az új filmekről hatalmas, vászonra festett plakátok készültek a Fővárosi Moziüzemeltetési Vállalat (Fömo) műhelyében, amiket tűzfalakra, építési palánkokra, gyárkerítésekre ragasztottak. A szocializmus korának mozipannói is felkerültek a Fortepanra.

A Fővárosi Fotóipari Vállalat 1949-ben kezdte meg működését, túlélte a kilencvenes évek privatizációját, utóda, a Photo Hall 2011 táján ment csődbe. A Főfotó rengeteg cégnek készített fotódokumentációt építményekről vagy eseményekről, de az emberek is jól ismerték a vállalat nevét, mivel az egész fővárost behálózó üzleteikben hívatták elő a filmtekercseiket.

Az itt szereplő képeket az egykori Fővárosi Moziüzemeltetési Vállalat (Fömo) rendelte meg tőlük. A cég Budapesten 1970-ben 154 mozit üzemeltetett,

az évtized végén majdnem kétszázat.

A Főfotó archívumában a hetvenes évek legelejéről 400 negatív filmkocka maradt fenn közel 90 filmről. A képek moziépületeket, időnként mozibelsőket, de legfőképp kihelyezett mozihirdetéseket örökítettek meg. A fotózás elsődleges célja annak dokumentálása volt, hogy a megrendelt képes hirdetések valóban elkészültek és kikerültek rendeltetési helyükre.

A fényképeken látható mozifilmhirdetések fittyet hányva a technikai modernizációnak egészen a kilencvenes évekig nem nyomdai eljárással készültek, hanem kézzel festették őket a Fömo Reáltanoda utcai műhelyében. Az ilyen plakátokat pannóknak nevezték.

A mozivállalat a Mozgókép Dekorációs osztályt 1954-ben szervezte meg. A műtermükben a hatvanas évek végén tizenegy grafikus dolgozott a fővárosi mozikban bemutatott heti három-négy új film moziplakátján. A MOKÉP és a Fömo éves műsortervének megfelelően a bemutatók előtt már három hónappal elkészültek az óriás méretű plakátok, amelyeket a premier moziknál – vagyis ahol először játszották az új filmeket –, valamint „ideiglenesen” állandó falfelületekre helyeztek el.

A Fömo munkatársai folyamatosan keresték az olyan felvonulási-építési területeket, ahol hosszú ideig álló térelválasztó palánkokra és falakra felragaszthatták vásznaikat. Ahogy a képeken is látszik, az elhúzódó metróépítés a Kálvin téren vagy a Moszkva téren évekig biztosított a cégnek hirdetőfelületet, de

a gyárkerítések is kiválóan megfeleltek a célra.

Legtöbbször 2x4 méteres lepedőnyi vásznakon dolgoztak és ezt alakítgatták – egészítették ki mellékalakokkal. A műhelyben évtizedeket eltöltő Temesvári Ferenc, akit időnként megtaláltak az újságírók is, így foglalta össze munkájának lényegét: először megnézték a filmet, majd a kapott sajtóanyag és fotók alapján festették meg több méteres méretben az alakokat. Sokszor a vászonra vetítettek egy-egy arcot vagy figurát, és az lett a kompozíció alapja, bár ő igyekezett egyéni módon alkotni, a műfajnak megfelelően karikatúrát vagy éppen erőteljes, drámai színeket használni. Erotikus ábrázolással a nyolcvanas évek közepéig nem próbálkozhattak, ugyanakkor más ideológiai tabu évtizedek távlatából, a Népszabadságnak 1999 februárjában nyilatkozva nem rémlett neki:

Még Hitlert vagy a horogkeresztet is lehetett ábrázolni. És festettük is, például a Hétköznapi fasizmus című film esetében.

A professzionális, művészi ihletettségű nyomdai filmplakát és a mozifestmény a huszadik században egymás mellett léteztek, de ez utóbbiból már csak a festővásznak újrahasznosítása miatt is nagyon kevés maradt fenn.

Egy filmhez két-három vásznat gyártottak, és azokat cserélgették a moziknál. Egy plakát kidolgozása átlagosan egy munkanapba tellett, a négyzetméterár kilenc forint volt, a nyolcvanas években már 36 forintot is kaptak a mesterek. A kész alkotások legalább három-négy hétig lógtak különböző helyen, és bírniuk kellett a nagyváros időjárási és szennyezési ártalmait. A vásznakat rendszerint ötször festették újra, Deák Gábor, a Fömo propaganda csoportjának egykori vezetője ennél is magasabb számra emlékszik. Az ötödik kerületi Reáltanoda utca és a Felszabadulás tér sarkán lévő földszinti munkahely a feszítő és festőeszközeivel, nagy adag festékeivel sokkal inkább asztalosműhelyhez hasonlított, mint divatos, természetes fényben úszó műteremhez vagy grafikus stúdióhoz. (A műhelyhez tartozó raktár a mai Katona József Színház Kamra helyén volt.) Havonta 180-200 m vásznat használtak fel, és falfestők pemzlijeihez hasonló ecsetekkel dolgoztak. A festőműhely élete szerda este, a mozik műsorváltáskor élénkült meg igazán, a brigád ekkor fogta magát és a hajnali órákig (túlórapénzért) végigjárták a mozikat és cserélték a plakátokat.

Tovább

Lázadó srácok, akik átláttak a szitán

február 2., 19:00 Módosítva: 2020.02.03 10:35
488

A fényképező ember örömének fő forrása az a konkrétum, hogy technikai kultúrája és szellemi képességei latbavetésével – elejétől végig – maga állítja elő „termékét”, a képet. Ez magasból nézve nem mindig és nem feltétlenül művészet, de a maga szemszögéből mégis egyedi alkotás, két keze munkájának és szellemi-lelki erőfeszítésének együttes gyümölcse.

A Fotó magazin 1971/4-es számában megjelent  Miért fényképezünk?  című szöveg arra keresi a választ, hogy miért fotóznak emberek milliói. Nem a foglalkozást professzionálisan pénzért művelők motivációját keresi, hanem azok mozgatórugóját akarja megragadni, akik hobbiból, vagy precízebben kifejezve szenvedélyből fényképeznek.

„Eleinte magáért a fényképezés öröméért tevékenykedünk, beleértve a még naiv téma, az elemi esztétikai szép felfedezését és a kidolgozás manuális műveleteit, de akiben tényleg van érzék, hivatottság, itt nem áll meg! Nem is tud megállni. Ennyi nem elégíti ki. Már nemcsak magának, hanem másoknak is örömet akar szerezni életélményei képszerű tolmácsolásával. A közlésvágy félelmetes mozgató erő” – jelenti ki a szöveg.

Rubinstein Sándor és Sándor László (akinek fotóiból már látható volt egyösszeállítás az Indexen) talán olyan fotósok voltak, akik képeiken keresztül nem akartak mást, csak elmesélni az őket körülvevő világot. Tették ezt egy olyan korban – a hatvanas-hetvenes években –, amikor a valóság elmesélésére nem állt rendelkezésükre annyi eszköz, mint manapság, a hatalom pedig igyekezett ellenőrzés alatt tartani a szelepeken kiszökő levegőt. A totális kontroll azonban csak a publikált művekre terjedhetett ki.

Rubinstein Sándor és Sándor László nem voltak tagjai hivatalos fotóköröknek, nem vettek részt kiállításokon, de nemcsak emiatt számítottak „törvényen kívülieknek”. Képeik alapján egyértelmű, hogy e két fiatalember éppen azt testesítette meg, amitől a rendszer oly ádázan óvta az ifjúságot: a nonkomformizmust, a devianciát, a lázadást, amit akkoriban „nyugatmajmolásként” emlegettek – írta a két fotós munkáiból szervezett kiállításhoz Legát Tibor, újságíró.

Szerinte az olyan srácok, mint Sándor László és Rubinstein Sándor reménytelen esetek voltak a kádári kommunista hatalom számára. „Ők ugyanis azok a lázadók, akik ösztönesen átláttak a szitán, és azért nem tartották be a játékszabályokat, mert látták azok tarthatatlanságát, hazugságait. Minden bizonnyal nem ők voltak az egyedüliek, de abban szinte egyedülállók – mivel a fotózás volt a szenvedélyük –, hogy megörökítették ezt a különös létállapotot” – írta Legát.

Tovább

Csövön jön a modern meleg

január 26., 15:46 Módosítva: 2020.01.27 12:48
807
Napjainkban nagyon sok szó esik arról, hogy a városok mennyit tehetnének a klímaváltozás lassításáért, részben például azzal, ha korszerűsítenék az épületek fűtését. És bár ez a fajta környezettudatosság egy viszonylag új jelenség, a fűtés mindig is egy komoly megoldandó probléma volt a városok, így Budapest számára is. 70-100 évvel ezelőtt viszont nem amiatt aggódtak a városvezetők, hogy mennyi káros anyagot pumpálnak a Föld atmoszférájába a melegedni vágyó lakók, hanem amiatt, hogy a belvárosban ne lepjen el mindent a korom, a füst és a kén-dioxid, ami dőlt minden egyes kéményből, és amibe konkrétan megfulladtak emberek.

Erre pedig volt egy forradalmi és akkor igazán korszerű megoldás: a távfűtés

A '60-as évek előtt Budapest nagy részén szénnel vagy koksszal fűtöttek, a város vezetőit viszont sokkal korábban elkezdte foglalkoztatni az ötlet, hogy hogyan lehetne olcsóbban és kevesebb mocsokkal megoldani a fűtést. Az egyéni kazános rendszerrel több probléma is volt: egyrészt annyi koksz kellett hozzá, hogy azt külföldről kellett importálni, másrészt, ahogy azt már említettük, a fűtési szezonban mindent ellepett a fullasztó füst és korom, a velük járó mérgekkel együtt. Hogy mennyire pusztító volt így fűteni, azt az 1952-es nagy londoni szmogkatasztrófa mutatja a legjobban, amikor is a londoniak a szokatlan hideg miatt nagyon sok szenet égettek, egy anticiklon miatt pedig azt nem fújta el a szél, hanem öt napig rátelepedett a városra. Ebbe akkor a becslések szerint pár héten belül 4000, hosszabb távon pedig úgy 12 ezer ember halt bele. 

Budapesten ilyen katasztrófa nem történt, de a helyzet nem volt igazán tartható. Egy 1958-ban az ÁNTSZ elődje a Köjál vizsgálatában azt találta, hogy „a fűtési idény ideje alatt a fővárosban különösen a korom és kén-dioxid – a fővárosban használatos szénfajták következtében – a hygiénés norma kb. háromszorosára növekszik”. Mindebből pedig a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága arra a következtetésre jutott, hogy „feltehető, hogy erre megnyugtató megoldást csak távfűtés budapesti kiterjesztése nyújtana. Szükséges tehát, hogy erőteljesebb lépésekkel haladjunk Budapesten központi jellegű és a távfűtés bevezetése felé”.

Bár már a '30-as években voltak tervek a budapesti távfűtés kiépítésére, a II. világháború kitörése előtt csak viszonylag kevés ház és közintézmény fűtését oldották meg így. A leghíresebb ilyen talán a Parlament, amelyet már 1899-ban távfűtéssel terveztek, mert a tervező Steindl Imre tervező nem akart kéményeket rakni az épületre. Ehelyett 150 méterrel arrébb, egy Balassi Bálint utcai ház udvarából fűtötték az Országházat. 

Az 1950-es évektől már elkezdett terjeszkedni a távfűtési háló Budapesten, de kezdetben  csak néhány gyár hulladékhőjét hasznosították erre, például a Csepeli Vasműét és a Kőbányai Sörgyárét. Az 1950-es évek végétől, a '60-as évek elejétől viszont kezdték az egész városban, de főleg az újonnan épített lakótelepekben bevezetni a távfűtést, amihez már külön erre felépített fűtőművek szolgáltatták a meleget. Sőt, ezeket a panelházakat akkor meg sem lehetett volna építeni máshogy, ennyi lakást egy helyen ugyanis lehetetlen és életveszélyes lett volna koksszal fűteni. Ekkor épült a Révész utcai erőmű és a Kelenföldi Hőrerőmű, valamint ekkor alakult a Fővárosi Távfűtés- és Melegvízszolgáltató Vállalat, azaz a Főtám, amely 1966-tól Főtáv néven működött tovább. 

A távfűtés bevezetése viszont nem volt kis feladat, ugyanis ehhez egy csőrendszert kellett lefektetni a város alatt. A terv az volt, hogy 1972-re a pesti oldalon a Kiskörúton belül már egy lakásban vagy hivatalban sem fűtenek majd koksszal, de ahogy a Fortepan képein is látható, a Budai Várban is zajlott a munkálatok. A legnagyobb távfűtéses projektek viszont az újonnan épülő lakótelepek voltak, amelyeket már direkt ilyen fűtésrendszerrel terveztek. Sok lakótelephez tartozott külön fűtőmű, ahogy a képeken látható kőbányai Újhegyi-lakótelepen. Összességében viszonylag rövid idő alatt rengeteg lakást vontak be a távfűtési rendszerbe: míg 1960-ban mindössze 6000 lakásban volt távfűtés az egész országban,  1970-re 40 ezer lakásba kötötték be a távfűtést, 1980-ra pedig még 100 ezer lakást fűtöttek így. 

A távfűtésnek köszönhetjük Budapest legmagasabb épületét, a Főtáv Kunigunda utcai fűtőművének 200 méter magas kéményét, amelyet 1981-ben adtak át. 

Tovább

Akiket a szőnyeg alá söpört volna a Kádár-rendszer

január 19., 20:23 Módosítva: 2020.01.20 17:04
2767
„Te rám vágtad az ajtót, veszekedtél velem, felpofoztál az utcán, lenézted a barátaimat, ideges lettél tőlem, és ha beteg voltam, a fejemhez vágtad. Bár hagytalak volna megdögleni” – vallotta meg érzéseit egy csöves tinédzser az Ifjúsági Magazin egyik 1980-ban megjelent számában. A reményvesztett fiatalok hangját képviselő Beatrice zenekart a rajongók – ha csak tehették – koncertről koncertre kísérték, Ambrus Tibor pedig követte őket.

A székesfehérvári Ambrus Tibor ma már esküvői fotós, aki a friss házasok fényképei mellett főleg iskolai, óvodai és családi portrékat készít, a nyolcvanas évek utolsó éveiben azonban a Beatrice közönségét fotózta. Az eredetileg női zenekarként indult, majd 1987-ben újjáalakult Beatrice mítoszát a Nagy Feróék mögött felsorakozó fiatal, meg nem értett embertömeg tette igazán naggyá.

Ambrus Tibor már 14 éves kora óta fotózott, majd leszerelt sorkatonaként vetette magát fényképezőgépével a ricsés fiatalok közé. Az Úgy érezte, szabadon él” című képanyaga két évig – 1987-től 1989-ig – készült, főleg Fejér és Pest megyében. 23 éves volt, amikor elkezdte a sorozatot, majd a két év alatt kb. 30 Beatrice-koncerten vett részt. Mivel maga is rajongó volt, a babos kendő végig a fényképezőgépe szíjára volt kötve.

„Mindig a szociofotó érdekelt, az emberábrázolás. Szerettem Feróék zenéjét, innen jött az ötlet, hogy azokat fotózzam, akik folyton úton voltak, és követték a bandát. A Rice adott erőt sokaknak, így nekem is, mert »árnyékban is élni kell«” – mondja a fotós az Indexnek. A csövesjelenség a hatalom csőrét is bökte, hiszen a szocializmus alapvető ígéreteit kérdőjelezte meg, és olyan problémákra világított rá, mint a kilátástalanság, a szegénység, az otthontalanság, a munkakerülés, valamint az alkoholfogyasztás.

„A Pentax ME Super fényképezőgépemet használtan vettem egy szentendrei bazárban. Csak 28-as nagylátóm és 50-es alapobim volt hozzá. ORWO filmre fotóztam, szigorúan vaku nélkül” – avat be a részletekbe a fotós. A ricsések szerették, amikor Ambrus fényképezte őket, így ismerkedett meg képei visszatérő szereplőjével, Litter Lászlóval (Luluval) és párjával, Németh Júliával. Laci jelenleg építkezéseken dolgozik. 25 év után alig ismertem meg. Az élet nagyon kemény volt hozzá. Julival valamivel gyakrabban találkoztam.”

“A képanyagot egyrészt magamnak, másrészt pedig azért készítettem, hogy később kiállítást rendezzek belőle. Miklóska Lajosnak (a Sakk-Matt, a Korong, a Syrius és a Beatrice legendás tagjának) végül igaza lett, mert egyszer azt mondta, hogy ezek a képek egyszer majd sokat fognak érni. Harminc évnek kellett eltelnie, és a sorozat a történelem része lett: 2019-ben egy fotóügynök 32 képet vásárolt meg a kiállítási anyagból egy torontói múzeum kelet-európai gyűjteményének” – meséli a székesfehérvári fotós.

“Áruhiány – ez a szó jut eszembe elsőként, amikor erre az időszakra gondolok. Mai technikával álom lett volna abban a korban fényképezni, de akkoriban nem volt sok lehetőség a jó nyersanyagra” – mondja Ambrus Tibor. A fotós azóta két másik sorozatot is készített: 2005-ben egy tradicionális roma esküvőt fotózott végig, majd 2010 és 2012 között a csatkai búcsút fényképezte. “Remélem, egyszer majd ezek a képeim is kordokumentumok lesznek.”

Tovább

Tíz kép azonosításában segítettek az Index olvasói

január 12., 17:03 Módosítva: 2020.02.11 23:20
407
A múlt héten a Fortepan 12 bosszantóan ismeretlen kép megfejtéséhez kérte az Index-olvasók segítségét. Több mint ötszáz email jött, és majdnem az összes kép titkát sikerült megfejteni. Csupán két képhez nem érkezett értékelhető megfejtés. A kerékcserélő matrózokról annyit tudtunk meg, hogy valószínűleg nem kereket cserélnek, hanem vasúti váltót állítanak. A pólyás újszülöttről pedig nem derült ki semmi, azon kívül hogy egy újszülött pólyában. Ketten-hárman a János-hegyi kilátót próbálták belelátni a képbe, ami sajnos nem stimmel. De nézzük a megfejtett képeket!
Tovább

A Fortepan se tudja, hol készültek ezek a képek

január 4., 20:09 Módosítva: 2020.01.06 06:32
1289
A Fortepanon évente 10-15.000 új (régi) kép jelenik meg. A külső helyszíneken készült fotók jórészét a Fórum kommentelői megfejtik, vagyis kiderül, hogy hol járt a szerző. Egy villamos távvezeték, egy régen befalazott pincerács, vagy egy felirat-töredék segítségével olyan helyszíneket is sikerül azonosítani, ahol szinte sosem készült kép. Az elmúlt tíz évben jópár olyan “idegesítő” kép is összegyűlt a szerkesztők listáján, amikről simán tudnunk kéne, hogy hol készültek, de sehogy sem sikerült azonosítani. Eddig. A kérdés tehát mind a 12 kép esetében ugyanaz: hol járunk?
Tovább

Eta néni két élete

2019. december 28., 16:22 Módosítva: 2019.12.29 14:29
1372
Eta nénivel 1985. szeptember első hetében találkoztam először. Az öröknaptár szerint másodikával kezdődött a hét, így - ha két matematika órával számolunk hetente - legkésőbb szeptember ötödikén, csütörtökön történhetett. Eta néni a matematika tanárom volt a Kaffka Margit Gimnázium első osztályában.

A tanterem az épület harmadik emeletén volt, egy későbbi tanári elszólásból hallottuk, hogy valaha az apácák fürdőszobájának épült a terem. Ez hihetőnek tűnt, mert még közel negyven évvel a rend feloszlatása után is az egyik fal magasan föl volt csempézve. Minket nem tanítottak karakteres tanár egyéniségek. Legtöbbjükről évek alatt sem tudtunk meg semmit, bejöttek, mondtak valamit, kimentek. A személyiségükről, gondolkodásukról, esetleg magánéletükről nem derült ki semmi. Jelentéktelennek tűntek, ahogy mi magunk is jelentéktelenek voltunk. Készítettem egy képet erről a teremről 86 körül, valószínűleg véletlenül, a film befűzése után elkattintott kockának tűnik. Ezt láttuk magunk előtt akkoriban. Egy hangszórót, aminek kihúzták a dugóját, az egész nap világító neoncsöveket, egy térképet és a címert.

Tovább

Drakula tanulhatott volna tőle

2019. december 21., 20:54 Módosítva: 2019.12.22 21:24
587
Harminc évvel ezelőtt, 1989 végén már csak Romániában állt ellen a rezsim minden változásnak, Ceauşescu az utcára vonuló százezres tömegek dacára is azt hitte, hogy ezúttal is el lehet még karhatalommal fojtani az ellenállást. December 22-én azonban a rendszer váratlan gyorsasággal összeomlott, a személyi kultuszt építő pártvezér és felesége helikopterrel, majd autóstoppal menekült, az elnöki párt forradalmárok fogták el. Még ropogtak a fegyverek, amikor a magyar fotóriporter házaspár, Horváth M. Judit és Stalter György egy megpakolt bogárhátúval szenteste elindult Temesvárra, a forradalom kiindulópontjára.

Cukrot, zsírt, kenyeret, tartós élelmiszert zsúfoltak bele az öreg Volkswagenbe, hogy a hivatalos és privát segélyszállítmányokhoz hasonlóan ők is vigyenek valamit, az előrehozott gyors karácsonyozás után pedig még december 24-én elindultak Pestről, hogy valahogy átjussanak a román határon. Stalter György a Képes 7-et, Horváth M. Judit a Heti Budapestet tudósította akkor, és bár a férj járt már korábban válságövetezetben, a feleség nem akarta, hogy egyedül menjen ki, ezért inkább ő is veletartott az útra.

A világ egyik legmediatizáltabb, a tüntetők által elfoglalt, átállt és átállított román televízióban élőben közvetített forradalm két nappal korábban mámoros győzelmet aratott, a harcnak azonban még nem volt vége. Sporadikus és mégis rendszerszintű lövöldözések, kaotikus harcok, melyekről sokszor azt sem lehetett pontosan tudni, hogy ki lő kire, információhiány és tudatos dezinformációk, elvegyülő szekusokról és külföldi terroristákról szóló hírek, kinyíló fegyverraktárak, puskához jutó forradalmárok, vércsík és örömkönnyek, amiről néhány nyugati és magyar riporter próbál helyből tudósítani. 

A fotóművész házaspár – a hetvenes években a kórházban ismerkedtek meg: a férfi betegszállítóként gyűjtött élményeket, Judit gyermekápoló volt; férje hatására kezdett el aztán ő is fényképezni – két ünnepi, de békésnek éppen nem nevezhető napot töltött a forradalmi Temesváron. Voltak életveszélyben, ott látták a tévében a Ceauşescu-házaspár halálra ítélését, jártak a forradalom áldozatai között és frissen kiásott tömegsírnál. Itt látható felvételeiket nem sokkal később a Néprajzi Múzeum romániai forradalom képeit bemutató kiállításán is lehetett látni, most pedig, harminc év elteltével, a Fortepanra is felkerülnek.

„Sötét van, amikor 24-én szenteste elindulunk Nagylak felé. Éppen pirkad, mikor a határhoz érünk, ahol vöröskeresztes autók – franciák, németek, csehek – XX-es bérelt autókkal a nyugati sajtó és persze magyar kocsik várakoznak szépszámmal.” Így kezdődik Horváth M. Judit néhány nappal később írt beszámolója. Mire átjutnak a határon, már tavaszias reggeli napsütésben haladnak konvojban Arad felé, „lobognak a szélben a mentőkocsikra erősített vöröskeresztes zászlók, emberek integetnek az út szélén, ujjával V betűt formál öreg és fiatal”.

Aradon a város határában elterelik őket, időnként lövések dördülnek, a friss hír szerint arab terroristákat fogtak el – ekkor még nem tudni, hogy valószínűleg ez is valamelyik román szervtől származó álhír, amivel talán a vérengzésben részt vevő katonai egységek igyekeztek elterelni a figyelmet a saját szerepükről.

„Páncélozott szárazföldi katonai jármű robog el előttünk az egyik kereszteződésben, rajta kék-sárga-piros nemzeti zászló, középen a számunkra is jól ismert lyukkal. Az egyik utcasarkon izgatott emberek csoportosulnak, egy piros Daciát vesznek körül, szétszórt iratok hevernek az üléseken, állítólag szekuristák menekültek vele. A környező házakat nézegetjük, itt bújhattak el a közelben.” Helyi idősebb magyar figyelmezteti őket a veszélyre: „Hogy lehetnek ilyen hebehurgyák? Miért nem tették vonatra az adományokat? Már két segélyszállító magyart lőttek le” – mondja, majd megtudva, hogy Temesvárra tartanak, útjukra bocsátja őket. „Ott nagyobb szükség van a segítségre”.

A román forradalom Temesvárról indult: a Tőkés László református lelkész tervezett kilakoltatása elleni élőlánccal kezdődött az a tiltakozáshullám, ami néhány nap alatt megdöntötte a rendszert. December 17–18-án több mint negyven embert gyilkoltak meg a városba vezényelt szekusok és katonák, Temes megyében kihirdették a rendkívüli állapotot, december 20-án azonban így is százezres tömeg gyűlt össze a 300 ezres városban. Másnap a hatalom Zsil-völgyi bányászokat küld Temesvárra, de ők is a tüntetők mellé állnak, ahogy a katonák nagy része is. Bukarestben közben a kondukátor tömeggyűlésen ítéli el a „vandálok és huligánok” rendzavarását, de már csak az első sorokba kivezényelt szekusok tapsolnak neki, a gyűlés káoszba fullad. December 22-én Ceauşescu megbukik: az új katonai vezetés már nem követi a parancsait, a pártvezér helikopterrel kénytelen elhagyni a pártszékházat, este pedig Târgoviștében elfogják a feleségével együtt.

December 25-én, a szokatlanul kellemes karácsonyi időben Horváth M. Juditék Temesvár főterén kiégett üzleteket, összetört kirakatokat, kormos falakat látnak, az utcaköveken az áldozatokért gyújtott sárga gyertyák nyomait. A harckocsik tetején fáradt katonák, néhány fiatal fenyőfát díszít.

„Még az Úr is velünk van” – szólítja meg őket egy báránybőrsapkás, hatvan körüli ember, aki maga is Tőkés gyülekezetébe járt. Ebben a két napban ő lesz a kísérőjük: elviszi őket a városszéli szegénytemetőbe is, ahol alig korábban holttesteket hantoltak ki: összedrótozott lábú férfiak és nők, egy anya és csecsemője együtt. „Sokáig csak állok, alig bírok fényképezni.” Mindenki a rezsim által elkövetett tömeggyilkosságokról beszél, de később kiderül, hogy ez is álhír lehetett: a felboncolt tetemeket valójában a kórházból vihették oda, ők nem a harcokban haltak meg.

A temesvári kórház intenzív osztályán fekvő sebesültek már valóban a forradalom sérültjei. Áldatlan állapotok, a pislákoló neonok alatt a kórházi folyosón vércsíkok: „Drakula tanulhatott volna tőle, Hitler kisfiú volt mellette” – mondja a kórház orvosa Ceauşescuról.

A kórházból a kijárási tilalom és a továbbra is tartó lövöldözések miatt alig akarják őket elengedni, ekkor is fekszenek bent lőtt sebbel olasz és amerikai riporterek, és most is hoznak be újabb sebesülteket. A magyar fényképészek a segítőkész báránybőrsapkás lakótelepi lakásában éjszakáznak – penészes falak, nyomorúságos szegénység, de ott, a bánáti magyar házigazdájukkal együtt nézik a fekete-fehér tévén a Ceauşescu-pár élőben közvetített, halálos ítélettel végződő statáriális tárgyalását is. 

Másnap, karácsony második napján némileg normalizálódott viszonyok vannak Temesváron, román utcakép hosszú sorállásokkal a kinyitó boltok előtt. „A forradalom talán győzött, de ahhoz, hogy az ellátás megjavuljon, még hosszú út vezet. Lesz-e ereje a népnek, hogy kilábaljon ebből a káoszból, és megteremtse az emberi élethez méltó körülményeket” – kérdezi Horváth M. Judit az útibeszámolójában.

Délután román harckocsikat kerülgetve indulnak vissza Magyarország felé. Minden igazoltatásnál a lelkükre kötik, hogy senkit ne vegyenek fel, hiszen így akarhatnak elszökni a szekusok. Tejfehér ködben jönnek visszafelé, egy faluban még szétosztják az utolsó konzerveket, majd rendben átérnek a határon.

„Napokig nem mosom le a kocsiról az út porát, sarát. Valakik románul-magyarul

írták rá: Mulțumim – Köszönjük.”

Tovább

Amur a Balatonban, l’amour Tihanyban

2019. december 15., 23:32 Módosítva: 2019.12.17 07:21
890
Gimnazista korától érdekelték a vízi élőlények, az egyetemen az egyik legnevesebb halászatbiológus lett a professzora, így ezzel eldőlt a sorsa. Tölg István 1956-ban, huszonévesen kezdett a mai Balatoni Limnológiai Intézet elődjében. A Klebelsberg-alapítású, nagy múltú, az MTA szárnyai alá vett intézetben felsőbb utasításra évekig többet foglalkoztak például nyulakkal, mint a Balaton vízi életéhez kapcsolódó kutatásokkal. Tölg az intézet új aranykorának tanúja lett, amely nemcsak sikeres kutatásokat, hanem legendás társasági életet is jelentett. Erről szól Szalay Károly regénye, a Bikakolostor. „Az volt az intézet varázsa, hogy barátok vártak, dumák, viták, izgalmak a laboratóriumokban, izgalmak a hálószobákban, potya nők a strandon, és persze érdekes politikai hírek is esetleg”– áll a könyvben, amelyben Tölg a Felvidékről öt szatyorral kidobott Tass neve alatt bukkan fel.

A most bemutatott fotók a Balatonon és Dinnyésen készültek – itt szaporított amúrt és busát két évig Tölg István, mielőtt a százhalombattai Temperáltvízű Halszaporító Gazdaság igazgatója lett csaknem két évtizedre. A többszáz, sokszor saját fotójával kísért szakcikket, illetve könyveket is író halászatbiológus 2009-ban halt meg.

Tovább

Ez lehetne a Kádár-kor instája

2019. december 8., 11:18 Módosítva: 2019.12.09 11:20
792
Szalay Zoltán sokat foglalkoztatott fotós volt, a teljes életműve közel százezer negatívkockából áll. Legtöbb képén a kor rádiós és televíziós személyiségei, színészek, zenészek vagy közszereplők láthatóak. Eddig hat anyaga jelent meg az Indexen: négy a Fortepan mellékletben, egy a nemrég megjelent albuma kapcsán, egy emlékező cikk pedig a halálakor.

A porték mellett fotózott anyagai jórészt gondos munkával elkészített, klasszikus fotóriportok. Kordokumentumok, a 60-as, 70-es évek sajtófotóira jellemző karakterjegyekkel. Pont olyanok, mint amik akkoriban az újságokban megjelentek. Aki publikálni akart, ilyeneket fotózott, nincs ebben semmi különös. De a kíváncsisága őszinte volt, nem a konfliktusokat akarta kerülni. Amikor 1964-ben az induló Tükör című politikai és társadalmi hetilaphoz került, az első számba tervezett anyaga felsőbb utasításra nem jelenhetett meg. Szalay az ingázó munkásokról készített fotósorozatot, de ez a téma, a szegénység jelenléte a szocialista Magyarországon a Kádár-korszak közepén még a túl érzékeny volt, helyére inkább egy Hruscsov-portrécikk került.

Az életmű feldolgozásának vége felé előkerült néhány színes dia is, és ez újdonság, mert színek az eddig ismert felvételeken nem voltak. Ezek a színes képek is összeállnak egy koherens anyaggá, mai értelemben ez lehetne Szalay instája: elkapott hétköznapi pillanatok jó stílusban, tudatos nyersanyaghasználattal és egy határozott állásfoglalás a képek mellett, többnyire 6x6-os fényképezőgéppel színes diafilmre.

Nem ő az egyetlen fotóriporter, aki még életében úgy döntött, legyen a munkája közkincs. Tényleg közös, a szó igazi értelmében, vagyis hozzáférhető, kutatható és szabadon felhasználható, mint a Fortepan összes képe. Valószínűleg kortársai és tanítványai közül sokan fogják még ezt a megoldást választani, az 1989 előtt készült fotóknak ma ez a legjobb helye. 

Tovább

Amikor Ulánbátor az egzotikum földje lehetett

2019. december 1., 23:41 Módosítva: 2019.12.02 18:57
402

Inkei Péter elsődleges munkaeszköze nem a kép lett, hanem a szó. Pedig édesapja, Inkey Tibor a magyar sztárportrék legendás filmgyári fotósa volt, a fiú a társadalmi folyamatok vizsgálata iránt elkötelezett kutatóként, főtisztviselőként és szerkesztőként vált ismertté. Igaz, szemben nővérével belőle nem lett fotóművész, nem vonhatta ki magát édesapja inspiráló hatása alól: hobbifotósként több sorozatot is készített huszonévesen, és csak az egyetem elvégzése után tette le a fényképezőgépet – pontosabban szólva, adta vissza azt édesapjának. Szerencsés helyzetben volt: egy-egy külföldi utazása előtt Inkey Tibor valamelyik profi gépét akaszthatta a nyakába, tőle kapott megfelelő minőségű negatívot, és számíthatott rá akkor is, amikor a lakásuk cselédszobájából kialakított sötétkamrában hívta elő és nagyította a képeit.

Inkei Péter egyik figyelemreméltó sorozatát Mongólia fővárosában, Ulánbátorban készítette 1967-ben. Az akkor angol szakon tanuló egyetemi hallgató a magyar KISZ-delegáció tagjaként utazott ki a Nemzetközi Diákszövetség éves kongresszusára, ahol tolmácsként közvetített a nyugati és a keleti baloldali ifjúsági csoportok között. A hivatalos program mellett pedig vagy csoportosan vagy egyedül járta a várost, és fényképezte az egzotikus utazás pillanatait.

Bár ő maga hívta fel a figyelmünket arra, hogy a Fortepan archívumában található olyan 1969-ben készült fotósorozat is, amely etnografikus értékű képeket tartalmaz a korabeli mongol vidékről, érdekes kordokumentumként szolgálnak az általa készített fényképek is a hatvanas évekből.

Ott, ahol a mai Ulánbátorban hatsávos utakon japán és kínai terepjárók száguldanak, ötven évvel ezelőtt még döngöltföld-utakat érzékelt a kamera objektívje, és a forgalmi táblák azt jelezték, hogy hova nem lehet lóval behajtani, a városi táj közepén pedig kisgyerekek hajtottak karikát. A mongol parlament előtt buszra váró emberek mellett a helyi mozi is feltűnik a képeken, de a korabeli helyi építészet sajátos kétarcúságát is megidézik a fotók.

Több fénykép is érdekes kétlaki világot tár elénk, számos városfotón azt látjuk, hogy a szovjet mintára épült blokkházak mellett jurtákat húztak fel a helyiek. Ezek a fotók annak a tanúi, hogy miként ragaszkodtak hagyományaikhoz, kulturálisan örökölt életformájukhoz a mongolok, akiknek gyerekkoruk óta az volt az alaptapasztalatuk, hogy a család egyetlen osztatlan térben, a kör alaprajzú jurtában él együtt. Vagyis a helyiek számára egyáltalán nem volt természetes, hogy olyan, körülbelül negyven négyzetméteres panellakásokba költözzenek, ahol mindenkinek külön szobája van, és ahol rideg falak választják el a családtagokat egymástól. Annak mementóit látjuk, ahogy a modernizálódó életből visszavágyik a mongol sztyepp népe a tradicionális életkörülményei közé. Ahogy a fotók készítője mondja, úgy éltek a helyiek, mintha lenne egy telkük, csak nem 20 kilométerre, hanem 20 méterre az otthonuktól.

Sajátos politikai kortörténeti dokumentumot is tartalmaz a sorozat. Az egyik képen azt látjuk, egy kislány dirigál egy gyerekkórust. Első ránézésre nem is sejti az ember, hogy milyen többszólamú dráma húzódik meg a kép hátterében. Inkei Péter visszaemlékezése szerint a fénykép egy olyan kirándulás során készült, amelyet a nemzetközi kongresszusra érkező nyugati diákok szerveztek. A helyszín egy kínai telep volt, ahol a Mongóliában dolgozó kínai tanácsadók, vendégmunkások kolóniája élt. A fotós egy olyan jelenetet örökített meg, ahol a delegáció tagjainak fogadására összesereglett gyerekek maoista rigmusokat kántáltak, amit azonban mongol és kínai nyelvtudás híján a vendégek nem értettek. Ám a kongresszus résztvevőit nemcsak dalokkal köszöntötte a kínai közösség, hanem jelvényeket és piros könyveket is osztogattak a látogatóknak. A kínai kulturális forradalom ekkor már javában zajlott. A látogatás után pár órával pedig a magyar KISZ-küldöttség tagjai megtudták, hogy a pekingi rádió bemondta, a Nemzetközi Diákszövetség kongresszusának küldöttei meglátogatták a kínaiakat, és szolidaritási esküt tettek. Inkei Péter úgy fogalmazott, úgy érezték, csapdába estek. A riadalom akkora volt, hogy szinte minden kínai ajándékot megsemmisítettek a magyar vendégek, a helyiek tanácsára pedig mongol kísérőjükkel kapcsolatban hangsúlyozni kellett, hogy neki nem volt tudomása a program természetéről, hiszen ha nem tudják őt kimenteni, akkor kényszermunkatáborba küldhették volna a segítőjüket.

A sorozat legerősebb képei szintén a korabeli társadalmi átalakítás programját idézik meg különös módon. Ulánbátor Gandan-dombra épült buddhista kolostorába turistaként érkezett társaival a fényképész. Bár a hely spiritualitása nem fogta meg a látogatókat, Inkei Péter emlékei szerint a kolostorok és a benne élő szerzetesek sorsa megérintette őt is és a delegáció más tagjait is. Tudták, hogy Mongóliában a férfiak jelentős része hagyományosan szerzetes volt. A korszakban pedig ezt olyannyira felszámolták, hogy dokumentálni a korábbi állapotnak már csak egy kicsi maradékát lehetett. A baloldali elkötelezettségű fiatalokat ennek a változásnak az emberi, társadalmi, történelmi vonatkozásai fogták meg. Ahogy Inkei Péter fogalmazott, szomorú volt az a pici skanzen, amit meghagytak a múltból.

Tovább

Így támadt fel a II. világháború után a magyar autósport

2019. november 23., 19:45 Módosítva: 2019.11.24 21:18
786

Az autósport szerelmesei számára roppant izgalmas fotókkal gazdagodott a Fortepan gyűjteménye. Az alábbi fotók az ötvenes években készültek, és betekintést engednek a korba, amikor egy maroknyian a háború előtt világszínvonalú magyar autóversenyzés feltámasztásán szorgoskodtak.

Érdemes röviden feleleveníteni a magyar autósélet és versenyzés történetét pár pontban, hogy nagyjából el tudjuk helyezni a most közölt fotókat.

  • 1900. november 30-án Budapesten megalakult Magyar Automobil Club, ami 1911-ben felvehette a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) nevet.
  • Az I. világháború előtt a (Királyi) Magyar Automobil Club (KMAC) többnapos túrautakat szervezett, akár külföldre is.
  • Az I. világháború után, a lecsökkent területű országban kezdetben a hegyi felfutók, majd ismét a túrautak bizonyultak népszerűnek.
  • A két világháború között a versenyek szervezésébe a KMAC mellett más egyesületek és szervezetek is bekapcsolódtak.
  • 1936-ban az Elismert Autóklubok Nemzetközi Szövetsége (AIACR) jóváhagyásával került sor az I. Magyar Grand Prix nemzetközi autóversenyre, a Népligetben.
  • 1948. szeptember 5-én megalakult a Magyar Motorsport Szövetség, de a második világháború utáni években az autósport csak megtűrt szakág volt.
  • 1948–1949-re az államosítási hullám elérte a kis műhelyeket is, ezzel az autósportban is új korszak kezdődött, amelyben csakis egyesületi tagok állhattak rajthoz
  • 1950 végén rendeleti úton szinte teljesen megtiltották a magántulajdonú autóhasználatot, ettől kezdve még nehezebbé vált az autósport helyzete.
  • z ötvenes években Magyar Motorsport Szövetség a motorkerékpár-versenyek szervezésére koncentrált, de néha a motorok után az autókat is „elengedték”. A Tihanyi Motorkerékpáros Nagydíj, a budaörsi vitorlázó-repülőtér körüli utakból kialakított háromszög és a budai Vár voltak a fő autóverseny-helyszínek.
  • 1953-ban létrejött az Autósport Bizottság, amely kezdetben a hazai versenyautó-építést is koordinálta, a versenyzők leginkább taxi- és teherautó-sofőrök, illetve autójavítóban dolgozó szakemberek (autószerelők, raktárosok) közül kerültek ki.
  • 1961-től ismét nemzetközi versenyekre került sor, majd a 60-as években a gyorsasági autóversenyek hanyatlásával erősödtek meg a megbízhatósági autóversenyek, majd később a ralik.
  • 1966-ban megkezdődött az autósport tömegsporttá fejlesztése, 1978-ban pedig megalakult a Magyar Autó- és Motorsport Szövetség.
  • A nyolcvanas években a rali és hegyiversenyek mellé csatlakozott a Formula Easter, az autokrossz majd a ralikrossz.
  • 1986. augusztus 10-én került sor az első hazai Forma-1 futamra – Magyarország ezzel ismét felkerült az autósport nemzetközi térképére.


A Fortepanra most felkerült képek tehát az Autósport Bizottság 1953-as megalakulása körüli évekből származnak, és főleg a IV-es Számú Autójavító Nemzeti Vállalat autósporttal kapcsolatos tevékenységét illusztrálják. Maga a IV-es sz. Autójavító 1950. február 24-én jött létre a Steyr-Austro Daimler-Puch Művek Magyar Kereskedelmi Rt. államosításával, annak XIII. kerület Lehel u. 25. alatti székhelyén. (Az épületet még a Bárdi József Rt. építtette az első világháború előtt, és egy időben a térség egyik legnagyobb garázsa volt.)

Ekkor Európában a vasfüggöny mindkét oldalán hasonló kategóriákban gondolkodtak a versenysportot felügyelő szervek. Az egyik legnépszerűbb szakág a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) által 1950-ben meghirdetett Formula 3 volt, ahol kezdetben maximum 500 cm3-es, motorkerékpár-motoros járművek indulhattak. 1954-ben a maximális hengerűrtartalmat 750 cm3-re növelték. Ezen kívül a több országban használt „sportkocsi” kategória érdekes, amely 1100 cm3-nél kisebb, illetve nagyobb motoros járművekre vonatkozott. Magyarországon is ez utóbbi felosztást alkalmazták, s a különböző autójavító vállalatoknál, illetve az Autótaxi, az Ikarus, a Telefongyár és más vállalatok szerelőbrigádjai körében megkezdték a különféle versenyautók építését. Ezek a járművek általában roncsautók alkatrészeiből épültek. Az összeépített járműveken kívül a IV-es számú autójavító kollektívája 1955-ben helyreállította gróf Festetics Ernő egykori Maserati versenyautóját, amellyel a vállalat raktárosa, Széles Tibor indult

- írja tanulmányában a korszakról Négyesi Pál autótörténész.

Azt a környezetet elfogultság nélkül nem tudom feleleveníteni, mert akkor elsősorban fiatal voltam. Akkor fel sem merült, hogy valamikor valakik még emlékezni fognak azokra a próbálkozásokra, amivel néhány lelkes ember a hazai autóversenyzést próbálta teljesen önzetlenül életre kelteni

- mondta az Indexnek a Tóth Tibor, az alább következő fotók készítője.

A képeken látható versenyzők, Széles Tibor, Bánhalmi János, Tóth Gyula mind IV-es számú Autójavító Vállalat dolgozói voltak. Az autóversenyző szakkör spontán alakult meg, és első feladat volt az autók beszerzése, miközben lezajlott az autók államosítása.

Tóth Gyula az 1950-es években a IV-es Számú Autójavító Nemzeti Vállalatnál dolgozott, 1957-től versenyzett is. "A bátyám volt" – mondta Tóth Tibor. "Én is a IV-es sz. Autójavító dolgozója voltam 1950-től 1992-ig, megmászva a lépcsőfokokat. Az ötvenes években mint géplakatos dolgoztam és már rendelkeztem láng és villanyhegesztői vizsgával. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy elkészítsem a Skoda versenyautó acél vázszerkezetét."

Tóth Tibor visszaemlékezése szerint a vállalat gazdasági vezetése engedélyezte és támogatta a versenyautók készítését és szerelését. "A szakembergárda szakmai presztízsnek tekintette a részvételt és mindenki a tudása javát adta – ingyen, munkaidő után, mert a normát azért teljesíteni kellett. Így a váz elkészítése után jöttek az aranykezű karosszéria-lakatosok, autószerelők, kárpitosok, fényezők, villanyszerelők. Sajnos már nagyon kevesen élnek közülük."

Az anyag összeállításához nagy segítséget nyújtott Négyesi Pál autótörténész, a Magyar Jármű szerkesztője, a cikkhez is felhasznált, A hazai autósport története (1901–1986) tanulmány szerzője.

Tovább

Kilépett a babaszobából, és nyitott egy szanatóriumot ideges gyerekeknek

2019. november 17., 07:27 Módosítva: 2019.11.18 14:41
3447

A századfordulón egyszercsak kinyílt a babaszoba ajtaja, és a küszöböt átlépő nők között ott volt Révész Margit is. Elsők között járt gimnáziumba, elsők között végezte el az orvosi egyetemet; 1911-ben huszonöt évesen saját gyermekszanatóriumot és erdei iskolát nyitott Zugligeten, a Remete út 18-ban . Ideges, nehezen nevelhető, testileg, szellemileg gyenge gyerekekkel és fiatalkorúakkal foglalkozott a hatholdas, rejtekhelyekkel teli parkban és az egyre bővülő régi villában. A gyógyítás és nevelés az év legnagyobb részében a parkban zajlott, mindvégig a különböző tantárgyak és a szabad természet közötti szerves kapcsolatra építve. A legendás Szani több mint három évtizedes, a gyógyításba rengeteg újdonságot hozó történetnek a második világháború vetett véget. Az államosítás után visszafordíthatatlan pusztulás lett a sorsa, amelyet az egykori szanisták és 1956-os haláláig dr. Révész Margit csak tehetetlenül figyelhetett. 

Révész Margit számára a szanatórium nemcsak munkahely volt, hanem otthon is, ahol egyre gyarapodó és az intézmény életében részt vállaló családjával élt. Családtagok és ismeretlenek, „a z én gyerekeim, az ő gyerekeik, a mi gyerekeink”, pillangók és erdei manók, fürdés a napban, ródlitúra a ropogó hóban, üdvözlettel egy különös, gyógyító világból.

Tovább

Szóltak, hogy Berlinben elkezdték lebontani a falat, induljak!

2019. november 9., 23:25 Módosítva: 2019.11.10 18:40
704

Harminc évvel ezelőtt Horváth Péter az elsők között fotózta a berlini fal lebontását a magyar sajtóban. Az itt látható képek egy része a Képes 7 november 18-i számában jelent meg, a többit most először lehet látni. A képekről Horváth Péter mesélt az Indexnek.

1989. november 10. Átlagos kora délután a Képes 7 szerkesztőségében. Bejön az egyik főszerkesztő-helyettes és megszólít:

- Péter, ráérsz?

- Hát persze!

- Bontják Berlinben a falat. Itt van egy repülőjegy, 2 óra múlva indul a gép, másnap jön vissza. Devizát sajnos nem tudunk adni, próbálj pénzt szerezni. Címlap kell és egy 4 oldalas képriport.

Hazarohantam, bepakoltam a fotóstáskába a gépvázat, az objektíveket, a tartalék elemeket. Tettem be szőlőcukrot és koffeintablettát, mert tudtam, hogy nem sokat fogok sem enni, sem aludni. Rohantam a reptérre, a gép délután szállt le Kelet-Berlinben, Schönefelden. Amilyen gyorsan csak lehetett, irány a belváros, a Brandenburgi kapu. A szállásom a magyar nagykövetségen volt, ami csak néhány lépésnyire volt onnan.

Többször voltam már Kelet-Berlinben, és nagyon nem szerettem ezt a szürke, bezárkózott várost az utcán sétáló, lehajtott fejű emberekkel. De most nem ismertem rá. Az emberek jókedvűek voltak, felemelt fejjel jártak, és lépten-nyomon szóba elegyedtek egymással.

Tovább

Egy 9 éves srác fényképezővel járta az ’56-os Budapestet

2019. november 3., 14:49 Módosítva: 2019.11.04 15:08
1773

Pölöskei János kilencéves volt, amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom. A Berzsenyi utca négyben laktak; a nyolcadik kerület szélén, de egy köpésre a forradalom egyik gócpontjától, a Köztársaság tértől. Otthon nem nagyon esett szó politikáról, bár azt tudta, hogy apja üzletét államosították, a házukban pedig ott élt az egykori tulajdonos Dálnoki Miklós Béla családja, akik szintén saját sorsukkal igazolhatták a háború utáni idők gyors és fájdalmas fordulatait (az 1944-es ideiglenes nemzeti kormány miniszterelnöke a kommunisták által teljesen félreállítva 1948-ban halt meg). Négy évvel idősebb testvére révén a szomszéd ÁVH-sokról is hallott egyet-mást: amikor bátyja az utcán letépett egy mozgalmi plakátot, valamelyik osztálytársa feljelentette és a Köztársaság téri pártház őrei elbeszélgettek vele.

Október 23-án a mamájával indult vásárolni a Rákóczi útra, ahol tüntetésbe botlottak. „Anyukám, vegyünk kenyeret, mert itt háború lesz”– mondta a kissrác, aki addig csak családi történetekből ismerhetett hasonlót, hiszen 1947-ben született. A rádióban hallott beszédek, a szállingózó hírek, a közelben zajló események izgalma teljesen magával sodorták. A pártház október 30-i ostromát egészen közelről élték át, néhány forradalmár a házukban készülődött. Egy kiskamasznak ez maga volt az addig csak könyvekben olvasott kaland, így aztán fogta a biciklijét, a papája harmincas évekbeli Primus fényképezőgépét, és az október végi-november eleji napokban bejárta Józsefvárost. Fotóin örvénylő embertömeg, hiányzó házfalak, romok és törmelék. Emlékeiben lámpavasra felakasztott ÁVH-sok az Erkel Színháznál, tankjából kilőtt orosz katona holtteste az Üllőin. „Én úgy éltem meg, mint egy háborút; egy háborút, amiről a nagyszülők és a szülők meséltek”– idézte fel a több mint hat évtizeddel ezelőtti eseményeket Pölöskei János.

A fotózás egyébként a nézelődőknél és a mamájánál sem aratott osztatlan sikert. Előbbiek elintézték egy „mit fotózol, szaladj haza, te taknyos”-felkiáltással, utóbbitól azonban fakanállal kapott, amikor fény derült a kalandra.

A forradalmi reményeknek hamar vége lett, november negyedikén hajnalban megindult a szovjet hadsereg magyarországi inváziója. Pölöskeiék egy hétig a pincében éltek, a két darab kétkilós barnakenyér, amit 23-án vettek, még kitartott. Aztán megindult az élet, konszolidálódott, úgy mondták. Az ellenforradalomnak nevezett forradalomról a családokban csak suttogva beszéltek, az osztályból ugyan hiányzott néhány gyerek, de mindenkinek jutott tejcsokoládé a svájci szeretetcsomagból. 

A kilencévesen, 1956. október vége és november eleje között készített fotók évtizedekig egy könyvben lapultak. Be kellett szolgáltatni minden forradalommal kapcsolatos dokumentumot, de Pölöskei inkább eldugta őket. Évtizedek múlva, költözéskor kerültek elő a Fortepanon most látható képek.

Tovább

Helyszínvadászat egy különleges szovjet panorámagéppel

2019. október 26., 23:30 Módosítva: 2019.10.27 15:59
352
A filmre kívánkozó háborús franciaországi-svájci, majd hirtelen vágással a Rákosi-korszak elitje körében töltött gyerekkor után Kende János útja egyenesen vezetett az operatőrségig. Máig csaknem hatvan játékfilmet, tévé- és dokumentumfilmet forgatott kezdő és befutott rendezőkkel. A Jancsó Miklós mellett kitalált szokatlanul hosszú, tíz-tizenkét perces, vágás nélküli beállítás külföldön is ismertté tette, így rengeteg nemzetközi koprodukcióban dolgozott az évek során. A filmforgatások előtt Kende feladata volt a helyszínkeresés, ekkor – egy szovjet lánnyal elcserélt, különleges 110 fokos látószögű Horizon panorámagéppel – készített fotóit mutatjuk most a Fortepanon.

Kende János Marseilles-ben született 1941-ben Henri Jean Pierre Wildt néven. Magyar származású édesanyja meghalt, ő a háború alatt egy svájci gyermekotthonba került, ahonnan 1946-ban a nagymamája hozta Magyarországra. A nagybátyja, Dr. Kende István, a Magyar Kommunista Párt egyik vezető kulturkádere adoptálta, így együtt járt a Rákosi Mátyás Gyermekotthonba a hozzá sokban hasonló sorsú Révai Péterrel (egyetlen, a XX. századot magába sűrítő családi fotójáról korábban már írtunk ). Kende csak 1968-ban, a Sirokkó című film előkészítésekor találkozott újra apjával: a párizsi telefonkönyvből kereste ki a nevét, és mivel franciául már elfelejtett, tolmáccsal hívatta fel.

Gimnazista korától fényképezett, abban a fotó-optika szövetkezetben tanult laborálni, ahol Nádas Péter. Nevelőanyja, a TV Maci legelső verzióját megalkotó színházi-, majd tévés rendező Kende Márta révén korán kapcsolatba került az operatőri munkával, nyaranta a tévéhíradónál dolgozott. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Illés György osztályába járt, közben az akkor még operatőr Sára Sándor mellett tanonckodott. Kende előbb dokumentumfilmeket forgatott, aztán 1967-ben Jancsó Miklós felkérte, hogy legyen a Csend és kiáltás operatőre. Az évtizedek során rengeteg rendezővel dolgozott: a most bemutatott helyszínfotókat például a Mészáros Mártával, Kézdi-Kovács Zsolttal és Gábor Pállal készített filmekhez fotózta Magyarországon, Szicíliában és Azerbajdzsánban a hetvenes-nyolcvanas években. 

Tovább

Az utolsó békebeli képek Nagy Imréről

2019. október 21., 00:18 Módosítva: 2019.10.21 22:03
1136
Kotnyek Antal az esetleges házkutatásokkal számolva évtizedekig egy N betűvel jelölt fémtokban őrizte az 1956. október 22-én lőtt fekete-fehér film negatívját. Napfényfilm van benne, mondta róla évtizedekig, majd 1989-ben elkészíthette az első nagyításokat Nagy Imre utolsó békebeli napjáról. Őszi fények, utolsó sugarak, derű és élet a forradalom kitörése előtti napon, ez volt a badacsonyi szüret.

De mit keresett Nagy Imre a badacsonyi Zabó-szőlőben? 1956 elején Zabó János, az Eszterházy grófok egykori vincellére és híres szürkebarát-termelő Hévízen kúrálta a reumáját, itt ismerkedett össze Nagy Imrével. Az egykori miniszterelnökkel jól kitárgyalták a szőlőkultúrát, majd a nyáron Nagyék többször meglátogatták Zabóékat Badacsonyban és odaígérték magukat az októberi szüretre is. 

Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája elmesélte az Indexnek, hogyan emlegették ezt a napot a családban.

„1956 őszén én még csak ötéves kislány voltam, a szüret meg sajnos ’fiús’ dolognak számított, ezért október 22-én csak bátyámat vitték magukkal nagyszüleim Badacsonyba kirándulni. A képek tanúsága szerint mindhármójuknak (s a vendéglátóknak is) igen kellemes volt a szüret. A több szép elbeszéléshez (valóságos kis legendáriumhoz) annyit tudnék hozzátenni – létezik, szerepel itt is egy, a Balaton felé mutogató szüretelőket ábrázoló Kotnyek-felvétel, amiről később mindenki azt mondta: beállított fotó. Bizonyíthatom, nem az. Mások történetei is megerősítenek abban, hogy egymást túllicitálva és egyre másfelé, mondhatni össze-vissza mutogatva Marcalit keresték a távolban a nagyapámat körül álló szüretelő gazdák. Kicsit az ’53-55-ös ex-miniszterelnöknek szóló igyekezettől is, talán kicsit az elfogyasztott bor hatására is. Mivel nagyapám édesanyjának családja onnan származott, őt oda szép emlékek kötötték, próbáltak volna segíteni a vendégnek. Azóta ezen, az irányon elgondolkodva szerintem látható módon arrafelé végképpen nem találhatták, teljesen másfelé esik… Most én is nevetve, de teljesen másfelé mutatnék! Viszont a történet tényleg igaz, és nem beállított a kép – ugyanis a családban megmaradt ez a hamiskás mondás: ’Mutogatják, mint Marcalit a szüretelők’.”

A képeket készítő Kotnyek Antal az ötvenes években az 1952-ben indult Vengrija-Hungary orosz-angol nyelvű képeslap fotóriportereként dolgozott, ugyanott, ahol Vásárhelyi Miklós és Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya is. A Nagyékkal való személyes kapcsolat tehát innen eredt, és a fotós a nyári badacsonyi látogatásokra is elkísérte a családot. Az évtizedekig dobozban tartott kockák egy részét 1989-ben publikálta a Képes 7-ben , a Fortepanon azonban eddig nem látott fotókat is mutatunk.

Tovább