A Fortepan a legnagyobb magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

A Marietta egy eléggé esszenciális jelenség

június 17., 15:19 Módosítva: 2018-06-18 10:13
859
Alig néhány év volt az egész: 80-ban még a Trabantban énekelt, 86-ban már Amerikába ment. Méhes Marietta egy igazi ikon volt a nyolcvanas évek Magyarországán, kultusza az Eszkimó asszony fázik című filmből is nőtt ki. Jávor István filmes fotóiból már többször válogattunk az Indexen: a Régi idők focija és a Megáll az idő után most Xantus János 1983-as forgatásáról mutatunk be néhány képet. Főleg a ma 60 éves Méhes Mariettáról.
Tovább

Karakán volt, nem mutatott jól a propagandafilmben

június 16., 13:59 Módosítva: 2018-06-17 13:03
656
Hosszú csend utáni hír a Népszabadságban: Nagy Imre és társai ügyében a bíróság meghozta ítéletét, „az ítéletet végrehajtották”. A perről ma már szinte minden részlet ismert, 1958 júniusában azonban a nyilvánosság alig tudhatott valamit. Nagy Imrének szovjet jóváhagyásra, de Kádár döntése alapján kellett meghalnia, a perről propagandaanyagot is készítettek, de mivel Nagy Imre nem volt hajlandó eljátszani a neki szánt szerepet, a perről készült korabeli propagandafilmet soha nem mutatták be, dobozban állt a rendszerváltásig. Az eredeti 35 mm-es film kockáit a Magyar Nemzeti Levéltár jóvoltából most a Fortepan kifotózhatta , ezzel 60 év után soha nem látott, új fényképeink lettek a XX. századi Magyarország talán legfontosabb peréről. Ezekből közlünk válogatást.

A dobozban hagyott propagandafilm sajátos oxymoron, de csak mint a XX. századi magyar történelem, melyben egy vezető kommunista politikus volt az antibolsevik szabadságharc vezéralakja, a forradalmi kormány vezető figurája hajtotta végre a forradalom utáni megtorlást, és a nevével illetett rendszer lehetett a békés stabilitás záloga, noha véres hazugságon és megszegett ígéreten alapult.

A rendszerváltás legsűrűbb pillanatai között ott a helye a szellemileg összeroppanó, a morális szembenézéssel és a kimondással hiába próbálkozó Kádár utolsó nyilvános motyogásának Nagy Imréről, akiről az agg pártfőtitkár csak „az az ember”-ként tudott beszélni még ekkor is, a rendszer legfőbb tabuját személyesen is egy életen át magáévá téve. Kádár 1989. július 6-án azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és mártírtársait – túl a rendszerváltás nagy nyilvános rítusán, a június 16-i újratemetésen.

A ‘89-es újratemetés előestéjén a Magyar Televízió műsorszerkesztői arra készültek, hogy leadják ezt a bizonyos 1958-as filmet a perről. Az ügyészségről, ahol évtizedeken át őrizték, sikerült megszerezni a kópiát, de hiába készült el a másolat, az utolsó pillanatban közbeszóltak. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai megnézték a filmet, majd elérték, hogy azt mégse tűzzék műsorra – mondjuk mert úgy gondolták, hogy a kora-kádári propagandafilm nem méltó a mártírok emlékéhez.

A film ugyanakkor páratlan történelmi emlék. A pernek a részletes jegyzőkönyvei mellett megvannak az eredeti, ma már digitalizált hangfelvételei is, de ez az egyetlen filmfelvétel a tárgyalási napokról. 1958-ban nem pusztán dokumentálni akartak, az anyagot propagandacélra szánták, amit ennek megfelelő erős forráskritikával érdemes kezelni. Az volt a Belügy elképzelése, hogy ha (az ő szempontjukból) minden jól megy, a filmet majd bemutatják; a 70 perces hossz nagy része „ellenforradalmi képeket” mutat megfelelő narrációval, a Köztársaság tér ostromát, lincseléseket, és más olyan jeleneteket, amelyek a hivatalos megtorló szöveggel voltak összhangban. Nagyjából 20 perc azonban a per eredeti felvételeit tartalmazza. Hogy mégsem mutatták be, azzal függ össze, hogy Nagy Imre karakán volt, nem próbálta feleslegesen menteni az életét, egyenes derékkal hallgatta végig az ítélethozatalt is – ez nem mutatott volna túl jól a nyilvánosságban.

Az 1956-os perekről most a Nemzeti Emlékezet Bizottsága készített egy egészen friss adatbázist, az ezt bemutató oldal pénteken indult el. Ők egy olyan virtuális hálót mutatnak be, amelyen a bíráktól az ügyészekig, a kihallgató tiszteken át a laikus bírákig követhető, hogy ki milyen perben működött közre, mi volt az előéletük, hogyan alakult később az életpályájuk. Nagy Imre és társai 1958-as peréről pedig az 50. évforduló környékén készült egy dokumentumfilm Nagy Kata rendezésében, a szerkesztő-szakértők Hanák Gábor és Szabó Csaba voltak. Ez a legteljesebb, hiteles filmes anyag a témáról, melyet most megkaptunk az alkotóktól, mindenképpen érdemes legalább belenézni:

A Belügy által készített eredeti filmfelvételeket azonban 1961-ben leselejtezték és megsemmisítették – ugyanabban az évben, amikor Nagy Imre holttestét is kiásták titokban abból a jeltelen gödörből, ahová az Országos Börtön sétálóudvarán három évvel korábban elásták, és átvitték a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájába, hogy „Borbíró Piroska” néven ugyancsak jeltelen sírba elföldeljék. Így történt, hogy mára csak ebbe a propagandafilmbe bevágott részletek maradtak meg a perről.

Tovább

Hidegháború fiákerekkel

június 10., 10:49 Módosítva: 2018-06-11 01:48
41
Sok száz méter filmszalaggal mentek ki 1959-ben a magyar filmesek Bécsbe, hogy az eredetileg német világháborús felvevőgépükkel forgassanak az osztrák fővárosban. Dunai sétahajókázás, ünneplő tömeg, egzotikus szépségek és utcai propagandaháború: három évvel a magyar forradalom leverése után Bécsben tartották a valójában Moszkva által szervezett Világifjúsági Találkozót. A kényes helyzetű, semleges Ausztriában antikommunista performanszok kísérték a kommunistabarát nemzetközi dzsemborit. A „Bécsben találkoztunk” című kisfilm mellett fennmaradtak a kivágott kockák is, melyek a Filmarchívum és a Fortepan jóvoltából most nyilvánosságra kerülnek. Hidegháborús ifjúságpolitika fiákerek között: 1959.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Nyugaton rendezték meg a valójában a Kreml érdekeinek megfelelő nagy Világifjúsági Találkozót (VIT). Ausztria geopolitikai értelemben csak félig volt a Nyugat része: 1955-ben ugyan kiment a Vörös Hadsereg, de a semleges Ausztria ezután sem volt kívül a szovjet befolyási övezeten. Putyin mostani bécsi barátkozása érdekes aktualitást ad az 1959-es fiesztának: a néhány évente megrendezett VIT hivatalosan a béke és a népek barátságának ügyét képviselte, a gyakorlatban azonban ez is szovjet megszállás alatt volt. A sokezres találkozók, felvonulások, a gyarmati népek melletti kiállás, a békeharcos üzenet Nyugaton is a moszkvai érdekeket szolgálta.

Az esemény a magyar nyilvánosságban is propagandafeladatot töltött be. A VIT-en forgatott „Bécsben találkoztunk” című kisfilmet az a Kolonics Ilona rendezte, aki az ‘56-ot a kádári perspektívából bemutató Így történt”-et is készítette 1957-ben. A bécsi film ma a Filmarchívumban van, de ugyanott őrzik azokat a próbakockákat is, melyekből a fényeléshez csináltak próbatekercseket. Ezeket utólag általában kidobják, a film operatőre, Szabó Árpád – a HDF egyik legnevesebb operatőre, aki a londoni 6:3-on is forgatott  azonban szokása szerint eltette őket.

Tovább

10x10 centis kanárisárga jel a szív fölött

június 3., 18:41 Módosítva: 2018-06-09 09:52
1256
Tíz. Ennyi a sárga csillagot viselőkről készült fotók száma a Fortepanon. Még kevesebbet ismerünk név szerint közülük. Olyat, aki maga mesélheti el történetét, egyetlen egyet. Ő Szilárd Vera. Nemcsak a Fortepanon kevés a holokauszt-témájú kép. A legtöbbet, köztük a Szilárd család eredeti fotóit őrző Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárának holokauszt-gyűjteménye nagyjából ezerháromszáz fényképből áll – ami viszonylag kevésnek tűnik a magyarországi holokauszt történelmi traumájához mérten. A kevés elkészített fotóból még kevesebb maradt fenn, leginkább Budapesten készült csillagos igazolványképek.
Tovább

Saját vérüket adták magyarok a koreaiaknak

május 27., 17:50 Módosítva: 2018-05-28 09:37
108

Kevesen emlékeznek rá, de a II. világháború után volt egy második időszak is a magyar történelemben, amikor országunk közvetetten ugyan, de ismét háborúban állt az Egyesült Államokkal. És meg kevesebben vannak még életben azok közül, akik maguk is részesei voltak a Magyar Népköztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság közti barátság megtestesülésének, a koreai háború idején és után nyújtott magyar orvosi segítségnek.

1950 nyarán, egy hónappal a koreai háború kitörése után magyar orvosok utaztak Ázsiába, hogy munkájukkal segítsék a háború észak-koreai sebesültjeinek gyógyítását. Az ideológiai testvériség jegyében összesen nyolc, jórészt egészségügyi dolgozókból álló magyar csoport dolgozott Kínában és Koreában, több helyszínen is, kezdetben volt hogy borzalmas háborús körülmények, bombatámadások közepette.

A magyar orvosok Szarivon (vagy ahogy az ötvenes években írták: Szorivon) városában létrehozták a Rákosi Mátyásról elnevezett hadikórházat, majd 1952-ben ezerágyas klinikává fejlesztették. A körülbelül száz fős személyzettel dolgozó Észak-Koreai magyar kórház egészen a fegyverszünet megkötéséig, 1953-ig ellátta a sebesült, beteg katonákat és civileket, utána még négy évig működött magyar orvosokkal, magyar irányítás alatt, és ha minden igaz, még ma is kórházként funkcionál, továbbra is Rákosi Mátyás nevét viselve.

Az utolsó magyar egészségügyi csoport 1956. június 6-án idult Észak-Koreába, erről így írt a Magyar Távirati Iroda:

Szerdán reggel a Nyugati-pályaudvarról elindult Koreába a VIII. magyar egészségügyi csoport 17 tagból álló második része. A magyar egészségügyi dolgozók résztvesznek az ujjáépülő Korea egészségügyi szervezetének fejlesztésében, a szorivoni tartományi kórház munkájában. A kórház ebben az esztendőben ujabb épületekkel és felszerelésekkel gazdagodott, az ágyak száma harminccal bővült. Az uj ambulancia épületében megkezdődött a munka. Üzembe helyezték a kórház uj, nagyteljesítményű röntgengépét, s megkezdte működését a sugárterápiás osztály is. A koreai kórház a csoport megérkezésével egy időben lép működésének hetedik esztendejébe. A Koreában járt magyar egészségügyi csoportok eredményes munkájukkal méltán váltották ki háborúban és békében egyaránt, a koreai nép háláját és elismerését.

A baráti kommunista országban végzett munkájuk elismeréseként többen részesültek állami kitüntetésben. Az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend kitüntetést adományozta "a koreai Rákosi Mátyás kórháznál végzett kiemelkedő munkájuk elismeréséül dr. Bakács Tibornak, a János kórház igazgató főorvosának, dr. Erdélyi Lászlónak, a Sebész Továbbképző Klinika sebész szakorvosának" - írta az MTI 1956. július 2-án.

Az utolsó magyar orvoscsoport egy évvel később, 1957. július 11-én érkezett vissza Magyarországra miután június 20-án átadták a kórházat a koreai egészségügyi minisztériumnak. Az MTI összefoglalója szerint a magyar orvoscsoport tagjai

mintegy százhúszezer koreai betegnek és sebesültnek nyújtottak orvosi segítséget, több, mint hétezer súlyos operációt hajtottak végre és többezer koreai betegnek, sebesültnek a magyar egészségügyi dolgozók saját vérüket adták, hogy megmentsék őket.

A Koreában dolgozó magyar orvosokról Kocsis Piroska, a Magyar Országos Levéltár kutatója közölt 2005-ben 18 oldalas összeállítást az ArchívNet-en. A rengeteg korabeli forrást nyilvánosságra hozó publikáció bemutatja a Rákosi Mátyás kórház sorsát, hogy milyen egészségügyi és háborús körülmények között kellett a magyaroknak dolgozni, és a hivatalos állampárti propagandán túlpillantva mesél a kórház belső, magánéleti botrányoktól sem mentes életéről is. (Vujity Tvrtko 2010-ben külön riportban foglalkozott a levéltári kutató témájával.)

Az alábbi, nyilvánvalóan már a háború vége után készült képek készítőjéről, a rajtuk szereplő emberekről nincsenek információink, a fotók lomtalanítás során kerültek egy gyűjtőhöz, aki végül a Fortepannak adományozta a fellelt negatívokat. 1950 és 1957 között 225 magyar egészségügyi dolgozó járt Koreában, közülük jó ha öten-tízen élnek még ma is. Amennyiben közülük, vagy a rokonok közül bárki felismer valakit az alábbi fortepanos képeken, köszönettel vesszük ha megírják nekünk a kep(kukac)mail.index.hu címre.

Tovább

Amikor még cápányi halakat adott a Duna

május 20., 23:57 Módosítva: 2018-05-22 07:29
1288
Most, ahogy gyakorlatilag betiltották a természetes vízi halászatot – tegyük hozzá, azért nagyjából jogosan – különös érzés nézni egy eltűnőben lévő mesterség kordokumentumait. A tógazdasági halászatot nyilván nem tiltották be, hiszen akkor honnan kerülne a piacokra haláru, tehát a modern halász szakma az tovább is él, de a klasszikus vadvízi halászmódszerek – varsázás, kosarazás, táplizás – gyakorlatilag kihalás szélén állnak. A Fortepan képsorozata már a halászat egy modernebb formáját mutatja be, de a korabeli teherautók mellett feltűnik még halszállító lovas szekér, klasszikus dunai halászbárka, és az azóta a hazai vizekből eltűnt vizát kínáló halárus.
Tovább

Régen is teregettek, táncoltak, sorbanálltak

május 13., 13:07 Módosítva: 2018-05-14 05:27
1246
"Az ő arcát mindig valami nagy-nagy elégedettség öntötte el, mintha kamerája előtt nem is az ötvenes-hatvanas évek eseményei, hanem az éden szivárványos boldogsága úszott volna el. Isteni dolog filmet forgatni – ez volt az arcára írva" - így emlékezett a Filmvilágban 1992-es halálakor Szabó Árpádra egykori világosítója és segédoperatőre, Ragályi Elemér. Szabó az a fajta operatőr volt, aki nagyjátékfilmekben nem dolgozott, de az ötvenes évektől kezdve szinte élete végéig volt munkája: riportokat, híradófelvételeket, kisfilmeket, rövid dokumentumfilmeket fényképezett, és pár alkalommal rendezett is.
Tovább

Száz év anyaság időtlen pillanatai

május 6., 14:46 Módosítva: 2018-05-07 09:47
637
Ha rákeresnek a Fortepanon arra, hogy ‘anya’ vagy ‘család’ ugyanazokat az ismétlődő pillanatokat fogják megtalálni, bárhová is kattintanak a történelem idővonalán. Ugyanaz a mozdulat és ugyanazok a gesztusok ismétlődnek 1910-ben, mint a rendszerváltás idején. Az évtizedek alatt csak a díszletek változnak: a lovaskocsit felváltja a Lada, ruhadivatok jönnek és mennek, de a képeken a gyermekét a kezében tartó anya képe időtlen. Pont olyan, mint ma, vagy holnap. A következő fotókhoz nem sok részletet ismerünk a körülbelüli évszámon kívül, de a képek nem is szorulnak bő magyarázatra. Anya minden képen anya marad, és akkor is ott van a fotón, amikor nem látjuk a képen: anya ott van a kamera mellett kinéző, biztonságos pontot kereső gyerek szemében, és a gondtalanul alvó babában is.
Tovább

Tápéi cigányok, római modellek: Vinkler László életműve a perifériáról

április 29., 17:26 Módosítva: 2018-04-30 14:07
307
Az egyes korszakokat vizsgáló kiállításoknak rendszerint az a legfőbb tanulsága, hogy sorra kerülnek elő olyan megrendítő képek, amik – készítőikhez hasonlóan – valamiért nem kerültek be a hivatalos kánonba. A fősodron kívüli, periférikus világokban is szétnéző emberek kiváltsága így az adott képek, vagy a festők munkásságának ismerete. Vinkler László életműve annyira gazdag, sokrétű és összetett, hogy minden bizonnyal ebből a komplexitásból adódik: csak azok merülnek el benne, akiket izgat ez a sokrétű szövet, ami a festőként, íróként és művészettörténészként is maradandót alkotó művész életművét adja.
Tovább

Amikor a Lánchíd még fából volt

április 22., 13:04 Módosítva: 2018-04-23 13:25
531
Hamarosan évekre elbúcsúzhatunk a Lánchídtól: még néhány hónap, és megkezdik a felújítását, a végleges döntést a napokban hozza meg a főváros. Remek apropó arra, hogy egy rakás fotót posztoljunk a város legöregebb Duna-hídjáról. Vagyis nem is kifejezetten róla. A Lánchíd ugyanis megkerülhetetlen, szerves eleme lett a városnak, nem is olyan képeket válogattunk össze, amelyeken ő a főszereplő, inkább olyanokat, amelyeken csak úgy ott van.
Tovább

Szalámival és merülőforralóval indultunk Nyugatra

április 15., 17:03 Módosítva: 2018-04-16 13:07
1174
Ha megtapasztaljuk, miként élnek mások, rajtuk keresztül számunkra is megnyílik a világ. Ezért az egyik leggonoszabb dolog korlátozni az utazás szabadságát. Megtiltani, hogy valaki eljuthasson oda, ahová vágyik. A szocialista rendszer ezt tette: előbb tiltott, majd korlátozott. Aztán amire szép lassan puhított a szigorú szabályozáson, elsöpörte az élet. A Fortepan néhány fotója alapján arról mesélünk, hogyan indultunk a nehézségek ellenére keletre és az áhított Nyugatra. Utazni csodálatos, utazzon, aki csak teheti!
Tovább

Fotó Akárki. Fotó Mindenki

április 2., 08:07 Módosítva: 2018-06-07 11:48
281
Újabb hagyatékkal bővült a névtelen Fortepan-szerzők sora: nemrég nejlonzacskónyi üvegnegatív érkezett egy kispesti pincéből – név, dátum, mindenféle feljegyzés nélkül. Puzzle-darabok az egyszervoltból: emberek, tekintetek, akkor mindennél fontosabbnak tűnő pillanatok, emlékbe elrakott fények, elraktározott mosolyok, évek, mozdulatok, amelyeket nézegetve majd megállítható és visszapörgethető az idő, felidézhető az eltűnt, az egyszeri.
Tovább

Sosem látott képek a mexikói túráról, amiért Puskás Öcsi is fradista lett

március 25., 15:52 Módosítva: 2018-03-26 16:21
481

Ismeretlen fotós ismeretlen forrásból származó képei kerültek a táti Szabó József adományaként a Fortepanhoz. A képek készítésének helye és ideje nagyjából körülhatárolható: Mexikó, 1947 júliusa és/vagy augusztusa. Ekkor járt ugyanis először a magyar futball szimbolikus klubja, mondhatni, kirakatcsapata, a Ferencvárosi a latin-amerikai futball egyik fellegvárában, Mexikóban. A túra a korabeli körülményekhez képest szövegben meglehetősen jól dokumentált: a Nemzeti Sport több tudósításban és színes riportban is beszámolt róla – részben a küldöttséget vezető Nagy László levelei alapján, amiket az FTC ügyvezetőjének küldött –, de írnak róla Fradi-könyvek és fradista portálok, fennmaradtak egyes mérkőzések jegyzőkönyvei, anekdoták az útról, de még egy álhír is.

A túra azonban képekben eddig nem volt dokumentálva. A Fortepannak adományozott fényképekből úgy tűnik, azok ilyen szándékkal készültek, ám nem leltük nyomát annak, hogy végül bárhol megjelentek volna. Biztosat azonban nem tudhatunk, mert nem ismerjük sem a képek készítőjének (vagy készítőinek) kilétét, sem azt, hogy kinek a megbízásából és milyen céllal fotózott.

De nézzük, mi az, amit tudunk! A Ferencváros futballcsapata néhány „légióssal” felturbózva 1947 júliusának közepén érkezett Mexikóba. Persze nem a mai értelemben vett légiósokról van szó, hanem arról, hogy kölcsönkapták Szusza Ferencet az Újpesttől, Puskás Öcsit és Mészáros Józsefet pedig a Kispesttől (azzal az indoklással, hogy az egész magyar labdarúgást képviselik a túrán). A Fradi akkoriban nem volt épp topformában – az előző két szezonban 4. és 5. lett –, Szusza és Puskás több góllal, utóbbi tö mesterhármassal is bizonyította, hogy ráfért az FTC-re a kölcsönvételük. 
A Fradi 1947. július 21. és augusztus 17. között, tehát szűk egy hónap alatt összesen 8 meccset játszott Mexikóvárosban, Vera Cruzban és Guadalajarában. A mérleg ötven százalékos, nyertek és vesztettek 3-3 meccset, és volt két döntetlen, a gólarányuk 24:20 volt. Ha csak a számokat nézzük, a legjobb eredményt a Montezuma elleni 5:1 jelentené, valójában azonban a Mexikó válogatott csapata elleni 3:3-as döntetlen jelentette a legjobb eredményt.

Ami azért is volt nagy siker, mert az első meccset, Vera Cuzban, az állami válogatott ellen még 3:2-re elveszítették. Igaz, ez nem sokkal volt az érkezés után, a játékosok még minden bizonnyal küzdöttek a jetlaggel is, a magaslati levegő okozta nehézségekkel is, meg bennük lehetett az is, hogy a landolás majdnem katasztrófába torkollt. Ennek híre Magyarországra is eljuthatott, valószínűleg torzítva, mert a Nemzeti Sportnak július végén vezércikkben kellett cáfolnia azt a hírt, hogy repülőszerencsétlenséget szenvedtek.

Tovább

Guszti és Guszta élete tizenhat képben

március 19., 00:07 Módosítva: 2018-06-07 11:48
359
„És ez az; az ember elbeszél egy epizódot, és maga is érzi, hogy ez nem az, amit tulajdonképp közölni akart. Hiányzik belőle a szél, a szag, a hang, a tetű, vagy tudom is én mi, ami azt az epizódot éppen azzá tette, ami volt...”– írta a háborút munkaszolgálatosként túlélő Feuer Gusztáv Ausztráliába szakadt barátjának 1946-ban, amikor a tébolyodott időkről akart valamelyest érzékelhető képet adni. A harmincas évek ismert belsőépítésze kamerájával mégis el tudott kapni valamit: sokféle arcot, kapcsolatokat, önfeledt nevetést, megélni nem félt pillanatokat, fényeket és árnyékokat – közben egy kis szippantás a korabeli Budapest hétköznapokon is izgalmas levegőjébe, egy röpke pillantás a korszak újító bútortrendjeire.
Tovább

Mit adott nekünk Bécs?

március 11., 08:41 Módosítva: 2018-03-12 07:42
806
Migránsokat, koszt, zsugorodó Lebensraumot, ezt bárki megmondja, aki látott már haditudósítást a Grabenből. Továbbá örök emigrációs célpontot nekünk, irigységet és bezzegbécsezést, meg persze királyokat, pár százezer Gorenjét és Grundigot. Valamint képeket és sztorikat: a Fortepan hetvenes évekből származó bécsi fotói és az indexes újságírók gyerekkori történetei arról, mit tudott adni Bécs, amikor kinyílt a világ, és mi kíváncsiak voltunk rá.
Tovább

Gavalléros könnyelműség, játékszenvedély, zöld gyep

március 3., 22:35 Módosítva: 2018-03-04 15:42
143
A lófuttatás a legtöbbször családi ügy, a sportág őshazájában, Angliában is több száz éve ugyanazok a dinasztiák a lótulajdonosok. Itthon is az arisztokrácia hobbija és életformája lett a 19. század második felétől lóversenyzés, de tehetős polgárcsaládok is beszálltak a futtatásba. Egyik ilyen volt a Petanovits család. Az idősebb Petanovits József vendéglősként lett ismert, majd a lóversenypályák, a turf elmaradhatatlan alakjává is vált a huszadik század legelején. Később fia, ifjabb Petanovits józsef vitte tovább az istállót. Lelkes fényképész is volt, a családi fotók mellett gyűjteményében rengeteg kép maradt fenn az 1930-as évek Dunakeszijéről és Alagjáról, valamint a lóversenyről.
Tovább

A kettes számú Fortepan

február 24., 18:17 Módosítva: 2018-02-28 11:34
615
A Fortepan hatalmas gyűjteményében több ezer lomtalanításon vagy ócskapiacon talált fotó is szerepel. Az évek során több olvasótól is érkeztek már hozzájuk ilyen talált képek, általában csak egy-egy kupac fotóról volt szó. Most viszont valami szokatlan történt.
Tovább

Ahogy a mondás tartja: alkalom szüli a fotballt

február 19., 00:05 Módosítva: 2018-02-28 11:34
101
– Ugye, elvtársak, ahogy a népi bölcsesség is mondja, nem mind arany, ami fémlik, de a sport erő, egészség, és a futás sem szégyen, ha hasznos. (Taps.) Itt, ebben az imperilizmus lángjaitól ölelt gyáva népnek nincs hazájában fel kell készülnünk arra, hogy rossz pénz nem boldogít, csak jó, ha van miből elvenni. Ööö, elveszni.Az MSZMP Dél-Buda–Észak-Pesti Munkahelyi Alapszervezeti Függetlenített Pártbizottsági Titkárainak negyedéves tanácsülésére bizonytalan csend telepedett. Mindenki érezte, hogy Sinkófa elvtárs valamire ki akar lyukadni, de senki nem tudta, hogy mire. De hamarosan kiderült, mire. – Tudjuk, hogy az imperilisták megpróbálják meghódítani a világot, terveket kohászolnak arra, hogyan gyűrjék maguk alá a szabad világot. – Kovácsolnak – szólt közbe egy halk hang. – Kovácsol, kohászol, egykutya ura a fakó, hát nem? Hát mit kovácsolna, ha nem kohászolnánk? Egy pillanatnyi csönd után folytatta a szónok. – De emlékszünk arra is elvtársak, hogy a leggazabb imperilistát is meg tudjuk ragadni ott, ahol neki a legjobban fáj. A magyar nemzet..., ööö, a magyar nép..., igen, és főleg a dolgozó munkás-parasztság, emlékezhetünk, ott is csapást tudott mérni rájuk, ahol senki nem várta: a fotballban. Gondoljunk csak a dicsőséges londoni hatháromra! – Futball, Sinkófa elvtárs – szóltak neki ismét. – Persze, persze, hiszen futni kell, sőt, az az igazi, ha a labda fut, ami ugye keletnémetül is úgy van, hogy ball. Szóval fusson az a ball, elvtársak, sőt, a jobb is, mármint nem a klerikális elhajlók, azok legfeljebb csak a történelmi igazságszolgáltatás elől, hanem a lábak és a labdák. Azt indítványozom tehát, elvtársak, hogy kerüljön elfogadásra egy dél-buda–észak-pesti körzeti grundépítési program, ahogy a szocializmus alapjait, építsünk úgy fotballpályát is, ahogy a költő elvtárs mondta, százat, ezeret. Kispályát, nagypályát, füveset, salakosat – minden gyeptégla tégla az imperilizmus koporsójában is. A képek egy tekercs talált filmről származnak, keletkezésük időpontjáról, körülményeiről, a fotós személyéről, a képeken szereplőkről sem tudunk semmit. Ha felismeri magát vagy bárkit, ha tud valamit az eseményről, írjon nekünk bátran! Az alábbi és fenti cselekmény tehát kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.
Tovább

Vizezett sör, fasírtos kenyér és tánc

február 14., 16:54 Módosítva: 2018-02-15 10:56
1354
“Amikor találkozunk, egymásra mosolygunk, majd súlyos sértéseket vágunk egymás fejéhez. És még utána is mosolygunk. (...) A jelenlevők meg döbbenten állnak, nem értik, várják, mikor csattan a pofon, mikor vesznek ezek ketten örökre össze. (...) Mert nem tudnak valamit, amit mi ketten biztosan igen. Hogy nem az a fontos, mit mondanak, hanem, hogy ki” – írta Kincses Károly fotótörténész Szalay Zoltán fotóriporterről, a Magyar Sajtófotó Kiállítások atyjáról.
Tovább

Divatfotók a 70-es évekből, a Lánchíd oroszlánja mellől

február 11., 18:25 Módosítva: 2018-02-12 12:01
372
A hetvenes években egészen más volt a divatfotózás, mint ma: nem tömörültek izgatott stylistok a modellek körül, nem rohangáltak fáradt asszisztensek a fotós mellett, a manökenek gyakran saját ruháikat, kiegészítőiket is viselték. Jávor István fotós a modelljeit, például Pataki Ágit vagy Sütő Enikőt műterem helyett lovardába, mellékutcákba, nemzeti parkba vitte. Lendületes, energikus képei új színt hoztak a korábbi unalmas, statikus magyar divatfotózásba. A hiánygazdaság éveiben a divatfotók jellemzően nem hatottak közvetlenül a kereskedelmi forgalomra, a ruhagyáraknak inkább arra kellettek a képek, hogy kiadványaikban, üzleti partnereiknek szánt ajánlataikban megjelentessék a legújabb kollekciót.

Jávor István fotóival már többször foglalkoztunk itt az Indexen: bemutattuk amerikai, kárpátaljai képeit, a legendás Taurus gumigyárban készített anyagát, a Jedlik Ányos Gimnázium bolondballagását, majda Régi idők focijának forgatási képeit is, most pedig divatfotókat válogattunk a hetvenes és nyolcvanas évekből. Jávort ma legtöbben dokumentumfilmesként ismerik, de fotósként kezdte, sőt, talán még kevésbé közismert, hogy gombügynökként is tevékenykedett: pályája egy rövidebb szakaszán kézzel készített míves kabátgombokat forgalmazott.

A Fényképész Szövetkezet fotós-tanulója volt, amikor megismerte, majd feleségül vette a Május 1. Ruhagyár igazgatójának, Kovács Józsefnek a lányát, és rengeteg embert megismert, akik a ruházati iparban dolgoztak. Akkoriban a divatfotók művi, merev állóképek voltak, a modellek próbababaként viselték az adott blúzt, kabátot vagy sapkát. "Élőbb világot szerettem volna, valami mást mutatni, mint a megszokott. " - mondja Jávor István, aki munkáinak nagyobb részét a Fortepannak adományozta.

Így lett a filmgyári standfotóval egy időben divatfotós, bő tíz évig rendszeresen dolgozott ruhaipari nagyvállalatoknak: főként a FÉKON Ruházati Vállalatnak az Elegant Május 1. Ruhagyárnak, a Hungarocoopnak, a Magyar Divat Intézetnek.

Tovább

Volt, amikor Afrika fogadta be a magyar menekülteket

február 4., 23:15 Módosítva: 2018-02-05 13:32
1614
Ki gondolta volna 1956 nyarán Magyarországon, hogy néhány hónap múlva Afrikában kezd új életet? 1300 magyarral ez történt mégis: a forradalom utáni menekültáradat befogadó országai között ott volt a Dél-Afrikai Unió is. Az oda kerülő magyarokról sok évtized után bukkant elő egy tekercs felvétel. A fotók osztrák menekülttáborokban készültek az indulás előtti napokban. Búcsú Magyarországtól, búcsú Európától.
Tovább

Józsefvárosi rontom-bontom

január 27., 20:00 Módosítva: 2018-01-28 23:01
728
A fotózás csak egyik és nem is túl hosszú epizódja Vizsnyiczai Erzsébet (1948-1996) életének. Vízs, Vizsnya (a barátai hívták így) tizenhat éves kora óta állt futószalag mellett, volt segédmunkás, takarított, gyerekekre vigyázott, szőtt, varrt, zűrös helyeken mosogatott. Aztán jött a színház, előbb a botrányos és lázadó csepeli Utcaszínház, majd Kaposvár Ascher Tamás meghívására.
Tovább

Húsz pompás kép a magyar közlekedéstörténet aranykorából

január 21., 23:54 Módosítva: 2018-01-22 13:35
264

Közel 1100 csodás, és zömében magyar vonatkozású képpel gazdagodott pár nappal ezelőtt a Fortepan amúgy is lenyűgöző gyűjteménye. A fotók a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményéből kerültek elő és lettek digitalizálva az elmúlt hónapokban, általuk korábban sosem tapasztalt betekintést kaphatunk a hazai közlekedéstörténet talán legizgalmasabb korszakába, a XX. század első felének évtizedeibe. (Mellékszál, de érdemes itt megjegyezni, hogy azt nem sok hazai közgyűjtemény mondhatja el magáról, hogy a kezelésében lévő gyűjtemény széles körű megosztásán dolgozna olyan elánnal, mint a Közlekedési Múzeum, ahol jelenleg is folyik az archívum újraleltározása és digitalizálása. Az, hogy most bárki megtekintheti ezeket a fotókat, annak köszönhető, hogy a múzeum szeretné, ha a nyilvánosság a lehető legnagyobb hozzáférést kaphasson anyagaikhoz, és ezért szerződtek a Fortepannal az archívum egyes részeinek közzétételére.)

A Fortepanon bárki számára hozzáférhető fotók felölelik a repülés, a hajózás, a közúti és kötöttpályás közlekedés hazai történetének kezdeti éveit. A javarészt amatőr fotósok által készített képek jellemzően a második világháború előttről származnak és akad köztük jó pár kényes darab is: az értékes, üvegnegatívra készült fényképek megőrzésére és közzétételére külön hangsúlyt fektettek a projektben dolgozók.

A képek több forrásból, hagyatékokból, múzeumi gyűjteményekből származnak. Több mint ötszáz képpel kiemelkedik a repülés történetét feldolgozó képgyűjtemény, amiben most elérhetővé vált az Asbóth-örökség fotóanyagának jelentős része, de lenyűgöző fotókkal mesél a korai magyar repülés történetéről a repülőgép- és repülőgépmotor-tervező Kolbányi Géza, Czapáry Jenő (Magyar Aero Szövetség) vagy épp Wéber Károly akrobata-repülő hagyatéka is. Ezek mellett fontos megemlíteni, hogy 1978-ban Pölös István szentesi tanár a Közlekedési Múzeumnak adományozott több száz 1910-1930 között készült üvegnegatívot, amik a közlekedéstörténet szinte minden ágát felölelik a korai villamosoktól, mezőgazdasági lokomotívokon át automobilokig és repülőkig.

Az Index az elmúlt időszakban már többször foglalkozott a Közlekedési Múzeum archívumával, az alábbi válogatás egyes képei kapcsolódnak is ezek közül pár korábbi cikkünkhöz, de itt érdemes lehet külön feleleveníteni az első magyar légballon vagy a felcsúti határba pottyant első magyar óceánrepülők történetét is. (Ez utóbbiról több új kép is került fel a Fortepanra, Endresz György és Magyar Sándor utazását ugyanis végigkísérte a már említett Czapáry Jenő, akinek özvegye számos üvegnegatívot adott át a Közlekedési Múzeumnak.)

Az ingyenesen elérhető és kutatható Fortepan adó 1 százalék felajánlásával is támogatható: a Summa Artium Alapítvány adószámára befolyt teljes összeget a Fortepan működtetésére fordítják: 18128510-1-41.

Tovább

Hét Fortepan-képet sikerült beazonosítani

január 14., 23:27 Módosítva: 2018-01-15 15:40
342
Két héttel ezelőtt 13+1 olyan fotót mutattunk meg önöknek, amelyek az elmúlt évben kifogtak rajtunk. 13 képnél a helyszínt kerestük, a +1-es fotón a szereplőt. Közel száz email és hozzászólás érkezett, még Mexikóból is kaptunk levelet – utóbbira még visszatérünk. A talán legizgalmasabb megfejtésről külön riport is készült, főszerepben Mechtl Gabriellla mesterkozmetikussal.
Tovább

Megérkezett-e már az NDK-s turmixgép, a levehető ajtós?

január 7., 15:19 Módosítva: 2018-06-11 17:26
812

Jó napot kívánok, érdeklődni szeretnék, hogy az NDK turmixgép, a levehető ajtós, megérkezett-e már?

A magyar kabarétörténet egyik legjobb darabját és abból az egész korszakot elképesztő sűrűséggel leíró szállóigévé vált kérdést köszönhetjük Kern Andrásnak: az 1979-es Halló, Belváros ugyan a korszak állami telefonszolgáltatását figurázta ki, de a fentebb olvasható, a kabarétréfa során többször visszatérő sor a szocialista tervgazdálkodásról, a hiánygazdaságról és pult fölötti és alatti kereskedelemről ugyanúgy mesél.


Alábbi válogatásunk olyan képeket mutat meg a Fortepan archívumából, amik mintha egyenesen a Kern András által megidézett Vasedény boltban készültek volna. Ha nem pont így, de azért szépen szemléltetik, miként váltak ha lassan is, de egyre biztosabban a magyar háztartások részeivé a különféle háztartási műszaki cikkek, kisgépek. És elöljáróban annyit elárulhatunk: fotósorozatunk happy enddel zárul!

Tovább

Fortepan: totózás tippekkel és tippek nélkül

január 1., 11:45 Módosítva: 2018-01-02 00:08
226

2016. végén egy tucat olyan képet mutattunk Önöknek, amiknek a helyszínét nem sikerült azonosítanunk. A segítségüket kértük és pár nap alatt többszáz ötlet érkezett, köztük jópár helyes megoldás is.

Most az ezévi legidegesítőbb fotókat szeretnénk megosztani, illetve bedobunk pár, évek óta megfejtetlen fényképet is, hátha most győz a közös emlékezet. Idén több mint 15.000 fotót publikáltunk a Fortepanon és jórészükhöz született képleírás is. Köszönhetően a 20-30 ismeretlen olvasónknak, akik napi rendszerességgel ötletelnek a Fórumon

Egy-egy kép "megfejtésekor" általában a Google Streetview az igazoló eszköz. Ritkán fordul elő, hogy ne maradna valami nyoma egy - akár százéves - utcaképnek a jelen utcaképén. Sokszor valami apróság - egy kerítés-lábazat, egy villamos felsővezeték kampó, vagy egy pincerács - őrzi az évtizedekkel ezelőtti városképet. Mégis vannak képek, amik kifogtak rajtunk, de úgy érezzük, hogy a személyes emlékezet segíthet rátalálni a helyszínre. Jöjjön tehát az idei legidegesítőbb 13+1 fotó! A kérdés: hol járunk? Megfejtéseket küldhetnek ide is.

A képek kiválasztásában Péter Gábor és Simon Gyula segített.

Tovább

Amikor még szabályozni kellett a budapesti úttesten a szánkózást

2017. december 23., 22:25 Módosítva: 2017-12-25 08:44
1001
Ma már különlegesnek hangzik, de régebben egyáltalán nem volt ritka, hogy méretes hótorlaszok bénították meg telente a fővárosi közlekedést. A 1907-es sokkoló havazásnál a villamosok és omnibuszok sem jártak, és a korabeli lapok szerint olyan rettentes dolgok is történtek, hogy a budapestiek gyalogosan araszolva a jeges utcákon "minden két lépés után egyet visszacsúsztak". Sőt, 1940-ben a dunai jégzajlások miatt a Lánchíd lábánál a folyóba csúszott és elmerült Kató, a nagy médiafigyelmet befutó kotrógép. 1907 és 1972 közötti fotókat válogattunk fővárosi zord telekről és korabeli téli lapok havas, szánkós híreiből. Igen, brutális szánkóbaleset is lesz köztük.
Tovább

Keleti Fejek

2017. december 18., 00:31 Módosítva: 2017-12-18 15:23
120
Forgács Károlyt (1936-1994) messzire repítette a nehéz és kilátástalan gyerekkor, amelyben az írás és a fotózás jelentett menedéket. A nyitott szájpadlással született egri fiú az ötvenes évek elején egy örökölt, ócska fényképezőgéppel indult. Osztálytársairól készített eleinte csapnivaló fotói után hamarosan helyi és pesti lapok közölték felvételeit, írásait. Ekkoriban még újságíró akart lenni, de beszédproblémái miatt nem vették fel az egyetemre. Mindez 1956-ban történt, így sokakkal együtt ő is a disszidálást választva hagyta maga mögött régi életét. Később úgy emlékezett vissza, hogy a dicsőséges visszatérésről álmodozva és a „rendkívüli életre hivatottak tudatával” indult el „önkényes és önkéntes tanulmányútra”.
Tovább

A csinos, jó modorú kántorból lett tömeggyilkos merénylő

2017. december 10., 19:28 Módosítva: 2017-12-11 14:40
667
86 évvel ezelőtt történt az egyik leghíresebb magyar merénylet: Matuska Szilveszter robbantott a biatorbágyi vasúti viadukton. A bécsi gyors mozdonya és több vasúti kocsi a mélybe zuhant. 22 halott, 17 sebesült. A "csinos, jó modorú fiatal" kántorból lett ügyeskedő üzletember végül 39 éves korára tömeggyilkos merénylő lett. A Fortepanon fantasztikus képek vannak a merénylet helyszínéről, ezekhez összefoglaltuk röviden, mi is történt. A válogatás apropóját az adja, hogy eddig ismeretlen öt képpel gazdagodott a Fortepan gyűjteménye Becker György adományozó jóvoltából.

A római katolikus családból származó Matuska 1892-ben született Csantavéren. Édesapja, Antal egy papucskészítő mester volt, aki meghalt, amikor Szilveszter tízéves volt. Matuska a kalocsai érseki tanítóképzőbe ment, ahol kántor-tanítói oklevelet szerzett. Püspökhatvanban szerzett állást. Amikor Jászárokszálláson nyaralt, a Jászvidék című lap így írt róla: "Mint ügyes kántor, néhai Nagy Lajos kántorunknak meghívására 1912 nyarán a vakációt községünkben töltötte, segédkezvén a kántori teendőkben. A csinos és jó modorú fiatalember csakhamar megnyerte környezetének barátságát, s dédelgetett kedvence lett a fiatalságnak. Míg délutáni szabadidejét a sportpályán töltötte (...) addig esti időtöltései a hajnalba nyúltak."

1913-ban Matuska bevonult, és a világháborút gyakorlatilag végigharcolta egy-két megszakítással. A háború kitörésekor őrvezetői rangban harcolt a szerb harctéren. Megsérült, majd előléptették; 1914 decemberében hadapródőrmesterként került kórházba, aztán végül a tiszti iskola helyettesparancsnoki tisztségéig jutott. 1915-ben az orosz harctérre vezényelték, majd megjárta a pécsi honvédezredet és az erdélyi trachomás századot is, ahol parancsnok volt. Főhadnagyként szerelt le, és a háború után szülőfalujába tért vissza, hogy tanítóként dolgozzon, ami mellett kereskedni is kezdett. Miután megszületett a lánya Mezőtúron is gazdálkodásba kezdett, majd 1922-ben már Budapesten élt. 1928-ban pedig Bécsbe költözött, ahol ingatlanokkal kezdett foglalkozni, de ez már nem annyira jött be neki, sőt csődközeli helyzetbe került. Próbálkozott mindenféle találmányokkal, az egyik ilyen éppen egy olyan dolog volt, ami jelzi a mozdonyvezetőknek, hogy a sínen valamilyen akadály van a vonat előtt. Végül aztán fel is robbantott egy vasúti hidat, rajta egy vonattal.

1931. szeptember 12-ről 13-ára virradó éjszaka, néhány perccel éjfél után Matuska felrobbantotta a Bia és Torbágy közötti viaduktot, amint azon éppen áthaladt a bécsi gyors. A balesetben 22 ember halt meg és további 17 megsérült. De mielőtt ennek részleteire kitérnénk, tegyük hozzá, hogy nem ez volt Matuska első és egyetlen robbantásos merénylete, vagy annak kísérlete vonatok ellen. Mint a bécsi tárgyalás során kiderült  a bajorországi Jüteborgnál, illetve Ansbachnál is próbálkozott ezzel.

Tovább

A felcsúti határba pottyantak az első magyar óceánrepülők

2017. december 3., 19:49 Módosítva: 2018-02-28 11:34
274

Nagy, földöntúli dolgok estek meg Felcsúton hajdanán. Egy nyári délután az Úr 1931. esztendejében például egyenesen egy repülőgép pottyant a kukoricásba. Óperencián túlról hozta az égi üzenetet: Igazságot Magyarországnak, “Justice for Hungary”! A kényszerleszállás ellenére a hős aviatikusokat világrekorderként ünnepelte a trianoni csonkaország: az óceánt elsőként átrepülő magyarok, revíziós propaganda és a tragikus vég a Fortepan archív fotóin.

„Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá: Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb.”

Így hajtották el emlékei szerint a Légügyi Minisztériumból Magyar Sándort, az első magyar légipostajárat pilótáját, amikor előhozakodott merész tervével: átrepülné ő az Atlanti-óceánt Amerikából, ha egy mód van rá, de úgy, hogy meg sem áll a magyar anyaföldig.

Igaz, ami igaz, a Trianon után légi erejétől is megfosztott Magyarország nem volt éppen nagyhatalom a levegőben: a katonai korlátozásokkal a hadra fogható repülők zöméről is le kellett mondani. A maradék olyan volt, amilyen, ócska gépével Magyar is lezuhant pár évvel korábban. Csak 50 méterről és szerencséje volt: néhány műtét után el tudott menni földet művelni, aztán meg szerencsét próbálni Amerikába.

Az Atlanti-óceán átrepülésének ötlete Magyar fejéből pattant ki, de ez amúgy is benne volt a levegőben, mint vihar előtt a villamosság. Lindbergh 1927-es világszenzációja után nem volt hiány vakmerő jelentkezőből egyik parton sem, sikeres kísérletből azonban már inkább: sok próbálkozó már a felemelkedésnél elbukott; az extra üzemanyaggal terhelt gépek könnyen égő vesztőhellyé válhattak.

Tovább