Néhány évtizede még így közlekedtünk Budapesten
A már emlegetett Osztyapenkó kapitányról máig vitatkoznak, hogy vajon a németek lőtték-e le, vagy az oroszok, s ha az utóbbiak, akkor vajon szándékosan vagy véletlenül. Bárhogy is volt, már a negyvenes évek végén szobrot kapott a Budaörsi út és a Balatoni út találkozásában. A város széli elhelyezkedés ellenére legendássá vált, hiszen ez volt Budapest egyik kapuja. Viccek, sőt szólások születtek róla ("majd, ha Osztyapenkó lépést vált"). Amikor a Szoborparkba került, állítólag egy Szent Kristóf szobrot akartak emelni a helyére, hiszen ő az utazók védőszentje, de felmerült az is, hogy a közeli benzinkút egy felfújható gumi-Osztyapenkóval csalogatja a vendégeit. Ezekből semmi nem lett, a kapitány nevét sokáig csak egy látványpékség (!) őrizte meg, de a Budaörsi úti csomópont újjászületését már az sem élte meg.
(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)
(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)
Természetesen nem csak tömegközlekedni lehetett a 70-es, 80-as évek Magyarországán, hanem autózni is. Persze kocsihoz jutni az állami autókereskedésben, a Merkúrban egy cseppecskét bonyolultabb volt mint ma (nagyjából egy-két évet kellett várni rá). Viszont választani nem volt nehéz.
Az unokatesómék például egy sárga Wartburgot szerettek volna (két szín között lehetett dönteni), de mondták nekik, hogy a fehéret írják be, mert csak az van. Amikor másfél évvel később megjött az autó, előre figyelmeztették őket, hogy ne reklamáljanak: ugyan fehéret kértek a papíron, de most sajnos csak sárgát tudtak szállítani.
(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)
Rovataink a Facebookon