Boldogság és vidámság, magyarok, de csak szépen, megfontoltan!

Jól öltözött hölgyek és decens urak korzóznak a későbbi Népstadion helyén lévő városligeti Lóversenytéren ezen az 1912-ben készült felvételen. Zsakettek, kalapok, sétapálcák árulkodnak a békeévek nyugalmáról. Azonban nemzetközi helyzet már fokozódik, és nem csak az: a társadalomban is egyre erősödik az elégedetlenség.

Hogy mennyire, azt jól jelzik a tragikus vérvörös csütörtök eseményei. Az előző fotóhoz hasonlóan ez a kép is 1912-ben készült, ennek a pontos dátumát is tudjuk: május 23-án. Aznap, amikor százezres tömeg gyűlt össze az első világháború előtti legnagyobb tüntetésen. Az összeverődött, általános választójogot és Tisza István távozását követelő tömeget rendőrök, csendőrök és katonák brutális akciójával oszlatták szét: a békés tüntetők közül hatan meghaltak, és több száz sérültje is volt a fegyveres beavatkozásnak. A fotó a mai XIII. kerületben készült, a Váci út és a Janicsár utca sarkán – a háttérben lévő épület elemi iskola volt, ma is iskolaként működik, mögötte áll ma a József Attila Színház –, egy olyan városrészben, ahol már akkor komoly bázisa volt a munkásmozgalomnak és a baloldali (szociáldemokrata) ideológiának. A képen viszonylagos béke van a tüntetők és az egyenruhások között, de a feszültség kézzelfogható.

A fotó a Baross utat mutatja a Kossuth Lajos utca felé nézve. A tömeg Horthy Miklós érkezését várja 1927 májusban. Hol van ekkor már az erődemonstráló fehérlovas bevonulás a bűnös városba! A székesfőváros pompás ünnepségen köszönti a kormányzót – a látványos, ünnepi hangulatú tömegrendezvények nagy kedvencei voltak a magyar politikai rezsimeknek. Fontos volt az előre kidolgozott koreográfia éppúgy, mint a leglelkesebb és legmegbízhatóbb hívek mozgósítása – bár akkor, egy évvel a koronát váltó stabil pénz, a pengő bevezetése után, a bethleni konszolidációban nyakig benne elég könnyű is lehetett őszintén lelkes polgárokat találni.

Ha rövid a kardod, told meg egy ünnepléssel – így lehetne kicsit kifordítani az ismert mondást. 1938-ban vagyunk, augusztus van, Szent István napi ünnep a Szent György téren, szemben a Honvédelmi Minisztériummal. Csaknem fél évvel vagyunk azután, hogy Darányi Kálmán meghirdette az egymilliárd pengős hadsereg-fejlesztést, a győri programot, de még csak ezután (novemberben) jön az első bécsi döntés. Európa háború felé tart – bár ekkor még aligha sejti bárki is, milyen véres és kegyetlen háború felé –, az ünnepségen felvonuló katonák nem díszmentés huszárok, hanem páncélsisakos bakák. És közben az ünnepség részeiként egyszerre szimbolizálják, milyennek szereti látni a hatalom az utcán vonulókat: rendezettnek, szervezettnek, jól irányíthatónak – sőt, irányítottnak.

Szintén 1938, szintén Szent István ünnepe, de már az Andrássy út, ahol a Szent Jobb-bal folyik az ünnepi felvonulás. Militáns hangulatnak itt nyoma sincs, de a felvonulók egyenruhája és az, hogy az ünneplők csak az úttest két oldaláról nézhetik a menetet, ugyanazt jelzi, amit az előbb említettünk: a tömeg akkor jó, ha vezényelten vonul és szépen, rendezetten áll. Elvileg ünnepség van, de felszabadultságnak, boldogságnak a katonák hiánya ellenére sincs nyoma a képen.

Ünnepel mind, aki él – egy 30Y-dalszöveg ugrott be, ahogy először erre a képre néztem. Előbb csak a refrén, de aztán, ahogy jobban megnéztem ezt az 1939-ben a Hősök terén, a XXVIII. Katolikus Nagygyűlésről készített képet, jött a folytatás is, hogy „öröm az élet, ünnepel mind, aki él, ünnepel mind, aki él, még nem elég, mért nem elég”. Patetikus a hangulat, nagy a tömeg, de szépen rendezetten, fegyelmezetten viselkedik. Az ünnep nem léha szórakozás, nem a jókedv terepe, hanem a tisztelet komoly, méltóságteljes megadásáé.

Nagyot ugrunk az időben, a rendszer változik, a jellege nem. 1949-ben vagyunk, méghozzá a Lánchídon, az újjáépített híd átadási ünnepségén. A menet élén ott van Dobi István miniszterelnök, később az Elnöki Tanács elnöke (államfő), de ott vonul Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és, cigarettával Kádár János is. Nem a hagyományos értelemben vett tömegrendezvény ez, a politikai elit is az utcára (a hídra) vonul, a fotóról az sajnos ki sem derül, mennyi embert és mennyire közel engedtek ezekhez az Ócseny Vázsnij Cselovekokhoz, sőt, Továrisokhoz.

Május 1-je van, felvonulás. Akik éltek már annyit, hogy van még emlékük az 1989 előtti május 1-jékről, most hozzám hasonlóan biztos megborzadtak, orrukba odatolult a debreceni pároskolbász égett zsíros illata (szaga), a savanyú Kőbányai söré vagy az ihatatlanul meleg Traubisodáé, Meggy Márkáé. És fülükben a beszédeket érthetetlenné torzító hangszórók recsegése keveredik a cipőtalpak monoton kopogásával, ahogy integetve elvonulunk a tribünről szintén integető elvtársak előtt, alig várva, hogy jöjjön ez a bizonyos kolbász és üdítő, ami talán idén nem lesz olyan égett, zsíros és meleg, mint tavaly (dehogynem), hogy idén talán apa el tudja törni – vagy vágni a papírszalvétán kívül bármi elvágására tökéletesen alkalmatlan műanyag késsel –, hogy nem fröccsenti a vöröses zsírt sem anya ünnepi kosztümére, amit románból csempésztünk át az odafelé kávészállításra használt pótkerékben, sem saját világosszürke öltönyére, a Zako gyár konfekciótermékére, aminek mindenkire jónak kellett lennie, így senkire nem volt az. A kép 1952-ben készült, a hatalmas transzparenst cipelő gyerekek arcára van írva, hogy mennyire boldog és vidám ez a gyerekkor, mennyire hálásak is azért, hogy itt lehetnek - itt, ezen az ünnepségen, és itt, ebben az épülő, szépülő padlássöpört kis hazában.

Utcai forgatag a Baross tér a Verseny utca torkolatánál 1953-ban – ennyit tudunk a fotóról. A képen a korszellemhez képest is nagy számban szerepelnek rendőrök, amiből arra gondolunk, hogy ez nemcsak egy átlagos szombat délután, amikor mindenki a Keleti felé iparkodik, hogy a hatnapos munkahetet kipihenje, hanem valamilyen rendezvényre tódul a tömeg. És hogy hová? A helyszínből arra tippelünk, hogy a Népstadion átadására, az ugyanis épp ebben az évben volt: 1953. augusztus 20-án.

Majd egy évvel később már itt rendezték az évszázad mérkőzésének mondott londoni 6:3 visszavágóját, a végül 7:1-es magyar győzelemmel zárult magyar-angolt. Vagyis, mint a kijelzőn is látható – ami a Népstadion egyik szimbólumává vált a következő évtizedekben a maga 5 méteres átmérőjű órájával és a megvilágításához használt mintegy 14 ezer izzóval – ez is angol-magyar volt, és itt még épp 0:0 az állás. A stadionban a csúcskapacitás idején akár 78 ezres tömeg is befért, bár ez is elmaradt az eredeti, ambiciózus, százezres tervtől. Akkor persze még állóhelyek voltak, miután az egészet ülőhelyessé alakították, az UEFA által elfogadott kapacitása nagyjából 35 ezres lett.

Amikor még volt nagy focink, de mégsem egy meccseredmény miatt állt a körúti (igaz, kiskörúti) villamosforgalom. Pedig akár így is lehetett volna, ez a kép is 1954-ben készült, amikor a Szabadság hídon áramszünet miatt kellett vesztegelnie a 49-es villamosnak. A fővárosi tömegközlekedésnek egyébként a háború után folyamatosan meg kellett küzdeni a zsúfoltsággal, részben mert a motorizáció töredéke volt a mainak, részben pedig azért, mert nagyon szegényes volt a Beszkárt (a mai BKV), illetve az ötvenes években az annak feldarabolásával létrejött közlekedési társaságok eszközparkja. 

Tömeg az utcán úgy, ahogy azt a hatalom, a politika legkevésbé szereti: spontán és elégedetlen tömeg. 1956-ban vagyunk, ez a Rákóczi út az Akácfa utca felől, a Baross tér felé nézve (középen a nagykörúti kereszteződés). Míg az 1989-90-es rendszerváltozást a Kádár-rendszerrel elégedetlen elit indította el és vitte sikerre érdemi utcai tömegmegmozdulások nélkül – nem úgy, mint például a lengyeleknél, románoknál –, addig 1956 az utca forradalma, az elégedetlen tömegek forradalma volt, spontán és önszerveződő.

Az elmúlt száz évben lényegében ez az egy alkalom volt, 1956 októbere és novemberének első néhány napja, amikor az utcán zajló eseményekre az addigi politikai hatalomnak – ha csak átmenetileg is, de – semmilyen érdemi befolyása nem volt. A kép a Károly (Tanács) körúton, az MTA lakóháznál készült, az emberek arcán feszültség és tanácstalanság tükröződik.

Dübörög a kádári konszolidáció, 1960-ban vagyunk, ismét tömegek az utcán, de elégedetlenségről szó nincs, ez az augusztus 20-i vízi és légiparádé, háttérben a Lánchíddal és a budai várnegyeddel. A Kádár-rendszernek, mint minden valódi politikai legitimációval nem rendelkező rezsimnek, olyan szimbólumokkal kellett igazolni létjogosultságát és támogatottságát, mint az ilyen hatalmas tömegrendezvények. Ahogy a (na jó, korábbi, nem Kádár-, inkább Rákosi-kori) mondás tartotta: „az emberek boldogan éltek, vagy meghaltak”. 

Újabb május 1-je, már 1964-ből, a Felvonulási térről (ma Ötvenhatosok tere). A boldogság, az öröm és a jókedv egyébként a kommunista rezsimek egyik legellentmondásosabb ügye volt – és nemcsak nálunk. Milan Kundera írja a kommunista Csehszlovákiában, nem sokkal a háború játszódó regényében, a Tréfában (amely főszereplőjének életét egy ártatlan tréfa töri ketté, és juttatja az egyetemről a katonaság büntetőalakulatához):
„A tréfa persze nem illett Markétához, a korszellemhez pedig még kevésbé. Ez volt az első év negyvennyolc februárja után; új élet kezdődött, igazán egészen más, mint az addigi, s az új élet arca, ahogy emlékeimben megrögződött, mereven komoly volt, bár ennek a komolyságnak megvolt a furcsa sajátossága (...) azok az évek azt hirdették magukról, hogy a legörvendetesebbek valamennyi év között, és mindenki, aki nem örült, tüstént gyanúnak tette ki magát (...) A kor öröme viszont nem kedvelte a csintalankodást és az iróniát, ez az öröm, mint már mondtam, komoly volt, aszketikus és ünnepélyes öröm volt”.

„Látom, derűsen telik a műrepülő-nézés. De még nincs vége!” – ahogy a Csinibabából emlékezhetünk rá. Harckocsik felvonulása és a műrepülők parádéja egyaránt kedvelt népszórakoztató eleme volt a Kádár-kornak. A nép pedig szórakozott, elegánsan, ünnepélyesen évtizedeken át, rendszereken át, jókedv nélküli örömmel.