Utazás a vadkeletre: a magyar imperializmus kísérleti terepe a századfordulón

Tamási Miklós, a Fortepan kitalálója és lelke egy árverésen bukkant arra az eredeti Kodak-albumra, mely egy régi balkáni utazás képeit tartalmazta. A századelőn, részben lovaskocsin megtett út nem csak az akkor keletiesen vadnak tekintett Boszniának állít emléket, a magyar művészettörténet szempontjából is van jelentősége. Turista közhelyek és látomásos festészet a magyar imperializmus kísérleti terepén.

Bosznia mostanában sem az a kimondott Bibione, ha turizmusról van szó, de egy bő évszázaddal ezelőtt még kevésbé számított közkedvelt úticélnak. A Fortepanon jó néhány külföldi útikép van a világból, szépen látszik belőlük, hogyan íródnak át a bakancslisták, mikor mik a kihagyhatatlan helyszínek, milyenek a szokásos képbeállítások, mit fog be a „turista pillantása”. Bosznia-Hercegovináról azonban idáig talán nem is szerepelt egy sem.

Ezért is volt egyedi és izgalmas az a talán 1903-ra datálható album, amely egy délszláv utazás felvételeit rejtette. Igényes összeállítás, az album hátoldalán a Kodak gyár eredeti pecsétjével; az előhívott képeket rögtön egy kompakt albumban kapták vissza a tulajdonosok. A fényképek készítői ismeretlenek, az sem teljesen biztos, hogy magyarok voltak az elkövetők, de mivel a baráti társaság utazásáról fennmaradt képek közül az elsőn egy balatoni fürdőház látható Földváron, az világos, hogy - Zágráb érintésével - Magyarországról utaztak Boszniába.

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A jó száz évvel ezelőtti Zágráb képei. A belváros monarchikus épületein német és horvát cégérek; a Jellasics téren kofák horvát népviseletben; a Szent Márk templom tetején a horvát címer mellett Zágráb városáé. A fekete-fehér felvételeken nem könnyű kivenni, hogy a belógó zászlók magyar, vagy - a még a jellegzetes kockás címer, a šahovnica nélküli - piros-fehér-kék horvát lobogók-e, mindenesetre ezekben az években komoly feszültség volt az állami jelképek közül. Az 1868-as magyar-horvát “kis-kiegyezéssel” járó részleges autonómiával Horvátországban egyre nagyobb volt az elégedetlenség, annyira, hogy 1903-ra már egész súlyos zavargások törtek ki, a magyarellenes tüntetéseken a hivatalokról leverték a magyar jelképeket.

Az egyszeri turistának ettől még nem kellett veszélyben éreznie magát, de biztos, hogy az informáltságra adó úriember tisztában voltak a politikai kontextussal. A sajtóból tudnia kellett, hogy nemzeti érzelmű horvát ellenzéket szétzúzó horvát bán, Kuen-Héderváry 1903-ban zűrös helyzetéből átült a magyar miniszterelnöki székbe - hogy aztán néhány hónap múlva kibukjon belőle. Talán azt is sejtették, hogy Budapest nem a horvátoktól tartott elsősorban, hanem az ekkor még zsenge hajtásokat hozó jugoszlávizmustól; attól, hogy egymásra találnak a magyar szemmel nézve kalandorpolitikát folytató, a délszláv egységet “balkáni Piemont”-ként megvalósítani akaró szerbekkel; ami teljesen felborítaná a Monarchián belüli erőviszonyokat, a remélt “magyar hegemóniát”.

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Zágráb Jelasics bán tér (Trg bana Josipa Jelačića), Jelasics bán lovasszobra. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Zágráb, Cirilometodska ulica, szemben a Crkva Sv. Marka (Szent Márk templom). (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Úton Nyugat-Boszniában, itt éppen a Vrbas (régi magyar nevén Orbász) völgyében. A horvátok, szerbek és mohamedán bosnyákok alkotta Bosznia a magyar, meg úgy általában az európai képzeletben igazi vadkelet volt, veszélyes barbárok lakta, de annál izgalmasabb, felfedezésre váró vidék.

Bár névleg oszmán fennhatóság alatt maradt, az 1878-as okkupáció után Boszniában a Monarchia hadserege és hatóságai vették át az uralmat. Európán kívüli gyarmatbirodalom hiányában a tartomány hasonló szerepet játszott a Habsburg Birodalom számára, mint más nagyhatalmaknak az igazi kolóniák. A balkáni terjeszkedés az érdekszférák kiterjesztése mellett civilizátori küldetést is jelentett - az ideológiákban mindenképpen.

A Monarchián belül komoly osztrák-magyar versenyfutás volt Boszniáért. Bár a közös pénzügyminisztérium irányítása alá tartozó tartomány a “szláv elem” súlyát magyar szempontból veszélyesen továbbnövelte, nem akartunk lemondani a megszerzéséről, sőt. A kibontakozó magyar imperialista eszme szerint a “magyar, mint vezetésre termett faj” missziója a nyugat és a kelet közötti közvetítés - valami ilyesmi lett volna a “magyarság balkáni hivatása”.

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

“Bosznia mintha varázsálomba merült volna abban a pillanatban, midőn a szultán hatalmába jutott, tovább élt, de mozdulatlanul maradt akkori állapotában. Csak az izlám lépett a bogumil hit helyébe, török jelmezek és bizonyos stambuli etiquette váltotta fel a lovagkor jelmezeit és külsőségeit anélkül, hogy ez változtatott volna lényegén" - írta az 1878 utáni új rend kiépítésében íróként, néprajzkutatóként, politikusként segédkező Asbóth János. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Bosznia, mint a keleti despotizmusban megrekedt vad világ képe, nem csak a külső uralom szükségességét segített igazolni, az sokaknak a fantáziáját is mozgatta. Bosznia a “kelethez” sötét pillájú asszonyokat, ősi misztikát és romantikusan vad szokásokat kapcsoló orientalizmus idegensége miatt ismerős díszlete lett. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A Vrbas folyó völgye. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

"És minő háttere van e meseszerű látványnak: Jajce gúla alakú hegye, melynek fellegvár koronázta csúcsáig húzódik fel az okkersárga óváros apró keleti épületeinek zűrzavarával, kellő közepén, éppen a vízesés fölött az olasz campanile és valamivel fentebb balra zömök Medve-torony, jobbra a négyszögletű csonka óratorony a hatalmas várral.” - írta Asbóth János. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

1903 nyarát Kosztka Tivadar is Boszniában töltötte. Az útra az általában elmebetegnek tartott patikus-festőt talán egy Urániában tartott, “Keleti Svájcz” című előadás ihletett meg. A vetített képek között ott volt a mosztári híd és a jajcei vízesés is. Könnyen lehet, hogy az itt láthatóhoz nagyon hasonló perspektívából - és amiből aztán Csontváry is megfestette a turistalátványosságokat.

A jajcei fotók és a Csontváry stílusa közötti kapcsolatról először Zuh Deodáth írt. Ő úgy látja, egy sajátos realizmus hatását is lehet itt látni, egyfajta fotografikus realizmusét. Ahogy például Csontváry a vízesést megfesti: bár a víznek ez az elmosódó ábrázolása nem a “valóságos” látványt tükrözi, eléggé emlékeztet a vízesések gyakori, hosszú expozícióval készített felvételeire. Miközben tehát Csontváryt a korát megelőző, modern, szürreális-látomásos festőnek szokták tartani, kompozícióit valószínűleg sematikus fotók és színezett képeslapok is inspirálták. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

A Neretva felett átívelő mosztári Öreg híd, a híres Stari Most. Ismerős, ugye? Csontváry egyik leghíresebb festménye szinte pontosan ebből a perspektívából készült. Vannak olyan művészettörténeti vélemények, hogy Csontváry képei legalább annyira gyökereznek a 19. századi romantikus tájképfestészetben, mint a modern stílusokban. Az emberek hiánya, a színek, a háztetők, a kép egészének nem nagyon megfogalmazható atmoszférája persze a Római híd Mosztárban-on is mind egyéniek, csak rá jellemzők, "csontváryasak". De hogy a fotókon semmi nem lenne a beteg zseni által meglátott és felmutatott misztikumból, azt azért nem lehet mondani. Ha már nagyon misztikusak akarunk lenni, azt is mondhatnánk, hogy Bosznia és Csontváry ösztönösen egymásra talált - és ki tudja, ha homályosan is, de talán a századfordulós utazók is éreztek ebből a semmiféle modern hatalom által még uralni nem képes másik valóságból valamit. Az ő dolguk, az ő titkuk. A képeik viszont most már a mieink is.

(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)