A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

Amikor a diáklányok még derbit rendeztek az iskolaudvaron

október 14., 09:57 Módosítva: 2018-10-15 10:24
358
A Fortepan hatalmas gyűjteményében több ezer lomtalanításon vagy ócskapiacon talált fotó is szerepel. Az évek során több olvasótól is érkeztek már hozzájuk ilyen talált képek, általában csak egy-egy kupac fotóról volt szó. Egy álnév mögé bújt adományozó most újra – már másodjára - egy tetemes gyűjteményt ajándékozott az oldalnak: több mint tízezer, főleg bolhapiacokon összeszedett, talán már rég elfeledett negatív került a fotóarchívumhoz.
Tovább

Barkácsország barkácsdivatja: ez volt az Ez a divat

október 7., 20:00 Módosítva: 2018-10-08 13:07
179
Az ország egykor egyetlen divatmagazinja, az Ez a divat 1949-től 1993-ig működött. Eleinte a konfekciódivat népszerűsítése volt a fő cél, a háziasszonyok főként a korabeli csináld magad-ötletek miatt vették, de a szocializmus végére nemzetközi színvonalú lappá vált. Válogatás a Fortepan-kiállítás divatképeiből.
Tovább

Van olyan szám, amiben évtizedekig világelsők voltunk

szeptember 30., 23:32 Módosítva: 2018-10-01 17:41
254
1968. az év, amikor megkezdődik egy sötét időszak Magyarországon: világelsők leszünk az öngyilkosságban. Évente több ezren vetnek véget életüknek, a hazai csúcson már közel ötezren, és még ennél is többen tesznek rá kísérletet. A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlege hosszú évekig a fiókban tartotta az öngyilkossági helyszíneken készített fotóit. A gyűjtemény az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig, több mint három évtizeden át készült: sok tízezer, bűnügyi tetthely fotográfiája rendezetlen, feldolgozatlan negatívokon. A fotókat sokáig mi sem mertük megmutatni.

Ezek a képek szépek. De megdöbbentően és nehezen szépek. Vélhetőleg soha senki sem látta így a második világháború utáni évtizedek Magyarországát: a nyomort, a reményvesztést, a kietlenséget, a kilátástalanságot. Az OSA most száz fotót állít ki ezekből, kiválogatva azokat, amiken az áldozatok nem beazonosíthatók.
Tovább

Fölkoncoltatik, aki a SAS-behívót megtagadja

szeptember 23., 23:26 Módosítva: 2018-09-28 13:24
666
A bognármester Miklós Lajos Kőbányán, édesapja kocsigyártó üzemében dolgozott, amikor kitört a második világháború. A férfi az ukrán frontra került, megjárta a Don-kanyart, és ahol csak katonatársaival együtt elvonult, ott fotózott: bajtársait, mindennapi pillanatokat, és ha épp eltávja volt, a családját. Négyszer hívták be rövidebb-hosszabb időre, az utolsóból négy éves szovjet fogság lett. Visszatérte után már alig nyúlt a fényképezőgéphez.

A Fortepanon nemrég felbukkant hagyatékából egy családemberből lett katona életét és környezetét ismerhetjük meg, amit remek kézügyességgel és hihetetlen arányérzékkel örökített meg. Néhány képen a fotós lánya is rajta van. Bíró Istvánné Márta ma 80 éves, vele beszélgettünk.

Tovább

Volt egyszer egy Badacsony

szeptember 16., 22:05 Módosítva: 2018-10-02 21:56
1847
A Badacsony a Balaton-felvidék talán legjellegzetesebb hegye, amelyet idén is, mint már több száz éve minden ősszel, megtöltöttek a szüretelők és a csak egy korty borra vágyó kibicelők. És bár a hegy sokat változott az elmúlt évszázadban, a szőlő, a bor és a Balatonra nyíló csodálatos kilátás a 40-es, 50-es és 60-as években is ugyanúgy vonzották ide az embereket, mint most. A Fortepan képgyűjteményben megtalálható fotók segítségével most megmutatjuk, milyen is volt a szüret Badacsonyon akkor, amikor a szüleink és a nagyszüleink voltak gyerekek.
Tovább

Ma már temetik, régen démonként rettegték a rádiót

szeptember 8., 23:55 Módosítva: 2018-09-09 19:10
290
“Kedves emlékem, amikor a rádiózás első esztendejében egy kis eldugott faluba mentem szabadságra, és vittem magammal egy rádióvevőkészüléket. A falusiak csak ujságból értesültek arról, hogy rádió is van a világon. (...) Este, mire a készülék megszólalt, vagy száz ember állt Borsos néni udvarán. A néne, amikor fejére tettem a fejhallgatót és meghallotta a zenét, ijedtiben keresztet vetett” – emlékezett vissza az éppen tízéves magyar rádiózás indulására a rádiótársaság egyik mérnöke a Rádióélet egyik 1935-ös számában.
Tovább

Gáz nincs, valóságot nyomokban tartalmaz

szeptember 2., 14:58 Módosítva: 2018-09-03 12:32
179

A Fortepan ezen a hétvégén ismét különszámmal jelentkezik: Péterffy Istvánnak, a Pest Megyei Hírlap fotóriporterének a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készített képeiből válogattak és digitalizáltak ezernél több felvételt. Péterffy anyaga azért is fontos, mert olyan témákat dolgoz fel, amiből a Fortepanon, de más fotós archívumokban is kevés kép található: a vidék Magyarországának, elsősorban a kistelepüléseknek az életét, mindennapjait. Különösen érdekesek a kismesterekről (kádár, kovács, köszörűs), vagy a kisipari KTSZ-ekről, üzemekről (biciklipedál-üzem, baromfi-telep) készült képei – írja róla Tamási Miklós, a Fortepan egyik alapítója és üzemeltetője.

Péterffy 14 évesen a Pest Megyei Hírlap Monor és Vidéke mellékleténél kezdett külsőzni, harmadikos gimnazista, tehát csak 17 éves volt, amikor megkapta a sajtótudósítói igazolványt. Érettségi után, 1968-ban a lap vidéki szerkesztőségeiben kezdett gyakornokoskodni. Nemcsak hivatásos fotós volt, hanem hivatása volt a fotózás: harminc évig, egészen 2000-ig minden fekete-fehér fotóját maga hívta és nagyította saját laborjában. Már gyerekkorában érdekelte a fizika és a kémia, a bátyja kezdett felszerelni egy saját fotólabort, ahogy meséli, előbb tanult meg laborálni, mint fényképezni.

A kiállítások sosem érdekelték, „a sajtóban napi megjelenésem kielégítette közlési igényem” – mondta erről. Igaz, minikiállításai mindig voltak, mivel „a legjobb képek nem jelentek meg, ezekből a szerkesztőség falán volt állandó kiállítás, minden betérő nagy örömére”. Sőt, néha nemhogy nem jelentek meg: egy 1970-es fotósorozata az Illés együttesről a kirúgás szélére sodorta. Erről így mesélt Tamási Miklósnak: „Budapesten betiltották őket, így a vidék legjobb zenekara lettek. Jól sikerült képriportot csináltam velük, leadtam. A főszerkesztő-helyettes magához rendelt, a szőnyeg szélén végighallgattam, hogy milyen szar alak vagyok, összetépte a képeimet és elém dobta, ’örüljön, hogy nem rúgom ki’ – mondta. Két évig emlegette, hogy ő mentette meg a lapot és engem a blamázstól.”

A Fortepan archívumába feltöltött anyagból 13 képet válogattunk ki galériánkba. A sokszor szürreális hangulatú képekhez – mint korábban már volt erre példa – hasonló stílusú mininovellákat írtunk.

Tovább

Rendőrségi akcióban leplezték le a feketéző időutazót

augusztus 27., 00:01 Módosítva: 2018-08-27 22:28
131
Az ötvenes évek Magyarországának számlagyárosa a feketéző volt. A feketéző csencselt, megszerezte az árut, kerül amibe kerül, akár úgy, hogy betörtek érte a gyárba, boltba, akár csempészve, és mindig megtalálta a vevőket az árura. A Fortepan egy rendőrségi nyomozás során titokban készített fotósorozatát mutatjuk be ezen a héten. Mivel a BRFK nyomozati dokumentumaiban csak a képek vannak, és nem ismerjük a pontos eseménysort, ezért néhol a fantáziánkra hagyatkoztunk, bízva abban, hogy talán nem nagyon tér el egymástól maga a valóság és a képek mellé írt szöveg. A főszereplő G. A., a megalapozott gyanú szerint egy feketéző. Az ő története következik alább.
Tovább

Ott, ahol a tábori posta lassan, a golyó gyorsan járt: hadisírok a fronton

augusztus 19., 23:34 Módosítva: 2018-08-20 16:27
649
Miklós Lajos kocsigyárosnak Kőbányán volt műhelye, a második világháborúban az ukrán fronton katonáskodott és fotózott. A Fortepanon újabban felbukkant hagyatékában (mellyel később részletesen is foglalkozunk majd) több fotó szerepel második világháborús hadisírokról, rajtuk néhány jól olvasható névvel, születési és halálozási dátummal. Felvetődött a kérdés: vajon megtudható-e több ezekről a katonákról, apákról és fiúkról, nagyapákról, akik szinte minden családból hiányoztak a nagyjából 360 ezer magyar katona életét követelő második világháború után.
Tovább

A Balaton állandó, csak mi öregszünk

augusztus 11., 19:23 Módosítva: 2018-08-12 20:29
2253

Lehet, hogy idén történt a legkedvesebb balatoni emléke, de az a jelenet megtörtént már tavaly előtt is. Sőt, megtörténhetett a szüleivel, nagyszüleivel is, ugyanabban a környezetben. A Balatonnak van egy sajátos állandósága, ami akkor a leginkább szembeötlő, ha régi képeket nézegetünk a tóról és az épített környezetéről. A Fortepan archívumában kétezernél is több régi fotót talál a Balatonról, és lesz köztül legalább száz, aminél megállva biztosan felkiált:

jé, ez ma is pont így néz ki!

Chripko Lili, a Balaton Camino túra stábját kísérő fotós kiválogatott néhány helyszínt, és útközben elkészítette a képeket a mai állapotokról. A képeinek legnagyobb tanulsága: a Balaton állandó, csak mi öregszünk körülötte.

Tovább

Az edzőlegenda színesben örökítette meg a forradalom utáni olimpiát

augusztus 4., 21:45 Módosítva: 2018-08-05 13:10
119
Az 1956-os forradalom utáni olimpiát Hencsei Pál sporttörténész a magyar sport Trianonjának nevezte. A játékokat november 22. és december 8. között rendezték Melbourne-ben, a magyar küldöttségnek minden esélye meglett volna arra, hogy a négy évvel korábbi rekordszereplést (16 arany) megközelítse. Nem így lett, a forradalom közbeavatkozott. A kiutazás nehézségei, az itthon hagyott családtagokért való aggódás nehezítette a koncentrációt. Végül negyvenen nem érkeztek vissza Magyarországra, köztük az ausztrál városban ötszörös olimpiai bajnokká váló Keleti Ágnes tornász. Nem tért haza a négy évvel korábban már aranyérmes, akkor 23 éves Gyenge Valéria sem, aki pillanatnyilag Torontóban él, fotókiállítása is volt már. Őt kértük meg arra, hogy segítsen egykori edzője, Sárosi Imre képeinek azonosításában. A Mesti becenévre hallgató mesteredző tanítványa volt - Gyenge mellett - Székely Éva is.
Tovább

Cukorrépaföldből park: hol történt ilyen Budapesten?

július 29., 09:55 Módosítva: 2018-07-30 08:32
306
Ha archív fotókat nézegettünk a régi Budapestről, talán fel sem tűnik, hogy az igazi változás nem a házakban történt az évtizedek alatt. Az akkor már álló épületek jó része áll még ma is. Ami gyökeresen megváltozott, az a parkok, fasorok, közkertek, ligetek, játszóterek képe. Egy virágágyás akár minden évben más lehet, de egy utcabútort vagy játszótéri eszközt sem évtizedekre terveztek. Új parkok születtek , régieket építettek be, de a megszokottak is észrevétlenül alakultak át. Ami ma gyönyörű, árnyas liget, az lehet, hogy néhány évtizede egy frissen rendezett placc volt tele facsemetékkel.
Tovább

A múlt század legszebb elrontott képei

július 22., 23:35 Módosítva: 2018-07-23 22:05
526
Megdöbbentő, hogy amikor ezek a művészire sikeredett képek készültek, még a Paint sem létezett. Képszerkesztőnk a Fortepan kettős expozíciós képeiből csodálatos darabokat válogatott össze, amiket elemezve egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ennyire erős mögöttes tartalommal, hatással bíró, elgondolkodtató, de a képzeletünknek is teret adó képeket direkt csak a legnagyobb művészek tudnának készíteni. Pedig ezek mind csak átlagos, beállított fotók lettek volna, maximum kordokumentumok, de a technika ördöge művészetet kreált belőlük. A Photoshop előtti időkben a kettős expozíció nem egy szerkesztési lehetőség volt a képszerkesztő programban, hanem egyszerű hiba: olyan filmkockára exponáltak új képet, amin már volt egy másik fotó. Elrontott fotókról van szó, amik pont azért kerültek felszínre, mert elrontották őket. Nézzük, milyen remekműveket sikerült így létrehozni az 1930-as, 40-es, 50-es vagy 70-es években.
Tovább

Arcok a telepről

július 14., 22:21 Módosítva: 2018-07-15 14:11
169
„A fényképeknek árt az újságpapír, a fény és az árnyék elolvad az apró pontokon, de reméljük, azért magukra ismertek” – írta Urbán Tamás fotói mellé Tamás Ervin a Pest Megyei Hírlapban, amikor 1970-ben fotóriport-sorozatot készítettek a nemrég alapított szentendrei új művésztelepről. Tizenkét nap alatt ugyanennyi házat kerestek fel, hogy a lakókat faggassák, ablakba, néha tükörbe állítsák. Szobrászok, festők, keramikusok, grafikusok. Fiatalok, nagy öregek. Elkötelezettek és útkeresők. Volt, aki segédmunkásból lett festő, volt, aki téeszelnökség helyett.
Tovább

Óriás söröskorsót rajzol az esőbe az este

július 7., 10:54 Módosítva: 2018-07-08 11:21
290

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
[...]

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre a foszforhab,
villanyfoszfor.

– többek között így ír az Oktogon neonreklámjairól Juhász Ferenc nagyszerű versében ( Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb ). Az 1956-os forradalom utáni elkeseredett, majd a helyzetbe egyre jobban beletörődő hangulatot hátborzongató érzékletességgel ábrázoló, hipnotikus vers vibráló színekkel festi le a neonszocializmus világát, azt a korszakot, amiben minden korábbinál több neonreklám árasztotta fényét a főváros utcáin. A neonok persze nem a kommunista, szocialista tervgazdaság találmányai, a budapesti éjszakákat bevilágító fényreklámok az I. és II. világháború között élték első virágkorukat, de tény, hogy a puha diktatúrának köszönhetjük a legszebb, legszínesebb korszakát Budapestnek. 


Az Oktogon, mint a főváros egyik legfontosabb tere mindig is hű lenyomata volt az adott kor politikai-gazdasági viszonyainak. A tér nevében is gyakran változott: a XIX. században még Nyolcszög tér, a XX. század elején Oktogon, 1936-45 között Mussolini tér, 1945-50 között ismét Oktogon, 1950-90-ig November 7. tér, majd 1990 óta ismét Oktogon. Ezzel párhuzamosan nemcsak a neve, de a tér arca is folyamatosan változott, a neonreklámok állandó cserélődését mutatják be a Fortepan alábbi képei.

Tovább

Mi a fenét csináltatok, amíg nem létezett internet?

július 1., 23:14 Módosítva: 2018-07-02 20:02
1887
Mivel telt az idő, amíg nem volt okostelefon? Amikor még wifi sem volt, és a tévében sem ment semmi? Furcsa idők voltak, se sírva nevetős szmájlit, de még egy nyamvadt lájkot se lehetett dobni semmire. Se gépezés, se kütyüzés, mintha élet sem lett volna. És mit csináltak munka után az emberek? Ültek otthon az ágy szélén, és csak bambultak maguk elé boldogtalanul? Vagy valahogy mégis sikerült örömteli elfoglaltságot találni maguknak? A Fortepan képei között keresgéltünk, hogy megtudjuk, mivel múlatták az időt a szocializmusban.
Tovább

Ez világszerte így van ott, ahol a szocializmust építik

június 24., 23:33 Módosítva: 2018-06-25 22:41
297
Szalay Zoltán az indulásától, 1964-től 1985-ig több mint húsz évet töltött a Tükör című politikai és társadalmi hetilapnál. A Táncsics Mihály-díjas fotóriporter ezekben az évtizedekben több alkalommal is járt a magyar nehézipar akkori fellegváraiban, és készített ott fotóriportokat. Az 1976-ban Új Tükörre átkeresztelt, 1989-ben megszűnt lap egyik fő ismertetőjelét az olvasmányos stílusban megírt, érdekes és tárgyszerűségre törekvő, sokszor szociográfiai igényű, a párthű, vonalas hangvételt nélkülöző riportjai jelentették, amelyek kiváló fotósorozatokkal illusztráltak. Szalay a Tükör/Új Tükör 1985-ös elhagyása után a Magyar Hírlapnál és a Kurírnál dolgozott, 1993-tól két évig a Blikk fotórovatát vezette. Közben tanított is, és az ő nevéhez fűződik a Magyar Sajtófotó Kiállítás, A Fortepan gyűjteményében ezúttal a hatvanas és hetvenes években készült gyáripari fotóiból válogattunk. A képaláírásokban – mivel a fotók keletkezésének nagyon kevés információ maradt fenn – ipari-termelési tárgyú szépirodalmi és filmművészeti alkotásokból származó idézetek szerepelnek.
Tovább

A Marietta egy eléggé esszenciális jelenség

június 17., 15:19 Módosítva: 2018-06-18 10:13
1026
Alig néhány év volt az egész: 80-ban még a Trabantban énekelt, 86-ban már Amerikába ment. Méhes Marietta egy igazi ikon volt a nyolcvanas évek Magyarországán, kultusza az Eszkimó asszony fázik című filmből is nőtt ki. Jávor István filmes fotóiból már többször válogattunk az Indexen: a Régi idők focija és a Megáll az idő után most Xantus János 1983-as forgatásáról mutatunk be néhány képet. Főleg a ma 60 éves Méhes Mariettáról.
Tovább

Karakán volt, nem mutatott jól a propagandafilmben

június 16., 13:59 Módosítva: 2018-06-17 13:03
810
Hosszú csend utáni hír a Népszabadságban: Nagy Imre és társai ügyében a bíróság meghozta ítéletét, „az ítéletet végrehajtották”. A perről ma már szinte minden részlet ismert, 1958 júniusában azonban a nyilvánosság alig tudhatott valamit. Nagy Imrének szovjet jóváhagyásra, de Kádár döntése alapján kellett meghalnia, a perről propagandaanyagot is készítettek, de mivel Nagy Imre nem volt hajlandó eljátszani a neki szánt szerepet, a perről készült korabeli propagandafilmet soha nem mutatták be, dobozban állt a rendszerváltásig. Az eredeti 35 mm-es film kockáit a Magyar Nemzeti Levéltár jóvoltából most a Fortepan kifotózhatta , ezzel 60 év után soha nem látott, új fényképeink lettek a XX. századi Magyarország talán legfontosabb peréről. Ezekből közlünk válogatást.

A dobozban hagyott propagandafilm sajátos oxymoron, de csak mint a XX. századi magyar történelem, melyben egy vezető kommunista politikus volt az antibolsevik szabadságharc vezéralakja, a forradalmi kormány vezető figurája hajtotta végre a forradalom utáni megtorlást, és a nevével illetett rendszer lehetett a békés stabilitás záloga, noha véres hazugságon és megszegett ígéreten alapult.

A rendszerváltás legsűrűbb pillanatai között ott a helye a szellemileg összeroppanó, a morális szembenézéssel és a kimondással hiába próbálkozó Kádár utolsó nyilvános motyogásának Nagy Imréről, akiről az agg pártfőtitkár csak „az az ember”-ként tudott beszélni még ekkor is, a rendszer legfőbb tabuját személyesen is egy életen át magáévá téve. Kádár 1989. július 6-án azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és mártírtársait – túl a rendszerváltás nagy nyilvános rítusán, a június 16-i újratemetésen.

A ‘89-es újratemetés előestéjén a Magyar Televízió műsorszerkesztői arra készültek, hogy leadják ezt a bizonyos 1958-as filmet a perről. Az ügyészségről, ahol évtizedeken át őrizték, sikerült megszerezni a kópiát, de hiába készült el a másolat, az utolsó pillanatban közbeszóltak. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai megnézték a filmet, majd elérték, hogy azt mégse tűzzék műsorra – mondjuk mert úgy gondolták, hogy a kora-kádári propagandafilm nem méltó a mártírok emlékéhez.

A film ugyanakkor páratlan történelmi emlék. A pernek a részletes jegyzőkönyvei mellett megvannak az eredeti, ma már digitalizált hangfelvételei is, de ez az egyetlen filmfelvétel a tárgyalási napokról. 1958-ban nem pusztán dokumentálni akartak, az anyagot propagandacélra szánták, amit ennek megfelelő erős forráskritikával érdemes kezelni. Az volt a Belügy elképzelése, hogy ha (az ő szempontjukból) minden jól megy, a filmet majd bemutatják; a 70 perces hossz nagy része „ellenforradalmi képeket” mutat megfelelő narrációval, a Köztársaság tér ostromát, lincseléseket, és más olyan jeleneteket, amelyek a hivatalos megtorló szöveggel voltak összhangban. Nagyjából 20 perc azonban a per eredeti felvételeit tartalmazza. Hogy mégsem mutatták be, azzal függ össze, hogy Nagy Imre karakán volt, nem próbálta feleslegesen menteni az életét, egyenes derékkal hallgatta végig az ítélethozatalt is – ez nem mutatott volna túl jól a nyilvánosságban.

Az 1956-os perekről most a Nemzeti Emlékezet Bizottsága készített egy egészen friss adatbázist, az ezt bemutató oldal pénteken indult el. Ők egy olyan virtuális hálót mutatnak be, amelyen a bíráktól az ügyészekig, a kihallgató tiszteken át a laikus bírákig követhető, hogy ki milyen perben működött közre, mi volt az előéletük, hogyan alakult később az életpályájuk. Nagy Imre és társai 1958-as peréről pedig az 50. évforduló környékén készült egy dokumentumfilm Nagy Kata rendezésében, a szerkesztő-szakértők Hanák Gábor és Szabó Csaba voltak. Ez a legteljesebb, hiteles filmes anyag a témáról, melyet most megkaptunk az alkotóktól, mindenképpen érdemes legalább belenézni:

A Belügy által készített eredeti filmfelvételeket azonban 1961-ben leselejtezték és megsemmisítették – ugyanabban az évben, amikor Nagy Imre holttestét is kiásták titokban abból a jeltelen gödörből, ahová az Országos Börtön sétálóudvarán három évvel korábban elásták, és átvitték a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájába, hogy „Borbíró Piroska” néven ugyancsak jeltelen sírba elföldeljék. Így történt, hogy mára csak ebbe a propagandafilmbe bevágott részletek maradtak meg a perről.

Tovább

Hidegháború fiákerekkel

június 10., 10:49 Módosítva: 2018-06-11 01:48
60
Sok száz méter filmszalaggal mentek ki 1959-ben a magyar filmesek Bécsbe, hogy az eredetileg német világháborús felvevőgépükkel forgassanak az osztrák fővárosban. Dunai sétahajókázás, ünneplő tömeg, egzotikus szépségek és utcai propagandaháború: három évvel a magyar forradalom leverése után Bécsben tartották a valójában Moszkva által szervezett Világifjúsági Találkozót. A kényes helyzetű, semleges Ausztriában antikommunista performanszok kísérték a kommunistabarát nemzetközi dzsemborit. A „Bécsben találkoztunk” című kisfilm mellett fennmaradtak a kivágott kockák is, melyek a Filmarchívum és a Fortepan jóvoltából most nyilvánosságra kerülnek. Hidegháborús ifjúságpolitika fiákerek között: 1959.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Nyugaton rendezték meg a valójában a Kreml érdekeinek megfelelő nagy Világifjúsági Találkozót (VIT). Ausztria geopolitikai értelemben csak félig volt a Nyugat része: 1955-ben ugyan kiment a Vörös Hadsereg, de a semleges Ausztria ezután sem volt kívül a szovjet befolyási övezeten. Putyin mostani bécsi barátkozása érdekes aktualitást ad az 1959-es fiesztának: a néhány évente megrendezett VIT hivatalosan a béke és a népek barátságának ügyét képviselte, a gyakorlatban azonban ez is szovjet megszállás alatt volt. A sokezres találkozók, felvonulások, a gyarmati népek melletti kiállás, a békeharcos üzenet Nyugaton is a moszkvai érdekeket szolgálta.

Az esemény a magyar nyilvánosságban is propagandafeladatot töltött be. A VIT-en forgatott „Bécsben találkoztunk” című kisfilmet az a Kolonics Ilona rendezte, aki az ‘56-ot a kádári perspektívából bemutató Így történt”-et is készítette 1957-ben. A bécsi film ma a Filmarchívumban van, de ugyanott őrzik azokat a próbakockákat is, melyekből a fényeléshez csináltak próbatekercseket. Ezeket utólag általában kidobják, a film operatőre, Szabó Árpád – a HDF egyik legnevesebb operatőre, aki a londoni 6:3-on is forgatott  azonban szokása szerint eltette őket.

Tovább

10x10 centis kanárisárga jel a szív fölött

június 3., 18:41 Módosítva: 2018-06-09 09:52
1438
Tíz. Ennyi a sárga csillagot viselőkről készült fotók száma a Fortepanon. Még kevesebbet ismerünk név szerint közülük. Olyat, aki maga mesélheti el történetét, egyetlen egyet. Ő Szilárd Vera. Nemcsak a Fortepanon kevés a holokauszt-témájú kép. A legtöbbet, köztük a Szilárd család eredeti fotóit őrző Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárának holokauszt-gyűjteménye nagyjából ezerháromszáz fényképből áll – ami viszonylag kevésnek tűnik a magyarországi holokauszt történelmi traumájához mérten. A kevés elkészített fotóból még kevesebb maradt fenn, leginkább Budapesten készült csillagos igazolványképek.
Tovább

Saját vérüket adták magyarok a koreaiaknak

május 27., 17:50 Módosítva: 2018-05-28 09:37
154

Kevesen emlékeznek rá, de a II. világháború után volt egy második időszak is a magyar történelemben, amikor országunk közvetetten ugyan, de ismét háborúban állt az Egyesült Államokkal. És meg kevesebben vannak még életben azok közül, akik maguk is részesei voltak a Magyar Népköztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság közti barátság megtestesülésének, a koreai háború idején és után nyújtott magyar orvosi segítségnek.

1950 nyarán, egy hónappal a koreai háború kitörése után magyar orvosok utaztak Ázsiába, hogy munkájukkal segítsék a háború észak-koreai sebesültjeinek gyógyítását. Az ideológiai testvériség jegyében összesen nyolc, jórészt egészségügyi dolgozókból álló magyar csoport dolgozott Kínában és Koreában, több helyszínen is, kezdetben volt hogy borzalmas háborús körülmények, bombatámadások közepette.

A magyar orvosok Szarivon (vagy ahogy az ötvenes években írták: Szorivon) városában létrehozták a Rákosi Mátyásról elnevezett hadikórházat, majd 1952-ben ezerágyas klinikává fejlesztették. A körülbelül száz fős személyzettel dolgozó Észak-Koreai magyar kórház egészen a fegyverszünet megkötéséig, 1953-ig ellátta a sebesült, beteg katonákat és civileket, utána még négy évig működött magyar orvosokkal, magyar irányítás alatt, és ha minden igaz, még ma is kórházként funkcionál, továbbra is Rákosi Mátyás nevét viselve.

Az utolsó magyar egészségügyi csoport 1956. június 6-án idult Észak-Koreába, erről így írt a Magyar Távirati Iroda:

Szerdán reggel a Nyugati-pályaudvarról elindult Koreába a VIII. magyar egészségügyi csoport 17 tagból álló második része. A magyar egészségügyi dolgozók résztvesznek az ujjáépülő Korea egészségügyi szervezetének fejlesztésében, a szorivoni tartományi kórház munkájában. A kórház ebben az esztendőben ujabb épületekkel és felszerelésekkel gazdagodott, az ágyak száma harminccal bővült. Az uj ambulancia épületében megkezdődött a munka. Üzembe helyezték a kórház uj, nagyteljesítményű röntgengépét, s megkezdte működését a sugárterápiás osztály is. A koreai kórház a csoport megérkezésével egy időben lép működésének hetedik esztendejébe. A Koreában járt magyar egészségügyi csoportok eredményes munkájukkal méltán váltották ki háborúban és békében egyaránt, a koreai nép háláját és elismerését.

A baráti kommunista országban végzett munkájuk elismeréseként többen részesültek állami kitüntetésben. Az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend kitüntetést adományozta "a koreai Rákosi Mátyás kórháznál végzett kiemelkedő munkájuk elismeréséül dr. Bakács Tibornak, a János kórház igazgató főorvosának, dr. Erdélyi Lászlónak, a Sebész Továbbképző Klinika sebész szakorvosának" - írta az MTI 1956. július 2-án.

Az utolsó magyar orvoscsoport egy évvel később, 1957. július 11-én érkezett vissza Magyarországra miután június 20-án átadták a kórházat a koreai egészségügyi minisztériumnak. Az MTI összefoglalója szerint a magyar orvoscsoport tagjai

mintegy százhúszezer koreai betegnek és sebesültnek nyújtottak orvosi segítséget, több, mint hétezer súlyos operációt hajtottak végre és többezer koreai betegnek, sebesültnek a magyar egészségügyi dolgozók saját vérüket adták, hogy megmentsék őket.

A Koreában dolgozó magyar orvosokról Kocsis Piroska, a Magyar Országos Levéltár kutatója közölt 2005-ben 18 oldalas összeállítást az ArchívNet-en. A rengeteg korabeli forrást nyilvánosságra hozó publikáció bemutatja a Rákosi Mátyás kórház sorsát, hogy milyen egészségügyi és háborús körülmények között kellett a magyaroknak dolgozni, és a hivatalos állampárti propagandán túlpillantva mesél a kórház belső, magánéleti botrányoktól sem mentes életéről is. (Vujity Tvrtko 2010-ben külön riportban foglalkozott a levéltári kutató témájával.)

Az alábbi, nyilvánvalóan már a háború vége után készült képek készítőjéről, a rajtuk szereplő emberekről nincsenek információink, a fotók lomtalanítás során kerültek egy gyűjtőhöz, aki végül a Fortepannak adományozta a fellelt negatívokat. 1950 és 1957 között 225 magyar egészségügyi dolgozó járt Koreában, közülük jó ha öten-tízen élnek még ma is. Amennyiben közülük, vagy a rokonok közül bárki felismer valakit az alábbi fortepanos képeken, köszönettel vesszük ha megírják nekünk a kep(kukac)mail.index.hu címre.

Tovább

Amikor még cápányi halakat adott a Duna

május 20., 23:57 Módosítva: 2018-05-22 07:29
1320
Most, ahogy gyakorlatilag betiltották a természetes vízi halászatot – tegyük hozzá, azért nagyjából jogosan – különös érzés nézni egy eltűnőben lévő mesterség kordokumentumait. A tógazdasági halászatot nyilván nem tiltották be, hiszen akkor honnan kerülne a piacokra haláru, tehát a modern halász szakma az tovább is él, de a klasszikus vadvízi halászmódszerek – varsázás, kosarazás, táplizás – gyakorlatilag kihalás szélén állnak. A Fortepan képsorozata már a halászat egy modernebb formáját mutatja be, de a korabeli teherautók mellett feltűnik még halszállító lovas szekér, klasszikus dunai halászbárka, és az azóta a hazai vizekből eltűnt vizát kínáló halárus.
Tovább

Régen is teregettek, táncoltak, sorbanálltak

május 13., 13:07 Módosítva: 2018-05-14 05:27
1257
"Az ő arcát mindig valami nagy-nagy elégedettség öntötte el, mintha kamerája előtt nem is az ötvenes-hatvanas évek eseményei, hanem az éden szivárványos boldogsága úszott volna el. Isteni dolog filmet forgatni – ez volt az arcára írva" - így emlékezett a Filmvilágban 1992-es halálakor Szabó Árpádra egykori világosítója és segédoperatőre, Ragályi Elemér. Szabó az a fajta operatőr volt, aki nagyjátékfilmekben nem dolgozott, de az ötvenes évektől kezdve szinte élete végéig volt munkája: riportokat, híradófelvételeket, kisfilmeket, rövid dokumentumfilmeket fényképezett, és pár alkalommal rendezett is.
Tovább

Száz év anyaság időtlen pillanatai

május 6., 14:46 Módosítva: 2018-05-07 09:47
640
Ha rákeresnek a Fortepanon arra, hogy ‘anya’ vagy ‘család’ ugyanazokat az ismétlődő pillanatokat fogják megtalálni, bárhová is kattintanak a történelem idővonalán. Ugyanaz a mozdulat és ugyanazok a gesztusok ismétlődnek 1910-ben, mint a rendszerváltás idején. Az évtizedek alatt csak a díszletek változnak: a lovaskocsit felváltja a Lada, ruhadivatok jönnek és mennek, de a képeken a gyermekét a kezében tartó anya képe időtlen. Pont olyan, mint ma, vagy holnap. A következő fotókhoz nem sok részletet ismerünk a körülbelüli évszámon kívül, de a képek nem is szorulnak bő magyarázatra. Anya minden képen anya marad, és akkor is ott van a fotón, amikor nem látjuk a képen: anya ott van a kamera mellett kinéző, biztonságos pontot kereső gyerek szemében, és a gondtalanul alvó babában is.
Tovább

Tápéi cigányok, római modellek: Vinkler László életműve a perifériáról

április 29., 17:26 Módosítva: 2018-04-30 14:07
307
Az egyes korszakokat vizsgáló kiállításoknak rendszerint az a legfőbb tanulsága, hogy sorra kerülnek elő olyan megrendítő képek, amik – készítőikhez hasonlóan – valamiért nem kerültek be a hivatalos kánonba. A fősodron kívüli, periférikus világokban is szétnéző emberek kiváltsága így az adott képek, vagy a festők munkásságának ismerete. Vinkler László életműve annyira gazdag, sokrétű és összetett, hogy minden bizonnyal ebből a komplexitásból adódik: csak azok merülnek el benne, akiket izgat ez a sokrétű szövet, ami a festőként, íróként és művészettörténészként is maradandót alkotó művész életművét adja.
Tovább

Amikor a Lánchíd még fából volt

április 22., 13:04 Módosítva: 2018-04-23 13:25
531
Hamarosan évekre elbúcsúzhatunk a Lánchídtól: még néhány hónap, és megkezdik a felújítását, a végleges döntést a napokban hozza meg a főváros. Remek apropó arra, hogy egy rakás fotót posztoljunk a város legöregebb Duna-hídjáról. Vagyis nem is kifejezetten róla. A Lánchíd ugyanis megkerülhetetlen, szerves eleme lett a városnak, nem is olyan képeket válogattunk össze, amelyeken ő a főszereplő, inkább olyanokat, amelyeken csak úgy ott van.
Tovább

Szalámival és merülőforralóval indultunk Nyugatra

április 15., 17:03 Módosítva: 2018-04-16 13:07
1174
Ha megtapasztaljuk, miként élnek mások, rajtuk keresztül számunkra is megnyílik a világ. Ezért az egyik leggonoszabb dolog korlátozni az utazás szabadságát. Megtiltani, hogy valaki eljuthasson oda, ahová vágyik. A szocialista rendszer ezt tette: előbb tiltott, majd korlátozott. Aztán amire szép lassan puhított a szigorú szabályozáson, elsöpörte az élet. A Fortepan néhány fotója alapján arról mesélünk, hogyan indultunk a nehézségek ellenére keletre és az áhított Nyugatra. Utazni csodálatos, utazzon, aki csak teheti!
Tovább

Fotó Akárki. Fotó Mindenki

április 2., 08:07 Módosítva: 2018-06-07 11:48
281
Újabb hagyatékkal bővült a névtelen Fortepan-szerzők sora: nemrég nejlonzacskónyi üvegnegatív érkezett egy kispesti pincéből – név, dátum, mindenféle feljegyzés nélkül. Puzzle-darabok az egyszervoltból: emberek, tekintetek, akkor mindennél fontosabbnak tűnő pillanatok, emlékbe elrakott fények, elraktározott mosolyok, évek, mozdulatok, amelyeket nézegetve majd megállítható és visszapörgethető az idő, felidézhető az eltűnt, az egyszeri.
Tovább

Sosem látott képek a mexikói túráról, amiért Puskás Öcsi is fradista lett

március 25., 15:52 Módosítva: 2018-03-26 16:21
481

Ismeretlen fotós ismeretlen forrásból származó képei kerültek a táti Szabó József adományaként a Fortepanhoz. A képek készítésének helye és ideje nagyjából körülhatárolható: Mexikó, 1947 júliusa és/vagy augusztusa. Ekkor járt ugyanis először a magyar futball szimbolikus klubja, mondhatni, kirakatcsapata, a Ferencvárosi a latin-amerikai futball egyik fellegvárában, Mexikóban. A túra a korabeli körülményekhez képest szövegben meglehetősen jól dokumentált: a Nemzeti Sport több tudósításban és színes riportban is beszámolt róla – részben a küldöttséget vezető Nagy László levelei alapján, amiket az FTC ügyvezetőjének küldött –, de írnak róla Fradi-könyvek és fradista portálok, fennmaradtak egyes mérkőzések jegyzőkönyvei, anekdoták az útról, de még egy álhír is.

A túra azonban képekben eddig nem volt dokumentálva. A Fortepannak adományozott fényképekből úgy tűnik, azok ilyen szándékkal készültek, ám nem leltük nyomát annak, hogy végül bárhol megjelentek volna. Biztosat azonban nem tudhatunk, mert nem ismerjük sem a képek készítőjének (vagy készítőinek) kilétét, sem azt, hogy kinek a megbízásából és milyen céllal fotózott.

De nézzük, mi az, amit tudunk! A Ferencváros futballcsapata néhány „légióssal” felturbózva 1947 júliusának közepén érkezett Mexikóba. Persze nem a mai értelemben vett légiósokról van szó, hanem arról, hogy kölcsönkapták Szusza Ferencet az Újpesttől, Puskás Öcsit és Mészáros Józsefet pedig a Kispesttől (azzal az indoklással, hogy az egész magyar labdarúgást képviselik a túrán). A Fradi akkoriban nem volt épp topformában – az előző két szezonban 4. és 5. lett –, Szusza és Puskás több góllal, utóbbi tö mesterhármassal is bizonyította, hogy ráfért az FTC-re a kölcsönvételük. 
A Fradi 1947. július 21. és augusztus 17. között, tehát szűk egy hónap alatt összesen 8 meccset játszott Mexikóvárosban, Vera Cruzban és Guadalajarában. A mérleg ötven százalékos, nyertek és vesztettek 3-3 meccset, és volt két döntetlen, a gólarányuk 24:20 volt. Ha csak a számokat nézzük, a legjobb eredményt a Montezuma elleni 5:1 jelentené, valójában azonban a Mexikó válogatott csapata elleni 3:3-as döntetlen jelentette a legjobb eredményt.

Ami azért is volt nagy siker, mert az első meccset, Vera Cuzban, az állami válogatott ellen még 3:2-re elveszítették. Igaz, ez nem sokkal volt az érkezés után, a játékosok még minden bizonnyal küzdöttek a jetlaggel is, a magaslati levegő okozta nehézségekkel is, meg bennük lehetett az is, hogy a landolás majdnem katasztrófába torkollt. Ennek híre Magyarországra is eljuthatott, valószínűleg torzítva, mert a Nemzeti Sportnak július végén vezércikkben kellett cáfolnia azt a hírt, hogy repülőszerencsétlenséget szenvedtek.

Tovább