Addig küldözgették ide-oda Kossuth szerbiai hintóját, míg végül csak egy roncs maradt belőle

Fortepan 190118
2020.07.11. 14:14

A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

Május végén kaptam egy levelet Tamási Miklóstól, a Fortepan alapítójától, amiben az online képgyűjtemény egyik friss gyarapodására hívta fel a figyelmemet. Úgy gondolta, hogy érdekelhet a 190118. számú fotó, ami az első világháború idején készült Kossuth Lajos Szerbiában őrzött, állítólagos hintójáról. A fényképet Wittner Lucia adományozta a Fortepannak, a digitális változatot egy negatívról szkennelték be, de a kaptak tőle egy papírképet is (ez látható fent), a hátoldalán egy felragasztott újságkivágással. Miklós néhány linket is küldött, 1905 és 1942 között megjelent újságcikkeket, amelyek Kossuth hintójáról, vagyis a fényképen látható tárgyról szóltak. A sztori határozottan érdekesnek tűnt, ezért elkezdtem végigolvasni a fellelhető forrásokat, hátha kiderül valami az állítólagos történelmi ereklyéről. Főként az érdekelt, hogy vajon mi történhetett a hintóval, meddig lehet nyomon követni a hányódását, és hol veszett el végleg.

Aztán kiderült, hogy nem is veszett el teljesen.

A papírkép és a negatív majdnem teljesen egyforma: a már kissé-ütött kopott hintó egy füves területen áll valamilyen fából ácsolt szín vagy fészer előtt, a háttérben egy neobizánci stílusú, téglakerítéssel körülvett templom látható. A legjelentősebb különbség, hogy a papírképen három nő is megjelenik, egyikük a hintó hátulján ül, két társa mellette és mögötte áll, a szeretetteljes gesztusok, a vállra tett és a megfogott kéz egyértelműen családi kapcsolatra utal.

A fotó helyszínét és készítésének dátumát egyértelműen azonosítja a papírkép hátán olvasható korabeli szöveg:

A Kossuth család kocsija Paracsinban a jelenlegi tulajdonos nejével, Bogdanovicsnéval és unokahúgával. Paracsin 1916 aug.

Paraćin kisváros Szerbia kellős közepén, a fotón látható Szentháromság-templom ma is megvan, bár a környezete már nem olyan falusias, mint egy évszázada. Szerbia 1916 augusztusában az Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária katonai megszállása alatt állt, miután a szerb hadsereg 1915 telén megsemmisítő vereséget szenvedett, és kénytelen volt Albánián keresztül visszavonulni a központi hatalmak elől.

A papírkép hátoldalára felragasztott újságkivágás röviden összefoglalja a hintó történetét, vagy inkább hagyományát: "Kossuth annak idején azért hagyta itt hintóját, mert az út, amelyen tovább kellett volna utaznia Bulgáriába, rendkívül keskeny és meredek volt, és a száműzöttnek sietnie kellett." Ugyanakkor a Magyar Nemzet 1965. július 25-i számában megjelent rövid híradás nem szólhat a mi fényképünkről, hiszen egy olyan fotóról beszél, amelyet "a bolgár Konsztantin Tepavicsarov gabrovói lakos készített a szerbiai Paracsin városban 1916-ban."

A Fortepan-kép készítője viszont nyilvánvalóan magyar volt, legvalószínűbben egy magyar katonatiszt, aki Szerbia megszállása idején Paraćinba került, és ott megmutatták neki a becses ereklyét. A Pesti Hírlap Képes Vasárnap című melléklete 1944 májusában közölt egy rövid cikket is arról, hogy előkerült egy érdekes fénykép Kossuth batárjáról, amelyen déli irányban menekült a szabadságharc bukása után. Az olvasói fotót dr. Priszter Szaniszló miniszteri tanácsos, tartalékos főhadnagy készítette az első világháború idején a szerbiai Paraćinban. A lap idézi a fotó korabeli, már fakuló feliratát:

Itt küldöm azon kocsi képét, amelyen 1849-ben a Kossuth-család Törökországba menekült. Nagy súlya miatt tovább vinni nem tudták s egy gazdag szerbnél, akinél állítólag a család is egy hétig vendégségben volt, hagyták.

Habár az idézett felirat nem ugyanaz, mint a Fortepanhoz került papírkép hátoldalán olvasható kézzel írt szöveg, a lapban közölt kép azonos az 190118. számú fotóval, csak körbevágták és megtükrözték.

Írtam Wittner Luciának, aki megerősítette, hogy az általa adományozott képet tényleg Priszter Szaniszló készítette. "Az összes kép, amit a Fortepan feltett az adományomból, a családom hagyatéka. A dédapám, nagyapám (id. és ifj. Priszter Szaniszló), valamint a nagymamám (Schumi Márta) családi képei. A kérdéses kép a dédapám képe, aki az I. világháborúban a szerb fronton volt évekig, és sokat fotózott. A dédapám (és a nagyapám is) nagyon precíz emberek voltak, a kérdéses fotó egy adag papírkép egyik darabja, mindegyiken van dátum és pontos leírás, hogy hol, ki látható rajta" – írta.

Idősebb Priszter Szaniszló pénzügyigazgatósági tisztviselő volt, előmeneteléről 1905-től kezdve rendszeresen beszámolt a hivatalos lap. Ipolyságon, Szegeden és Szombathelyen dolgozott, a háború előtt már a Pénzügyminisztériumban találjuk, és a II. kerületi Retek utca 5. szám alatt lakott. A frontszolgálat után visszatért korábbi munkájához, pénzügyi főtanácsosként 1940-ig szerepel a neve a tiszti cím- és névtárakban, ebben az évben mehetett nyugdíjba. Hasonlónevű fia, ifjabb Priszter Szaniszló híres botanikus lett.

A hintó felbukkan

A fotóról most már minden fontosabb adat megvan, tudjuk, hogy ki, hol és mikor készítette. Tudjuk azt is, hogy 1916 nyarán a megszállt Szerbiában egy magyar főhadnagynak Kossuth-ereklyeként mutogatták a hintót a tulajdonos Bogdanovicsék, egy jómódú szerb család, akik a kisváros temploma mellett lakhattak. De mi köze a hintónak Kossuthhoz?

Az első (általam ismert) adat egy 1894-es újságcikk a Budapesti Hírlapból, amely arról számol be, hogy özvegy Bogdanovicsné asszony Paracsinban becses magyar ereklyék birtokosa: az övé egy négylovas hintó, amin Kossuthné (és nem Kossuth) menekült a gyermekeivel együtt Szerbiában. "A fentnevezett gazdag özvegy a kocsit soha sem használja s nagy gonddal őrzi s mindenkor büszkén mutogatja egy csomó Kossuth-levéllel együtt ismerőseinek" – írja a lap.

Egybevág ezzel a Független Magyarország 1905-ös tudósítása, amely arról szól, hogy Bogdanovics paracsini ügyvéd birtokában van egy nehéz batár, amin Kossuth felesége utazott két gyermekével Zimonyból a közép-szerbiai faluig, valamint egy faragott bot, aminek a feje Kossuthot ábrázolta. Ezeket Kossuthné ottani vendéglátójánál, Tatár Bogdán vojvodánál hagyta emlékbe, mivel a meredek hegyek között továbbvezető úton a hintó alkalmatlan lett volna az utazásra. A cikk meglepően sok információt tartalmaz a hintóról, tudni véli, hogy eredetileg Magyarországról hozták át a menekülők, a belseje erősen megviselt, de kívülről még jó karban van, és mindkét ajtaján szépen kidolgozott, festett címer látható, amelyet a cikk részletesen ismertet. Ez a címer Priszter Szaniszló fotóján is kivehető, de hogy kié lehetett, a tudósító nem tudta megállapítani. A cikk megemlíti, hogy a millennium idején akadt volna vevő az ereklyékre, de Bogdanovics túl magas árat kért értük. 

Halványan látható címer a Kossuth-hintó ajtaján, részlet Priszter Szaniszló fényképéről (Fortepan / Wittner Lucia)
Halványan látható címer a Kossuth-hintó ajtaján, részlet Priszter Szaniszló fényképéről (Fortepan / Wittner Lucia) (Fotó: )

A hintó következő felbukkanása 1937-re tehető, ekkor a paracsini Gyorgyevics család kínálta fel eladásra a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A sztori a harminc év alatt nagyot változott: már Kossuth Lajos hintójának nevezik, és azt állítják, hogy a kormányzó a "vendégszerető Gyorgyevics-házban" töltött egy éjszakát, majd vendéglátói könnyű kocsiján menekült tovább. A bot helyett egy ezüstfogantyús sétapálcát kínálgattak Gyorgyevicsék, akik állítólag nagy becsben tartották az ereklyéket, de időközben elszegényedtek, és most a belgrádi követség útján keresték meg a múzeumot.

1938-ban a Gyorgyevicsek újra jelezték, hogy árulják a hintót, sőt még azt is megüzenték Az Est szabadkai tudósítóján keresztül, hogy nem kérnek érte sokat. A magyar állam azonban nem vette meg a tárgyat. A történetben a következő fordulat 1941 tavaszán következett be, amikor Jugoszláviát lerohanta a német, az olasz és a magyar hadsereg, Szerbia középső része és a Bánát pedig német katonai megszállás alá került. 1942 júliusában a Székely Nép a bánáti magyarok Torontál című lapját idézve arról számolt be, hogy a megváltozott helyzetet kihasználva az ottani magyarok megszerezték a hintót, ami addig Szmilyanics Zsivojin paratyini lakos tulajdonában volt. Dr. Lotz (vagy Lócz) Ákos Pál pancsovai ügyvéd a bánáti magyarok nevében a szerbiai német parancsnokhoz fordult, aki megadta az engedélyt a hintó elszállítására. A tudósítás szerint a Kossuth-hintó már a Bánátba került, ahol valóságos diadalmenetben hurcolják körül, a magyar lakosság mindenhol megcsodálja, és a tervek szerint nemsokára átadják a budapesti Nemzeti Múzeumnak. Az akció hátterében az állhatott, hogy a bánáti magyarok Szerbia megszállása után vesztesnek érezték magukat, hiszen a területet nem csatolták vissza Magyarországhoz, míg a szomszédos Bácskát igen – a német segítséggel megszerzett hintó révén az elfelejtett közösség hírt adhatott magáról Budapestnek.

A következő hír 1942. novemberéből való, amikor az Esti Újság hosszú beszámolót tett közzé a hintó ügyéről. A jármű ekkor a belgrádi Schenker szállítmányozó cég dunaparti raktárában várta gondosan becsomagolva, hogy Budapestre szállítsák, és az újságíró a nemesi címer mellett egy F-V. K. monogramot is felfedezett az oldalán. A cikkből kiderül, hogy Lócz ügyvéd Hesterberg német alezredestől értesült a hintó létezéséről, aki az áthelyezése előtt Pancsován volt Feldkommandant.

Meglepő módon a hintót nem vették el erőszakkal Smiljanic gazdától, hanem Lócz egészen Kállay miniszterelnökig elment, hogy a magyar állam teljesítse a tulajdonos kéréseit. A gazda egy cséplőgépet és hivatalos magyar állami elismerést kért azért, hogy családja ilyen sokáig épségben megőrizte az ereklyét. Az oklevél nem került semmibe, de a cséplőgépet a magyar állam csak a háború után volt hajlandó leszállítani, a gazda addig egy kötelezvényt kapott, de állítólag ezzel is beérte. A hintót végül vonaton vitték Belgrádba. A történet részleteiben eltér az előző beszámolótól, de valószínűleg pontosabb, hiszen helyszíni tudósításról van szó.

Abban tehát biztosak lehetünk, hogy a legalább az 1890-es évek óta Paraćinban őrzött hintó 1942 nyarán átkerült Belgrádba, mint ahogy abban is, hogy Smiljanic/Szviljanics gazda soha nem kapta meg az ígért cséplőgépet.

De megérkezett valaha a relikvia Budapestre?

A lapokban ennek semmi nyoma. A Szabad Nép belgrádi tudósítója 1948 áprilisában azzal a meglepő hírrel állt elő, hogy bekopogtatott a belgrádi magyar követségre a cséplőgépét követelő Zsivojin Szviljanics gazda, színes történeket mesélt Kossuth királyról meg a saját dédapjáról – a hintó körül addigra valóságos szerb népi legendárium bontakozott ki. Azt viszont elég pontosan idézte fel, hogy a hintó az erre a célra épített kocsiszínben állt, és 1938-ben megpróbálták eladni, de a belgrádi múzeum drágának tartotta, az akkori magyar követet pedig nem érdekelte a relikvia. A cikk szerzője úgy tudta, a batár "a háború alatt érkezett Budapestre és sok más értékkel együtt nyoma veszett."

A Magyar Nemzeti Múzeumban érdeklődésemre először egy dosszié került elő, ami érdekes adalékul szolgált: kiderült, hogy a kocsi megvételéről már 1916 nyarán is tárgyalt a múzeum a tulajdonossal, Bogdanovics Rózával (bizonyára ő a papírképen látható hölgy). Az iratokból úgy tűnik, hogy a bolgár megszállás alá került Paraćinban egy Scherer Károly nevű magyar százados figyelt fel a relikviára, és megkereste a Nemzeti Múzeum igazgatóját, Varjú Elemért, hogy vegyék meg a hintót. Bogdanovicsné azonban – arra hivatkozva, hogy párhuzamosan egy bolgár ezredessel is tárgyal – felverte az árat: 2000 koronát kért a kocsiért, vagy 1000 koronát és egy másik hintót. Scherer helyett ekkor már egy másik magyar tiszt, Szlamka Gusztáv főhadnagy egyezkedett az asszonnyal, miután Scherer lepasszolta az ügyet, de Varjú igazgató végül úgy döntött, hogy a múzeum nem veszi meg a hintót – sokallta az árat, és a kocsi hitelességéről sem volt meggyőződve.

A dossziéban rejtőzött egy fénykép is, amit Scherer százados Varjúnak küldött Paraćinból a hintóról, ez a fotó tehát majdnem pontosan egyidős Priszter Szaniszló fényképével. Íme:

A fénykép érdekessége, hogy egy másik szögből mutatja meg a batárt, és jól látszik rajta a fából ácsolt kocsiszín, amely Priszter fotójának jobb szélén látható. De ez az adalék még egyáltalán nem vitt minket közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy mi lett a kocsi sorsa, amit a belgrádi raktárig, 1942 őszéig tudtunk nyomon követni.

A Nemzeti Múzeum munkatársai azonban egy újabb körben már olyan információval szolgáltak, ami tényleg továbbgördítette a sztorit. Elküldték a Ceglédi Kossuth Múzeum igazgatója, Reznák Erzsébet 1993-ban megjelent írását, amelyből kiderül, hogy a hintó, pontosabban ekkor már csak a roncsa a háború után Ceglédre került. Az "Egy sosem volt Kossuth-ereklye: a Kossuth-hintó" című tanulmány a Szabad Nép már idézett cikkével indul. Ezután idézi Sárkány József múzeumigazgató 1948-ban kelt levelét:

Cegléden van egy Kossuth-hintó, melynek most már csupán roncsai vannak meg. Ez a hintó valószínűleg 1942-ben a Nemzeti Múzeum közvetítésével Jugoszláviából került Cegléd városába. A ceglédi Kossuth Múzeum e kegyeleti tárgyat rozoga állapota és férőhely hiány miatt gondozásba nem vette. A hintón Damjanich János címere volt s az itteni közvélemény azt magyar tulajdonnak tekintette...

Az igazgató leveléből kiderül, hogy a múzeum szakemberei nem vállalták a súlyosan megrongált műtárgy restaurálását, ami időközben még jobban tönkrement. Sárkány nem volt túl jó véleménnyel a holmiról, szerinte annak csak legendaszerű múltja van, semmi nem bizonyítja, hogy Kossuth tényleg utazott rajta. A múzeumi feljegyzésekből nem tudta kinyomozni, miért és hogyan került a kocsi hozzájuk. A hintóroncs Cegléden maradt 1966-ig, amikor a Közlekedési Múzeum gondozásába vette, és elszállíttatta a maradványokat, állapítja meg a tanulmány.

A tanulmánnyal együtt egy fotó is érkezett a ceglédi múzeumból, amely a hintót tudomásuk szerint 1914-es állapotában ábrázolja – és ami nem más mint egy újabb papírkép Priszter Szaniszló már jól ismert felvételéről. A hintó azonossága a paraćini kocsival ettől kezdve nem kérdés, időben eljutottunk 1966-ig, a kocsi a háborús években valahogy tényleg tönkrement, de nem semmisült meg teljesen.

A következő lépésben a Közlekedési Múzeumhoz fordultam, hogy tudnak-e a kocsi létezéséről. Zsigmond Gábor főigazgató-helyettes válaszából kiderült, hogy a roncsok ma is megvannak. "A mi gyűjteményünkben van egy hintómaradvány, amit Kossuth hintóként tartunk nyilván. Lényegében a jármű alvázának maradványai – nyújtó, tengely, ötödik kerék, rugók – kora 1830-40 közé tehető. A múzeum Ceglédről gyűjtötte be 1966-ban, de a lelőhelye Újvidék környéke. Sokan kétségbe vonták, hogy valóban Kossuth Lajos menekült volna rajta, az évkönyvekben a gyűjtemények ismertetésekor nem említik, vélhetően azért, mert nem 100 %-os az eredete" – írta.

Ennyi maradt tehát az egykor nagy becsben tartott relikviából a 20. századi viszontagságok után: néhány rugó, egy kerék és egy tengely egy múzeumi raktárban. De mit gondoljunk végül is erről a sztoriról? Volt ennek a hintónak bármi köze Kossuthhoz, vagy csak egy távoli szerb község lakói házaltak a magyaroknál évtizedeken át egy megható történettel meg egy ki tudja honnan odakeveredett öreg batárral?

Kossuthné színre lép

Ahogy láttuk, többen is feltételezték, hogy az utóbbiról lehetett szó. Reznák Erzsébet az említett tanulmányban sosem volt Kossuth-ereklyének nevezi a hintót, és cáfolhatatlan bizonyítékot hoz rá, hogy a szabadságharc vezére sosem ülhetett rajta: Kossuth 1849. augusztus 11-én indult el éjfél után Aradról a déli határ felé, az utazáshoz a városparancsok, Damjanich János kocsiját kérte el (valószínűleg ezért beszél Damjanich-címerről Sárkány József). Augusztus 17-én lépte át határt kíséretével együtt Havasalföld felé Orsova mellett, ahonnan török védelem alatt átkísérték a Turnu Severin-i határállomásra. Innen másnap folytatták az útjukat a mai Bulgária területén lévő Vidin felé – vagyis Kossuth menekülése során sosem járt Közép-Szerbiában, semmi köze nem lehetett a paraćini hintóhoz.

És ez kétségtelenül így van. Csakhogy ha felidézzük a hintóról megjelent első cikkeket, azokban még nem állította senki, hogy a kocsin Kossuth Lajos menekült volna. Bogdanovicsék 1894-ben és 1905-ben még

Kossuth Lajosné Meszlényi Terézről és gyermekeiről beszéltek,

sőt a faluban járt, a nőket ábrázoló fotó alapján a családdal bizonyára beszélgető Priszter Szaniszló is a "Kossuth család kocsijáról" írt. Csak az 1930-as évektől nevezik a hintót Kossuth kocsijának, amikor már időben nagyon messze volt a szabadságharc – és az akkori tulajdonosok próbálták felsrófolni az árat. A kocsi körül addigra Kossuthhoz fűződő népi legendák születtek, de az eladását is inkább remélhették, ha a híres emberhez kötik, nem pedig a feleségéhez, ahogyan eredetileg szólt a történet.

Meszlényi Terézia Kossuth menekülése után még sokáig Magyarországon maradt. Egy ideig bujkált, majd Pestről Zimonyba utazott, ahonnan 1849 december elején átjutott (nem egészen világos, hogyan) Szerbiába. A házaspár 1850. január 15-én találkozott újra a bulgáriai Sumenben, és három nappal később Kossuth meleghangú levélben köszönte meg Ilija Garašanin szerb belügyminiszternek, hogy feleségét biztonságosan átsegítette az országon, mégpedig egy manchesteri angol hölgynek álcázva.

Milutin Garašanin, Ilija fia 1893-ban közzétette apja naplójának részletét és több eredeti dokumentumot, amelyek Kossuthné meneküléséről és szerbiai utazásáról szólnak. Ezekből kiderül, hogy a kormányzóné két kísérővel és a kislányával érkezett meg titokban Belgrádba, egy este váratlanul felbukkant a Kalemegdan erőd alatt. Garašanin kérésére az angol konzul hamis brit útlevelet állított ki neki Mary Bloomfeld névre. És ezen a ponton a történetben felbukkan egy kocsi:

Belgrádban azon időben kevés kényelmes kocsi volt, az ország belsejébe csak egyszerű parasztkocsiban utaztak az emberek. Elmentem tehát Miša Anastasijević barátomhoz és felkértem, engedné át bizonyos államszolgálatra kényelmes zárt hintáját, amibe ő szívesen beleegyezett.

– írta Garašanin.

A kocsi utasaival Belgrádból dél felé Aleksinacba ment, onnét tovább Nišbe, majd át Bulgáriába. Paraćin a Belgrádot és Aleksinacot összekötő országúton helyezkedik el, nem sokkal Aleksinac előtt, a vidék valóban ezután válik hegyessé. A négyfős magyar csapat egészen biztosan átutazott Paraćinon.

Talán letették a Belgrádban kapott nehézkes batárt, és egy módos helyi gazda szívességéből átváltottak egy könnyebb kocsira? Talán a dunai Rothschildként emlegett Miša Anastasijević, akitől a belügyminiszter a hintót kölcsönkérte, és aki Szerbia leggazdagabb embere volt, nem törődött többé az elvitt kocsival? Mindez csak feltételezés – de sokkal valószerűbb, mint hogy a Kossuthnéról és a hintójáról szóló történet minden alap nélkül megszülessen egy távoli szerb kisvárosban, és ott évtizedekig őrizgessenek és mutogassanak egy öreg utazókocsit minden arrajáró magyarnak.